Meghalt Sziopisz Mari a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatástámogatási igazgatóságának munkatársa, aki a hallgatók tanulmányi ügyeinek intézésében és a felvételizők tájékoztatásában működött közre hosszú éveken át.

„Valószínűleg nincs olyan SZFE-s diák, aki ne emlékezhetne Marira, hiszen ő volt az, akivel az elsők között ismerkedhettünk meg az egyetemen, az ő hangján hallhattuk először, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a céljainkhoz, hogy felvettek minket. Sokan mondtuk, hogy Mari minden diák pótmamája, hiszen gondoskodással, féltéssel és megértéssel fordult hozzánk. Nem csak az első telefon alkalmával, hanem utána is, mindig. Akár évekkel később. Nem felejtett, a szíve minden melegével követte „egykori gyermekei” pályáját” – írta róla T. Berta egykori egyetemi hallgató, újságíró.

„(…) Nagyon sokat köszönhetek neki, támasz volt, bíztatás, segítség. Egy igazi jó ember volt, bármilyen közhelyes is ez. Mari mindig ott volt, nyáron éjszakákon át dolgoztunk, és együtt szorongtunk. Nem volt az a helyesírasi hiba, amit ő meg ne talált volna. Sírtam a vállán, amikor meghalt anyám, felhívott, ha tudta, hogy most bajban vagyok. Mindig. Mindig ott volt. És most a világ megint hidegebb hely lett. Isten veled, drága Sziopiszmari, köszönök mindent!” – fogalmazott közösségi oldalán Veszprémi Judit, az SZFE sajtómunkatársa.

Janisch Attila filmrendező, az SZFE tanára pedig az alábbi írással búcsúzott:

„Édesattilám!” – így szólított mindig, főképp, amikor problémáim voltak, amikor panaszkodtam neki, amikor segítségre, vigasztalásra, megértésre volt szükségem, és azt hiszem, mást is így szólított ugyanezekben a helyzetekben. Vagy mindig. Mert ő ilyen volt, megértő, kedves, nyitott figyelmes és mindig segítőkész.

Bármikor lehetett hozzá kéréssel fordulni, a segítségben sosem szabadságolta magát, ebben nem tartott munkaszüneti napot, mert a munkáját nem munkának tartotta, hanem ez volt az élete. A munkatársait sem munkatársnak, hanem a kibővített családjának tartotta.

Ő volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem lelke, szíve. Minden felvételizőért úgy izgult, mintha a saját gyereke lenne. A felvételi végére már mindüket ismerte személyesen, már mindenkihez volt legalább egy (de inkább sokkal több) kedves, megértő, biztató, szeretettel teli szava, gesztusa.

Félelmetes munkabírásánál csak a türelme volt nagyobb. Kivéve, amikor magával szemben volt türelmetlen, amikor úgy érezte, hogy nem tud egy kérdésre, kérésre azonnal (értsd, tényleg azonnal) válaszolni, egy problémát azonnal megoldani. Csakis ilyenkor mentegetőzőtt: „előbb meg kell néznem, de már nézem is…”, elöbb ki kell nyitnom, de már nyitom is…”, pedig soha nem kellett volna mentegetőznie, mert senki nem sürgette, hiszen mit számított egy-két perc vagy néhány másodperc várakozás. Ő sürgette magát, mert maximalista volt mindenben: a szeretetben, a munkában, a figyelemben, a nyitottságban, a gondozásban. Igen a gondozásban is, abban is, ahogy beteg édesanyját gondozta, a mérhetetlenül sok munka mellett minden nap.

Magánéletéről keveset beszélt, mert szerény volt, önmagát soha nem tartotta fontosabbnak annál, akivel éppen beszélgetett, aki éppen segítségért, megértésért, vigaszért fordult hozzá, holott mindig ő volt a fontosabb, hiszen ő adott, ő adta oda mindig önmagát, miközben ő szinte sohasem kért. Ilyen ember volt a Sziopiszmari. Olyan, akivel csak ritkán találkozni. Talán nem is becsültük meg igazán, hogy mekkora kincs volt ő, milyen ajándék, milyen kegyelem a sorstól, hogy vele lehettünk, hogy mellette lehettünk és ő mellettünk, velünk hosszú éveken át.

Mehetett volna már nyugdíjba, de nem ment, mert még végig akarta vinni a kifutó osztályait eljuttatni, besegíteni őket is a célba. És segíteni felépíteni a lerombolt, megszállt SZFE helyett az újat. Mari – mindannyiunk Sziopiszmarija – meghalt tegnap. Elvesztette a küzdelmet egy olyan ellenféllel, amely másodszor támadt rá. Két éve még ő győzött, de most ő vesztett. És ezzel mi mindannyian elvesztettük őt.

Az SZFE története Mari halálával valóban, végérvényesen és visszfordíthatatlanul és helyrehozhatatlanul véget ért. Innentől már semmi nem az, ami korábban volt. És semmi sem lehet újra az, bármi történjen is a jövőben.

Közeli ismerős halálhírére gyakran mondják az emberek, hogy pótolhatatlan volt az, aki eltávozott. De van, amikor ez a jelző nem puszta formalitás, hanem a legnyersebb, legdrámaibb, legfeldolgozhatatlanabb, legérthetetlenebb, legtragikusabb valóság. Szipoisz Mari pótolhatatlan. Halála érthetetlen. Hiánya feldolgozhatatlan. Emléke, lénye, embersége felejthetetlen. Drága Mari! Isten veled! Köszönök, köszönünk mindent. Köszönlek Téged! Csók! (Így búcsúztam Tőled eddig is mindig, és ezen semmi sem váloztathat.)”

„Olyan sok mindent köszönhetek neked és nagyon rossz, hogy sosem tudtam meghálálni! Emlékszem, hogy tőled tudtam meg, hogy felvettek az egyetemre. És hetente hívtalak, hogy de biztos Mariiii? Legutóbb, amikor hosszan beszéltünk a kisfiam még pici volt, de megegyeztünk, hogy ha ennek az őrületnek vége, akkor majd találkozunk és bemutatkoztok egymásnak… Vigyázz ránk odafönt is, ahogy tetted ezt mindenkivel az egyetemen és azon kívül is” – írta Sziopisz Mariról Magyar Márton, kreatív producer.

Szórád Máté, a Freeszfe tanára, az SZFE egykori oktatója az alábbi sorokkal köszönt el: „“Szia édes Máté” – mindig így vetted fel a telefont. Egyszer az anyám voltál máskor a nagymamám. Nagyon ritkán Sziopisz Mari tanulmányi titkár. Ebédet főztél, sétálni vittél, meghallgattál, megnevettettél, megvigasztaltál, megkérdezted hogy vagyok. Ott voltál mindig. Együttéreztél, amikor elsőre nem vettek fel, és együtt szomorkodtál velem amikor másodjára sem. Aztán biztattál, és együtt örültél velem amikor harmadjára végre bejutottam. Pedig akkor még nem is ismertük egymást. Mari! Annyit segítettél, hogy elvégezzem ezt az egyetemet mint senki más. Ráadásul kétszer. Amikor vágónak jelentkeztem, te megint velem voltál, és tudtam, hogy biztonságban leszek, ha bejutok, mert te ott leszel mindig a folyosó végén. Amikor tanítani kezdtem, te voltál rám a legbüszkébb. És jobban szurkoltál annak, hogy szeptembertől osztályfőnök legyek, mint én magam. Akkor is hittél bennem, amikor én éppen a legkevésbé sem hittem magamban. Nem anya, nem nagymama, nem to-s néni, hanem barát voltál. Olyan nagybetűs. Drága Mari, nekem te voltál az SZFE. És már most rohadtul hiányzol… És pont most, amikor neked írok, még a helyesírási hibáimat sem tudod kijavítani… Kérlek nagyon vigyázz magadra odafent! Köszönöm, hogy a barátom voltál. Monogramtársad: Sz. M.”