Nyolcvanöt éves korában elhunyt Kemenes Géfin László író-költő – derült ki Zalán Tibor költő Facebook-posztjából.
Kedd esti bejegyzésben olvasható:
„sokat bolyongtunk együtt kemenes géfin lászlóval kanadában és itthon, sokat veszekedtünk, sokat nevettünk, volt fű, fa, virág, rózsaszín flamingó, a fehérló fia elment, nagy költő volt, nehéz ember, nehéz embere volt magának is…”
Kemenes Géfin László 1937. október 16-án született Szombathelyen, tanulmányait Celldömölkön végezte. 1956-ban Kanadába emigrált, ahol egy ideig fizikai munkásként dolgozott. Később Montréalban angol és amerikai irodalmat tanított, a nyolcvanas években pedig az Arkánum című washingtoni folyóirat társszerkesztőjeként dolgozott.
Az emigráns magyar irodalom fontos alakja volt, kötetei a hatvanas évektől kezdve jelentek meg, hol Párizsban, máskor Münchenben vagy Torontóban. A Fehérlófia gyakorlatilag egybeforrt a nevével, rendszeresen visszatért témájához. 2001-ben József Attila-díjas, 2010-ben Márai Sándor-díjas lett.
„Kemenes Géfin post-radnótis világa a kivégző árokkal kezdődik, az elkerülhetetlen egyéni megsemmisüléshez azonban a kozmikus méretű pusztulás lehetőségének tudata társul. Mindenségét betegségek dúlják, élők és holtak ki-be járnak a sír alól a félhomályos, rémálom nappalokba; különös madarak, otthonos fenevadak veszik körül a szabályos szonetteket hörgő Orfeuszt”
– írta bemutatkozása kapcsán 1967-ben a Magyar Műhelyben Márton László.
Pomogáts Béla később úgy látta, Géfin „költői munkássága azoknak a hagyományoknak a vonzásában indult, amelyeket a »nyugatos«, illetve az »újholdas« líra alapozott meg”.
A Hévíz 1995-ös interjújában Kemenes Géfin elmondta, nem azért ment külföldre, hogy a legkülönfélébb élményekkel elégítse ki kíváncsiságát, politikai okokból távozott. A Fehérlófia kapcsán úgy fogalmazott:
„1975-ben fogtam bele egy tizenkétszer tizenkét részes szövegfolyam írásába, s ennek hat része olvasható a Fehérlófiában. Ez a munkám archaikus népmesei motívumokra épül; a Fehérlófia egy kicsit én magam vagyok. Az eposzszerű mű egyben az emlékek ébrentartását és az anyanyelv megtartását jelenti számomra. Egyik recenzensem a külső és belső pokoljárás, az élveboncolás hangját hallja ki a műből, amely egyébként meglehetősen visszhangtalan maradt idehaza.”
Hazatérését még 1995-ben is – munkája miatt – viszontagságosnak érezte volna. Mint fogalmazott, egy költő számára nem olyan egyszerű dolog ez, mint mondjuk egy üzletembernek. Annak kapcsán, hogy tabudöntögető lenne a munkássága (amelyet a szexualitás témakörében írott munkái kapcsán is el szoktak mondani), azt felelte:
„én valójában sose akartam polgárt vagy párttitkárt pukkasztani. Én egyszerűen ilyen vagyok.”