Ma délelőtt, Szalai András operatőr, barátunk, egyetemünk tanára örökre elaludt – tudatta a Színház- és Filmművészeti Egyetem.

Hosszú évek óta küzdött a betegséggel, panasz és zokszó nélkül, mindig derűt és jókedvet sugárzón. Kevés emberről lehet leírni, hogy közszeretetnek örvend. Ő ilyen volt. Élet- és emberszeretetét, humánumát barátként, tanárként, tanítványként, munkatársként is becsültük.

Egy szelíd szem, egy tekintet most bezárult. Egy kamerából kifutott a film. Ez a szemlélet, ez a szeretet, ahogy ő látta a világot, nagyon hiányzik majd. Miként ő is.

Sándor Erzsi így emlékezett a művészre:

„Aki 1945 májusában született az Holokauszt túlélő. Már csak azért is, hogy egyáltalán megfogant. Micsoda élni akarás ölelhette a szülőket össze azon az 1944 szeptemberi napon, miben reménykedhettek azon kívül, hogy a következő néhány perc örömét megéljék, aztán lesz, ahogy lesz. Micsoda elszántság kellett 1944 augusztus végén szeptember elején és onnantól kezdve kilenc hónapon át, hogy abból az egymásba feledkezett pillanatból, néhány percből, egy délutánból vagy egy éjszakából deportáláson, nyilasokon, gettón, ostromon át gyerek szülessen. Aki 1945 májusában jön a világra az hónapokon át építi a sejtjeibe a félelmet, a menekülést, az elbújást, a csak-feltűnést-nem-kelteni ijedtségét. 

Szalai András Holokauszt túlélő volt. Olyan ember, aki bátor volt megfoganni, elszánt volt megszületni és életben maradni akkor, amikor erre szinte semmi reménye sem lehetett. A világnak abban a részében amelyikben megszületett, egy pillanatra béke és szabadság volt, ezt a pillanatot magába zárta és ehhez tartotta magát. Csöndes volt egy olyan szakmában, ahol mindenki folyton hablatyol, visszafogott volt ott, ahol mindenki show-t csinál az életéből, figyelt ott ahol mindenki szélkelep. 

Szalai hallgatása is a Holokauszt túlélők csöndje volt. A beszédhez egy kamerát állított a világ és önmaga közé, azzal kommunikált. Képeket mesélt, filmeket, embereket, fényeket, közelieket és távoliakat. Sokfélét sokféle díjért, mert elismerték. Szalai mesteri költője lett a fénynek és szorgalmas tudója a mesterségének, amit tanított is. Nem csinált belőle nagy ügyet. Lehet, hogy aki 1944-ben szívós akarattal a világra akar foganni és ez sikerül is neki, az elfogadó lesz, megértő másokkal és nem önmagát fogalmazza meg minduntalan. Szalai Andris egy kamerányival mindig hátrább lépett, hogy objektíven szemlélhesse azt, ami a világban elébe tárul. 
Sokan szerették, sokan szerettük, mert olyan könnyűvé tette magát mindenkinek. Jó volt a környezetében lenni, mert figyelt és csöndben volt és hagyta a körülötte lévő színes tarka-barka társaságot kedvére szerepelni. (…)”