82 évesen életét vesztette Szilágyi István színész, akit legismertebb szerepe után gyakran emlegettek Lópici Gáspárként.
Szilágyi Istvánt a Bors sorozat Sipos urától kezdve az Indul a bakterház piócás emberéig számos szerepben láthattuk, a legtöbben azonban a Keménykalap és Krumpliorr Lópici Gáspárjaként ismerik.
A népszerű karakterszínész a pályáját a színpadon kezdte: miután 1961-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, az egri Gárdonyi Géza Színházhoz szerződött. Ezt követte az Irodalmi Színpad, a Vidám Színpad, a Pécsi Nemzeti Színház és a Vígszínház. Az 1959-ben készült Égrenyíló ablak című filmben állt először kamerák elé, 1968-ban, a Bors című sorozat Sípos úr nevű karakterének megformálása után lett országosan népszerű. Legnagyobb sikerét az 1974-es Keménykalap és krumpliorr című tévésorozatban aratta a plakátragasztó Lópici szerepéért.
A ’90-es években a Lottó reklámarca is volt, a szpotokban jellemzően egy hatalmas kupac készpénz szertelenül boldog tulajdonosát alakította. 1998-tól a Győri Nemzeti Színház tagja volt 2016-ban történt nyugdíjazásáig.
A színész nagyon szegény körülmények között élt, egészsége is megromlott.
Fia Szilágyi Péter operatőr, aki édesapjával 2016 óta rossz viszonyban volt, 2017-ben pedig másodfokon 2 év – végrehajtásában 3 év próbaidőre felfüggesztett – szabadságvesztésre ítélték a színművész bántalmazásáért.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság közlése szerint május 3-án 7 óra 34 perckor érkezett bejelentés arról, hogy Budapesten a XVII. kerületben egy családi házban egy férfi bántalmazza édesapját. A rendőrök a helyszínen elfogták a bántalmazót, a 49 éves Sz. Pétert, majd szemlét tartottak és megállapították, hogy a férfi azaz Szilágyi István halálát idegenkezűség okozta.
Egy írásában úgy írt róla Molnár Gál Péter kritikus:
“Illetlenség nyilvánosság előtt becézni közszereplőt. Nagy idők hamis tanúja letomizza mostanában Major Tamást, akit Törőcsik még álmában is Major elvtársnak szólít, s csak e sorok írója volt annyira szemtelen, hogy segédrendező korában igazgató úrnak szólította a központi bizottság tagját. Törleszkedés, hamis színben tündöklés, bizalmaskodás a becenév nyilvános használata.
Szilágyi István színész azonban Pityi.
Rácsapódott a szólelemény, a telibe találó kedveskedés, mivel megragadja lénye családias szeretetre méltóságát, azt az udvariasan odakínálkozó fölényt, amit ki-ki menten érez, ha csak rápillant is Szilágyi művész úrra. Naponta látjuk őt csípősen behízelgő reklámfilmecskékben szerepelgetni. Nem tudom, más miként van vele: minden alkalommal kedvtelve nézem a tévéző haza publikumát személyesen megszólító személyes közvetlenségét, meghitt őszinteségét.
Pityi nem reklámszemélyiség, hanem színész, vagy miként vicinéből megsegédházfelügyelősödött sznobizmusú korunkban mondani szeretik: színművész. Pityi ennél sokkal jobb, tehetségesebb jellemábrázoló, vagyis színész, bár amilyen keveset játszik színpadon, attól igazán nevezhetnénk színművésznek. Nem azért felvételizett a színművészetire, nem azért vizsgázott tudományos szocializmusból és ülte végig az elbűvölő, egyszemélyes nyelvlaboratórium, Vozáry anyó orosz nyelvóráit – közbevetőleg: Vozáryné évfolyamról évfolyamra egyetlen színinövendéket nem tanított meg sem muszka nyelvre, sem franciára -, Pityi nem azért koptatta négy évig a hajdani Oroszy orfeum Rákóczi úti épületének egykori találkaszobáiból lett tantermeinek székeit, hogy bankókat öleljen magához és csúfondáros jellemzőerejét lottócédulák portálására fordítsa. Shakespeare-ről álmodozhatott, ha nem is a veronai szerelmesek darabjáról, hiszen sihederkorában sem volt Rómeó-arcú, lángoló szerelmes ifjú, de a vattaszakállú, aggastyán királyról igen, aki leányai között felosztja birodalmát és versenyt szaval a viharral, majd eszét veszíti felmérhetetlen magára maradottságában. Ki tudja, a piros és fehér rózsák háborújának melyik színpadi királyát szerette volna eljátszani. (…)
36 éve, amikor elvégezte a főiskolát, a rendezők nem voltak teljesen tisztában személyiségével. Horváth Jenő Egerben olyan szerepeket adott a pályakezdőknek, mint Armand Salacrou Savonarola-drámájának részeges franciskánus szerzetese és a Don Carlos vénséges főinkvizitora. Kiderült azután: mennyi jellemzőerő van benne, milyen áradó kapcsolatot képes kiépíteni a színpad és nézőtér között, a közönség családtagként fogadja el, mert érzi a belőle áradó szeretet. Megismerték, tehát többet nem foglalkoztatták. Túlságosan erős személyiségnek, átfaraghatatlan jellemnek találták. Nincs mit rendezni rajta. Pityi hozza a valóságot a művészetbe. Nem gyötrődik: csinálja. Költő. Mit kezdhetnének egy színpadi költővel, amikor munkaköri leírásként a színház főrendezője a hivatalos költő.”
Forrás: Index, Színház Online