Az alábbiakban Hevér Gábor színművész sorait közöljük, amelyekkel a Nemzet Színészére, Benedek Miklósra emlékezik.
Nekem ő volt az.
A Főiskola első évében elszontyolodva ültem a kollégium folyosóján , mert úgy éreztem az osztályfőnökünk, cserben hagyott minket, nem foglalkozik velünk, és hogy most mi lesz. Egy végzős hallgató, akivel egy szinten laktunk, kérdezte , mi a baj? Mondtam, hogy mi.
Van olyan tanárod, akit szeretsz, akiben megbízol, akire fel tudsz nézni? Mondtam, van. Akkor válaszd őt mesterednek! Neki nem kell tudnia, hogy te őt választottad , elég ha te tudod. Ja és ne hangoskodjatok éjszaka a folyosón, holnap vizsgánk lesz! Ajtócsukódás.
Jóccakát! És köszönöm!
Választottam. Benedek Miklós.
Amikor egy délutáni mesterség óra után arra kért, hogy este fél tizenegy körül menjek a Piafba, úgy éreztem, hogy egy kicsit ő is választott engem.
Piaf? Azt se tudom, hol van, szegedi gyerek vagyok. De csak meglett.
Kopogás, kis ablak nyílik, hát te ki vagy , mondom én csak a Benedek tanár úrhoz, gyere be, kérsz valamit, itt vagyok.
Az ajtó mellett balra, ott a törzshely, ott ül ő is, egyedül, meg egy vörös fröccs. Zongoraszó.
Mit iszol? Ha lehetne, akkor inkább egy tojáskrémes szendvicset, ha lehetne. Lehet. Puha, vastag kenyéren, ujjnyi mennyország, gyorsan elfogy. Még egyet? Gondoskodik, meghív. Főiskolás vagyok, annyi pénzem sincs, hogy gyalog hazamenjek, elfogadom. Azóta én is mindig a kicsiket, ha lehet. Lehet.
És várok. Hogy miért hívott. De nem ám perceket. Félórákat. Csöndben. Nincs kvaterkázás, nagy sztorik a régi nagyokról, csönd van. Nem értem. Akkor miért vagyok itt?
Nyílik az ajtó , megjön a Szacsi, természetesen Báróval, este együtt játszottak a Katonában, mégis hatalmas köszöngetések , Szacsikám, Micukám! Na csak beindul az este!
Szacsi leül hozzánk, bemutatkozom, mostantól együtt múlatjuk az időt így négyen. Csöndben. Egy szó sem hangzik. Fél óra múlva Báró diszkréten vakkant egyet, menni kéne, Szacsi mondja is, menni kell. Visszafogott búcsúzkodás, Micukám, Szacsikám!
Újra kettesben Kérsz még valamit? Nem, köszönöm!
Csönd. Már megint csönd. Nem értem.
Aztán kissé előrehajol, vesz egy rövid levegőt, majd puhán, de nagyon határozottan:
Merjetek rosszak lenni! Fizetek főúr!
Jó, merünk. Köszönöm az estét, meg a szendvicseket, jó éjszakát Tanár úr!
Nem értem.
Ballagok haza a Vas utca felé, és gondolkozom. Abban jó vagyok.
Egy barátom mesélte, hogy amikor egy kung-fu táborban volt, minden éjszaka a küzdőtérben aludt, mert volt, hogy a Mester hajnal háromkor járt arra, és mutatott valamit. Egyszer. Ha ott voltál láttad, ha nem, nem.
Mire hazaértem megértettem.
A fiatal tanoncok általában csak a szerintük készet merik megmutatni a próbákon, és így ezer lehetőség bennük marad. De hiszen ez még csak a próba! Benne van a nevében. Merj rossznak lenni, ha kell, abból lesz a jó, és hosszú utat tudsz bejárni magadban, hogy teremts valamit. Ez a színház.
És ezt tudtad Te kimagaslóan drága Tanár úr! Drága Miklós! Még sok estét töltöttünk így együtt a Pesti éjszakában, már én is meghívhattalak, rendeztél, játszottunk is együtt és mindig volt egy-egy ilyen elejtett mondatod, amit máig őrzök. Köszönöm!
Nagyon remélem, hogy van túlvilág!
Hogy végre találkozhass azzal a két Benedekkel, akik már nagyon hiányoztak Neked!
Isten áldjon! Köszönök mindent!
Hevér Gábor