92 éves korában elhunyt Olsavszky Éva, a Katona József Színház alapító tagja.
1947-ben lépett először színpadra, hosszú pályája alatt a drámairodalom prózai és operett-főszerepeinek sokaságát játszotta el. Férjével, a 2015-ben elhunyt Kun Vilmossal együtt vidéki színházak ünnepelt vezető színészei voltak, együtt szerződtek Kaposvárról a Nemzeti Színházba 1980-ban, majd a Katonába 1982-ben.
Két alkalommal kapta meg a Jászai Mari-díjat, már 44 évesen, 1973-ban elismerték Kossuth-díjjal, ezt követte a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje és Tisztikeresztje.
Játszott Évát Az ember tragédiájában, Kleopátrát az Antonius és Kleopátrában, Lujzát az Ármány és szerelemben, Erzsébetet a Don Carlosban, Gertrudist a Bánk bánban, Arkagyinát a Sirályban, Gizát a Macskajátékban, Stuart Máriát, Szent Johannát, Kurázsi mamát…
„Olsavszky Évát a Katona József Színház saját halottjának tekinti, nagyszerű alakításaira, kedves, finom lényére szeretettel emlékezünk” – közölte a teátrum.
„A semmiből indultam kislánykoromban; kis magánszínházaknál kezdtem a karban, folytattam egy-két mondatos szerepekkel. Gyerekkoromban ismertem meg a tapsot. Nem, dehogy, nem voltam gyermekszínész. De apám birkózó volt Czája és Donnert cirkuszában; Franz Orlovsky, a cseh Herkules — így hirdették a plakátok. Nem volt cseh, és nem volt Orlovsky — de a reklám ezt követelte meg. Nem volt szabad a cirkuszban magyarul beszélni vele, szinte anyámnak se, nekem se. Apám legyőzött mindenkit, kivéve Czáját, aki nemzeti színű dresszben, nagy ováció mellett, mindig földre kényszerítette a cseh Herkulest — a publikum tombolt, Czája ott állt, mint Toldi Miklós, s apám kicsit szomorúan, mint cseh bajnok. Ma már tudom, hogy ez valamiféle fogás volt, hiszem, hogy apám még a nagy Czáját is legyőzte volna…” – fogalmazott egy 1977-es interjúban pályája kezdetéről.
„Én nem jártam főiskolára, magántanár indított el a pályán. 1947-ben, a Jókai Színházban kezdtem, majd az államosítás eredményeként az Állami Bányász Színházban kötöttem ki, később a Magyar Néphadsereg Színházában (a mai Vígben). Innen egy nap „racionalizálás” keretében negyvenöt embert elbocsátottak. Így kerültem Győrbe. Dolgoztunk, akár az őrültek. Az ember akkor még annyira fiatal volt. Örültem, hogy gyereklányként egyáltalán élve megúsztam a háborút. Csak az számított, hogy színházban legyek, egy csapatban, hogy ott éljek, dolgozzak” – mesélte a Criticai Lapoknak.
A kérdésre, bánta-e, hogy vidékre szerződött, azt felelte: „Huszonöt évet töltöttünk vidéken, egyikünk sem cserélné el ezt a korszakot. (…) Úgy alakult a pályám, hogy mindenütt egyedül voltam primadonna. Engem használtak. És ne felejtsük el, hogy elsősorban prózai színésznőként tartottak számon. Csak kihasználták a színházak az énekhangomat. (…) Gyönyörű szerepeket játszhattam. Múlhatatlan hálával tartozom értük. „
Arról is nyilatkozott, hogy érezték magukat a Katonában férjével és pályatársával, Kun Vilmossal: „Korunknál fogva kisebb szerepeket játszunk, de ahogy a régi színészek mondták, ezekbe bele lehet sűríteni egy egész életet. Én minden erőmmel és képességemmel arra törekszem, hogy a feladataimat minél tökéletesebben meg tudjam oldani.”
Forrás: Katona József Színház, Criticai Lapok