Az 1974 óta Franciaországban élő angol színházi és filmrendező a kortárs színházművészet egyik legnagyobb alakja volt. A modern színművészet kiemelkedő alakja szombaton Párizsban halt meg.
Nagy-Britanniában született alkotó az 1970-es évektől Franciaországban élt, létrehozta letisztult kísérleti színházát a párizsi Bouffes du Nord-ban, ahol haláláig rendezett előadásokat.
Peter Brook 1925. március 21-én született Londonban egy litván zsidó családban. Első előadását 17 évesen rendezte, s fiatalon emelkedett a legnagyobb brit rendezők sorába. Ő mutatta be Londonban Jean Cocteau és Jean-Paul Sartre műveit. 1947-50 közt a Covent Garden opera főrendezője volt, egyik híres rendezése Richard Strauss Salome című operája volt 1949-ben, amelyhez a spanyol szürrealista művész, Salvador Dalí tervezett díszleteket és jelmezeket. 1962-től a Royal Shakespeare Company igazgatójaként számos Shakespeare-drámát újraértelmezve vitt sikerre.
Az Artaud-féle kegyetlen színház elvei szerint színpadra állította Jean Genet A paravánok című művét, valamint Peter Weiss nagyhatású darabját, a Marat/Sade-ot. Ez utóbbi szokatlan stílusa sokkolta a világot, ugyanakkor nemzetközi elismerést szerzett Brook számára. 1968-ban Seneca Oedipus-át rendezte meg, majd kiadta Az üres tér című színházelméleti művét, amely magyarul is megjelent. Ebben azt hirdette, hogy a rendező az előadás legfőbb teremtő ereje. Több új technikát vett át Jerzy Grotowski lengyel, valamint Julian Beck amerikai rendezőtől.
Negyven évig tartó brit sikerszéria után, amelyek során Laurence Olivier-től Orson Wellesig a legnagyobb színészeket rendezte, Peter Brook azt vallotta, hogy “kimerítette a konvencionális színház lehetőségeit”, elköltözött Franciaországba, ahol kísérleti színházcsinálásba fogott.
1970-ben Párizsban Nemzetközi Színházkutató Központot létesített, 1974-ben nyitotta meg színházát a Bouffes du Nord épületében, ahol különböző kultúrákból érkezett színészekkel monumentális, egzotikus hatású előadásokat rendezett. Az autentikus és hiteles színjátszás jegyében Afrikában, Iránban, az Egyesült Államokban is folyatott kísérleti munkákat, amelyekben a színész és a néző kapcsolatának megújítása érdekelte.
“Mindenáron meg akartunk szabadulni az intellektuális nagyképűségtől, hogy sikerüljön minden hangot úgy kezelnünk, mint egy csipetnyi ,,nem tudás-t”, amit érezni, érzékelni, hallani és ízlelgetni kell – meg kell érteni, de elemezni nem szabad. Akik azon törték a fejüket, hogy vajon mit is csinálunk mi valójában, azonnal gyanakvásuknak adtak hangot, mondván: mi megpróbáljuk tagadni a nyelvet, az értelmet, az emberi szellemet. A célunk soha nem ez volt. Egyszerűen megpróbáltuk egy területre összpontosítani a figyelmünket, a többi terület kizárásával. Tudtuk, hogy végül vissza kell majd térnünk a szavakhoz, a gondolati értelmezéshez, de új módon, egy másképpen előkészített talajon” – fogalmazott.
A legismertebb mesterműve a Mahábhárata, az indiai eposz kilencórás színpadi változata, amelyet 1985-ben rendezett meg. Későbbi fontosabb rendezései: Athéni Timon, Übü király, Antonius és Kleopátra. Filmet is készített, egyebek közt A legyek ura, a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása című filmek rendezője.
“A színház mint szó olyan homályos és bizonytalan, hogy vagy semmitmondó, vagy pedig zűrzavart szít, mert az egyik ember az egyik aspektusára gondol, a másik valami egészen másra. Olyan ez, mintha az életről beszélnénk. A szó olyan tág értelmű, hogy semmit sem jelent. A színháznak sincs köze sem épületekhez, sem szövegekhez, színészekhez, stílusokhoz vagy formákhoz. A színház lényege egy misztériumban rejlik, amelynek neve: a „jelen pillanat”
– vallotta.
Jóllehet Peter Brook 2010-ben a Budapesten is bemutatott Varázsfuvola-adaptációjával 36 év után leköszönt a párizsi Bouffes du Nord színház igazgatói posztjáról, rövid, látszólag könnyed és egyszerű előadásait továbbra is ezen a játszóhelyen mutatta be, amelyet egy külvárosi, lepusztult és elhagyatott egykori színházépületből ő tett Franciaország egyik leghíresebb színházává.
A budapesti Trafóban is bemutatott Csatamező című produkció után, amely a Mahábhárata záró epizódjából készült, sokan azt gondolták, hogy a brit mester végleg visszavonul. Az emberi létezés alapkérdései, a háború, a halál, az igazságszolgáltatás témái azonban továbbra is foglalkoztatták, élete végén elsősorban saját maga által átélt történeteket vitt színre hosszú évtizedek óta állandó munkatársa, Marie-Hélene Estienne közreműködésével.
A brit becsületrend, az Order of the Companions of Honor tagjaként Peter Brook új horizontokat nyitott a kortárs dramaturgiában, elősegítette a különböző kultúrák, Európa, Afrika és Ázsia kultúrája közötti eszmecserét.
Felesége Natasha Parry brit színésznő (1930-2015) volt, két gyerekük született, Simon Brook filmrendező és Irina Brook színházi rendező.
Brook azt a fajta színházat favorizálta, amely eltünteti a határt a néző a színpad közt, amely bevonja a nézőt, részesévé teszi a darabnak.
„Egyre jobban éreztem, hogy a színház szívében egyetlen dolog van, az ember, tehát a színész”
– fogalmazott. „Elkezdtem érdeklődni a belső fejlődés, a testmozgásokon, légzésen alapuló technikák iránt, hogy kihozzam az emberben rejlő teljes potenciált.”
A rendező szerint a színház nem lehet unalmas, nem lehet konvencionális: “Váratlannak kell lennie.
A színház a meglepetésen, az izgalmon, a játékosságon, az örömön keresztül vezet el az igazsághoz. A múltat és a jövőt a jelen részévé avatja; eltávolít mindattól, ami a hétköznapok során belep bennünket, és közel visz ahhoz, amit általában távolinak érzünk.
Egy mai újsághír egyszer csak sokkal kevésbé igaznak és bensőségesnek tetszhet, mint valami, ami egy más korból, egy más országból kerül elénk. A jelen pillanat igazsága számít, az abszolút meggyőződésnek az az állapota, amely csak akkor jöhet létre, ha a színészt és a közönséget egység fűzi össze. Ez pedig olyankor történik, ha az ideiglenes formák betöltötték rendeltetésüket, és elvezettek bennünket ahhoz az egyszeri, megismételhetetlen pillanathoz, amikor megnyílik egy ajtó, és egész látásmódunk átalakul.”
forrás: Wikipédia, Népszava, Index, Kultúra.hu