51 évesen elhunyt Lengyel Anna dramaturg, műfordító, a PanoDráma alapítója, a FreeSZFE Egyesület tanára.
Lengyel Anna 1969-ben született Budapesten. Édesapja Lengyel Péter író, édesanyja Takács Zsuzsa költő. Négyéves korában közös otthonukból elköltözött édesapja, aki azonban rendszeres jelenlét maradt a gyerekek életében, s akihez 16 éves korában odaköltözött.
Az óbudai Árpád Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemre jelentkezett angol és – édesapja második felesége, Zsolt Angéla klasszika-filológus hatására – latin szakra. Négy év után a latint amerikanisztikára cserélte, s végül csak angolból diplomázott.
Kislányként színésznő szeretett volna lenni, de rájött, “hogy az exhibicionizmusnál mélyebb vonzalom köti a színházhoz”.
1992–1997 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakos hallgatója volt, itt szerezte második diplomáját. Ösztöndíjjal tanult egy iowai egyetemen is egy fél évig, majd 1997-98-ban Fulbright-ösztöndíjas PhD-hallgató volt a New York-i Columbia Egyetemen.
1994-2002 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban főleg Eörsi István, Ascher Tamás, Keszég László, Bezerédi Zoltán és Kelemen József (színművész) mellett dolgozott.
„Vicces, de az egyik fontos fordulat az Operettszínházban történt. Az akkori igazgatónak, Németh Sándornak tanítottam be angolul Feri bácsi szerepét a Csárdáskirálynőből.
Megvetettem az operettet, amíg egyszer az Őrült nők ketrecére adott két jegyet, amit nem lehetett visszautasítani. Szégyen, nem szégyen rabul ejtett az előadás. Aztán amikor Szilviaként végszavazhattam neki a színpadon, végleg eldőlt, hogy még abban az évben jelentkezem dramaturg szakra” –
mesélte egy interjúban Lengyel Anna.
2004–2008 között a Krétakör Színház dramaturgjaként saját szabadegyetemet és nemzetközi drámák felolvasószínházi sorozatát szerkesztette és vezette a produkciós dramaturgia mellett.
2008-ban megalapította saját független dokumentumszínházát, a PanoDrámát, amely elsősorban szó szerinti, ún. verbatim előadásairól ismert. 80–100 óra interjúanyagból és akár 2 ezer oldal egyéb dokumentumból készítenek 90 perces előadásokat. Ahogy Anna szokta mondani: „övék az élet színháza”.
Alaptézise szerint erősebb szöveg jön ki a drámai, ellentmondásos, akut témákból az érintettek szájából, mint egy drámaíró tollából.
A PanoDráma mellett továbbra is folyamatosan dolgozott külföldön, többek között Ascher Tamás, Schilling Árpád és Alföldi Róbert mellett dramaturgként és német illetve angol fordítóként.
2017-ben lágyrészszarkómát diagnosztizáltak nála. Betegségéről nyíltan beszélt és írt, rengeteg embert döbbentett rá arra, hogy a rákos megbetegedésekről való beszéd még mindig tabu.
Rákparák címmel közérdekű beszélgetéssorozatot is indított a Katonában. „A beszélgetések célja a rákhoz kapcsolódó stigmától való megszabadulás, annak a félreértésnek a feloldása, hogy a rákdiagnózis – fajtától, stádiumtól, a beteg korától, általános fizikai és pszichés állapotától függetlenül – egyenlő volna a halálos ítélettel. Hogy merjünk kérdezni, és tanuljuk meg magunkat képviselni” – nyilatkozta.
„Nagyon bízom abban, hogy meggyógyulok, és mindent meg is teszek érte. De ha végül bele kell halni ebbe a betegségbe, hát akkor ez van. Addig viszont minél teljesebb életet akarok élni. Majd hülye lennék önként lemondani évekről vagy akár évtizedekről, csak mert folyton a haláltól rettegek, vagy mert engedem, hogy a betegségről szóljon az életem. Bakancslistám egyébként nincs, nem hiányzik semmi. Boldog ember vagyok. Reméljük, hogy kilencvenévesen is az leszek” – tette hozzá.
„Bennem él az a idealizmus, hogy a színház tud változtatni a társadalmon” – vallotta az utolsó pillanatig.
Szent meggyőződése volt, hogy csak úgy érdemes élni, ha életünk végéig tanulni akarunk.
Amikor arról kérdezték, mi a legtöbb, amit a színházzal el lehet érni, azt felelte: „Az általunk is bemutatott Laramie-projekt Amerikában elérte, hogy Barack Obama a homofóbiát felvegye a gyűlölet-bűncselekmények közé, s ahhoz is sok köze van, hogy a melegházasság ott most már alapjog. Egyrészt ezt. Másrészt azt, hogy szembenézzünk magunkkal, személyes és társadalmi felelősségünkkel, és
ha úgy tűnik, hogy épp most játsszuk el a gyerekeink jövőjét, akkor álljunk fel abból a kurva karosszékből, és tegyünk ellene.”
Fotó: Reviczky Zsolt