„A Veszprémi Petőfi Színház társulata mély fájdalommal tudatja, hogy május 3-án, hosszú betegeskedés után, életének 79. évében elhunyt Joós László Jászai Mari-díjas színművész, a Veszprémi Petőfi Színház Örökös Tagja, Veszprém városának meghatározó alakja” – közölte a teátrum.
Joós Lászlót a Veszprémi Petőfi Színház saját halottjának tekinti, utolsó útjára május 15-én, 15.00 órakor kísérik Veszprémben, a Vámosi úti temetőben.
Emlékét számos nagyszerű színházi alakítása mellett a nemrég készült Vidéki színjátszás nagy alakjai portréfilm, a néhány hónapja együtt töltött Örökös Tagok vacsorája is őrzi.
„Mindig is nagyon fegyelmezett színésznek tartottam magamat – és nem is hallottam ennek ellenvéleményét. Az előadások után azt a pár deci feszültségoldót természetesen én is magamhoz vettem, de ez hozzátartozik a színházi léthez. Ám nem viselkedtem el sehol máshol, hogy színész vagyok. Nemrégiben tett felismerésem az, hogy ez bizony fogyatékosság – és emiatt nem bírtam például Pesten maradni. El-elmentem szinkronba, rádióba olykor-olykor, ám nem éreztem jól magam. Nem kerültem bele azok vonzkörébe, akik a színészségüket minden percben hangoztatták, akik a hétköznapokon is magukon hordták a színészet stigmáit. Úgy szoktam önmagamat definiálni, hogy valójában technikus színész vagyok, mert a megközelítési pontjaim és alapjaim nem azok voltak, mint amiket általában a színészek körében tapasztaltam. Nem álltam érzelmileg elragadtatva harcos szóvivőként egy-egy gondolat, elv mellé, hanem feldolgoztam a mellette, illetve az ellene szóló érveket, és utána döntöttem” – vallotta Jóos László.
Egy interjúban arról kérdezték a Petőfi Színház örökös tagját, a pályája lezárta után mit érez:
„„Az életet már megjártam/ Többnyire csak gyalog jártam,/ Gyalog bizon’…/ Legföllebb, ha omnibuszon. […] Ha egy úri lócsiszárral/ Találkoztam s bevert sárral:/ Nem pöröltem, –/ Félreálltam, letöröltem.” A személyiségem sajátossága, hogy nincsen bennem nagy egó, nem teng bennem túl az én-tudat. Így utólag azon a tíz éven csodálkozom a legjobban, amikor az volt a természetes mindenkinek, hogy vezető színész vagyok. Én lélekben nem voltam vezető színész soha, hanem elláttam azt a feladatot, amit többnyire vezető színész alkatok szoktak ellátni – akiknek van akkora egójuk, hogy az kitölti a színpadot és a társulatot. Mivel befelé élem meg magam, nekem nincs két arcom – egy befelé, a másik kifelé… Ez egy színésztől persze nem feltétlenül elfogadható kijelentés, hiszen a színész arra teremtetett, hogy mindig bújjon bele abba a személyiségbe, akit éppen megformál. Na de annak ellenére, hogy egyszer Adolf Hitlert kell megformálnom, másszor pedig Jézus Krisztust, mindkét esetben azokat a saját lelkemben megbúvó adalékokat kell előhoznom, amelyek alkalmasak vagy az egyik, vagy a másik – vagy akár több száz – karakter megformálásához. Minden emberben ott lakik a jó és a gonosz is. A színész dolga az, hogy elbírálja, melyikből milyen mértékben hoz elő egy-egy szerephez – ám végül mégis csak saját maga marad” – fogalmazott a színművész.