Gödöllő díszpolgára, Magyarország egyik közkedvelt színésze 80 éves korában távozott az élők sorából. Városa saját halottjának tekinti.
Pécsi Idlikó pályájáról:
Pécsi Ildikó a Hajdú-Bihar megyei Tiszapolgáron született. Apja dohányjövedéki tiszt volt, ezért a család sokszor költözött. Már kislányként is egyedül a színi pálya vonzotta, háromévesen döntötte el, hogy a világot jelentő deszka lesz az élete. A Nyíregyházán letett érettségi után azonnal jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová első nekifutásra felvették.
Már harmadévesen főszerepeket játszott, 1962-ben friss diplomával a zsebében Pécsre szerződött.
Két év múlva Várkonyi Zoltán hívta a budapesti Vígszínházba, ahol kezdetben elkényeztették, aztán elfeledkeztek róla, egyre kevesebb szerepet kapott. A Szent István körúti intézménynek négy év elteltével búcsút mondott és a Komlós János vezette Mikroszkóp Színház tagja lett. Ezután vándorévek következtek: játszott Kecskeméten, a budapesti József Attila Színházban, a Józsefvárosi Kamaraszínházban, a Radnóti Színpadon, majd Miskolcon, Debrecenben és Egerben.
Pályája kezdetén naivaszerepeket kapott, később erős jellemábrázoló képességének és kiváló humorának köszönhetően elsőrangú karakterszínész lett belőle. A sokoldalú színésznő nemcsak a világirodalom legjelentősebb drámai szerepeiben nyújtott kiváló alakítást (O’Neill: Amerikai Elektra, Szophoklész: Antigoné, G. B. Shaw: Warrenné mestersége, O’Neill: Boldogtalan hold), hanem vígjátékokban és zenés darabokban is remekelt (Neil Simon: Furcsa pár, Achard: A bolond lány, Brefford: Irma, te édes, Brecht: Koldusopera).
Száznál több filmben, tévéjátékban és sorozatban játszott (A Tenkes kapitánya, Az aranyember, Hattyúdal, Veri az ördög a feleségét, Indul a bakterház, Te rongyos élet, Linda, Montecarlo!, Ketten Párizs ellen). Sokat foglalkoztatták a Magyar Televízió kabaréműsoraiban is.
A színészi munka mellett rendezett, sőt írt is színdarabokat, rendezésében tíz évig minden évben bemutattak egy klasszikus görög darabot Tác-Gorsiumban. Négy könyvet jelentetett meg, 2008-ban gyerekeknek szóló lemezt adott ki, több hangoskönyvet rögzített, valamint önálló estjeivel (mások mellett Blaha Lujzáról, Melina Mercouriról) is fellépett. Egy korábbi interjúja szerint kevés szerepálmát nem tudta megvalósítani, boldogan eljátszotta volna Az ember tragédiája Éváját és Brecht Kurázsi mamáját.
Színházi és filmes elfoglaltságai mellett egyéb tevékenységekre is jutott ideje. 1994 és 1998 között a Magyar Szocialista Párt parlamenti képviselője volt, jelentős szerepet vállalt a színészek korkedvezményes nyugdíjának és az 1990 előtt kitüntetett művészek életjáradékának kiharcolásában.
Több mint fél évszázada boldog házasságban él férjével, az olimpiai bajnok, egykor világválogatott labdarúgó Szűcs Lajossal, aki a legenda szerint akkor szeretett bele, amikor meglátta Az aranyember című filmben.
Művészi munkáját 1976-ban Jászai Mari-díjjal, 1980-ban érdemes művészi címmel, 1987-ben kiváló művészi címmel ismerték el. 2006-ban átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést, a Kossuth-díjat 2007-ben kapta meg több évtizedes, nagy népszerűségnek örvendő, sokoldalú művészi munkásságáért, előadóművészi tevékenységéért. 2009-ben lett a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Polgár és lakóhelye, Gödöllő díszpolgára, utóbbi művészeti életében tevékeny részt vállalt. 2011-ben Hazám-díjban részesült, idén februárban a Magyar Filmakadémia életműdíját vehette át.
Fia és fogadott fia már ősszel is rendkívül aggódott a Kossuth-díjas művészér, aki hónapok óta próbálta feldolgozni egykori férje, Szűcs Lajos olimpiai bajnok labdarúgó halálát. Szűcs Csaba akkor azt nyilatkozta, Pécsi Ildikó élete meccsét vívja.
Pécsi Ildikó utolsó interjújából:
Milyen volt a gyerekkora?
Csoda volt. Azért volt csodálatos, mert valahogy olyanok kaptak mesét, ami nem volt gyerekjáték és mesejáték. Például, amikor menekülnünk kellett a háborúban, mert úgy döntöttek a szüleim, hogy elhagyjuk az országot. Elkaptak bennünket, más családokkal együtt és betereltek egy iskolába, ahol az összes ember a falhoz volt állítva. Ott akartak minket kivégezni. Én édesanyám lábát fogtam, aki felemelt, és magához szorított. Tette ezt azért, mert azt gondolta, ha őket megölik, akkor én ott maradok egyedül. Majd a katona kivett a kezéből, letett és ekkor az ő lábát öleltem át. Emlékszem a csizma száráig értem. Ekkor a katona vett a kezébe, majd mindenkit elengedett.
Jó tanuló volt?
Mindig mindenből jó tanuló voltam. Gimnáziumban az osztályfőnököm javaslatára szavalóversenyekre jártam. Azt mondta, hogy „a Pécsi szaval a legjobban, majd ő megnyeri a versenyeket”. Aztán meg is nyertem.
Mindössze háromévesen Ön eldöntötte, hogy színésznő lesz, honnan jött az ötlet?
Színésznó! Ezt mondtam, színésznó leszek. A Jóisten se tudja, honnan találtam ki. Nagyon kicsi gyerekkorom óta mindig is szerettem szerepelni. Lehet, láttam valamit vagy valakit és úgy gondoltam, azt én is meg tudom csinálni. Kezdetben süteményekért produkáltam magam.
Rögtön felvették a főiskolára?
Ez csak természetes.
Emlékszik, hogy mivel felvételizett?
A balladákat mindig nagyon szerettem. Legyen az vidám vagy szomorú. És szintén szerettem a vereseket.
Mire emlékszik legszívesebben a főiskolai évekből?
Hogy sikerült és felvettek. A felvételi első köre a debreceni színházban volt, és én akkor, ott olyan jó benyomást tettem rájuk, hogy szerettek volna leszerződtetni. Mindenki azt mondta, hogy miért mennék főiskolára, ha ilyen lehetőséget kaptam, maradjak ott. De én mindenáron főiskolára akartam menni. Az én felvételi csoportomnak a vezetője Básti Lajos volt. A tanár úr a zsűri legszélén ült, én pedig annyira ideges voltam és féltem, hogy amikor én következtem, megbotlottam és belerúgtam a reflektorba, ami felborult és pont őt találta el. Erre ő viccesen csak annyit mondott, hogy egy kicsikét pontatlan volt, még egyszer meg kellene csinálni.
Az igaz, hogy egyszer Básti Lajos egy beszédtechnika órán tizennégyszer futtatta le-fel a lépcsőn?
Hát persze, mert nem mondtam jól a verset. Fantasztikus tanár volt, de nagyon szigorú is és nem szerette, hogy ha nem az történik, amit ő mond. Na én is ugyanilyen voltam, azt szerettem, ha mindig az történik, amit én mondok. Egyszer éppen balladanap volt és kétszer el is mondtam jól, meg is dicsért érte. Aztán azt mondta, hogy mondjam el még egyszer, de erre és erre figyeljek oda. Erre mondtam neki, tanár úr ne haragudjon, de bele vagyok már ebbe betegedve. Mire a tanár úr: „Tényleg, akkor most szépen lemegy a földszintre és felfut a negyedikre, amíg azt nem mondom, hogy elég.” Ezt tizennégyszer kellett megcsináljam.
Azonnal felfedezték a főiskola elvégzése után, a színház is, illetve a filmvilág is.
De nemcsak engem, mindannyiunkat felfedeztek, mert hihetetlen jó társaság voltunk. 1956-ban nagyon sok remek színész is elhagyta Magyarországot és nekünk kellett valahogy pótolni őket.
Hogy került Az aranyemberbe?
Az az igazság, hogy Ferrari Violetta elmenekült és az volt az én szerencsém, hogy Az aranyember forgatásához vadonatúj társaságot kellett összehozni. Ekkor merült fel a nevem Noémi szerepére. Sosem felejtem el, egy rózsaszín kis pendely volt rajtam és mondta Gertler Viktor rendező, hogy nézzük már meg, mit tudok. Csináltak pár próbafelvételt, ami tetszett nekik és engem választottak.
A főiskola elvégzése után a pécsi színházhoz került.
Igen, akkoriban az volt a divat, hogy minden végzősnek el kellett mennie vidékre, így kerültem Pécsre. Ez nagyon mozgalmas időszaka volt az életemnek, hiszen Pécsett a Cyrano de Bergeracban Roxane szerepére készültem, de közben elkezdtem forgatni egy új filmet, a Hattyúdalt Budapesten, illetve Szegedre is mennem kellett, mert a Szegedi Szabadtéri Játékokon léptünk fel. Az én drága sofőrjeim mindig hoztak nekem takarót, kávét és szendvicseket az autóba, hogy kicsit komfortosabb legyen ez a rengeteg utazás.
A prágai filmfesztiválról hazajött egy díjjal, egy Kisvakonddal és egy szerelemmel.
Ezen a Prágai Nemzetközi Filmfesztiválon megismerkedtem egy cseh zeneszerzővel, akivel nagy szerelem kezdődött. Csak az egy sokkal bonyolultabb kor volt, nem volt olyan könnyű akkoriban utazni, mint most.
Felmerült, hogy esetleg elhagyja az országot és elköltözik Csehszlovákiába?
Nem, soha nem hagytam volna el a szülőföldem.