Tony Kushner világhírű, Pulitzer-díjas apokaliptikus eposzát, az Angyalok Amerikában című előadást Magyarországon 13 évvel ezelőtt mutatták be a Nemzeti Színházban. A darab idén márciusban teljesen más „köntösben” és társadalmi klímában bombaként robban a Radnóti színpadán. Az 1980-as évek Amerikájában a politika látszatvalóságát az emberi vágyak és szenvedések valódiságával ütköztető, humorban, szabadságvágyban, iróniában gazdag mű ma talán még aktuálisabb, mint születésekor. László Zsolt 2012-ben Louis karakterét formálta meg, ezúttal Roy Cohnt, a velejéig gátlástalan sztárügyvédet – aki többek között a fiatal Donald Trump mentora volt – alakítja, pályafutásának leggonoszabb figuráját, amilyenné szerény földi halandó semmiképpen nem szeretne válni. Az ART IS BUSINESS oldalán kérdezte Szentgyörgyi Rita.

Az Alföldi-féle Nemzeti egyik záróakkordjaként született meg 2012-ben az Angyalok Amerikában Andrei Şerbanrendezésében. Bár a mostani előadásban más szerepet játszik, felidéződött a régi előadás hangulata a próbafolyamat ideje alatt? 

Szíven ütött, amikor Kováts Adél tavaly nyár végén felhívott és megkérdezte, hogy benne lennék-e az előadásban. Éppen Szigligeten voltam a Centrál Színház Játék a kastélyban című előadásával. Ültem a teraszon, néztem a Badacsonyt. Szinte a semmiből jött a hívás, kevés darab van, ami többször felbukkant a pályám során. Nyeltem egyet, nagy csönd lett bennem. Tudtam, hogy elvállalom, hiszen elképesztő az anyag, Nagy Péter István rendezővel pedig fantasztikusan jó együtt dolgozni. Előjött valami zsigeri emlék a Nemzeti utolsó évéről, annak az időszaknak a kavalkádjáról, az első közös munkámról Andrei Şerbannal. Az akkori előadás a teljes darab kivonata volt, a Radnótié pedig az Angyalok Amerikában első része, a Küszöbön az ezredforduló.  

Emlékeim szerint Şerbanrendezése kép és hangeffektekben, hallucinatív képekben jóval puritánabb volt. Azóta a háborúk, a menekültválság, a világjárvány által sok fizikai, lelki szenny, szélsőséges ideológia rakódott ránk. Veszítettünk az ártatlanságunkból?

Az akkori, jó értelemben vett cirkuszi körhinta díszlethez képest a mostani előadásunk jóval részletgazdagabb. Şerbané afféle patchwork, szkeccs volt. A téma súlyosságát illetően hangsúlyozta: mindent megtesz annak érdekében, hogy könnyítsen a történeten, ami olyan erős, hogy zsigerileg érezni az AIDS-es melegek helyzetét. Nem tudhattuk, hogy ennyire alánk csúszik a világ Trump újbóli megválasztásával, az autokráciával, a feljebbvalóink ukrán háborúval kapcsolatos reakcióival. A konzervatív, szélsőjobboldali felsővezetők, mintha a bölcsek kövét hordanák a zsebükben, önmagukból kikelve, csípőből reagálnak. Felháborító, hogy üldözendő lett a demokráciához való ragaszkodás. Mindennek, amiben gyerekkoromtól a rendszerváltásig, majd később felnőttként is hittem – hogy Európához tartozunk –, megint vége van. Változatlanul hiszek Európában, a nyugati kulturális értékrendben. Elkötelezettje vagyok, amíg élek. 

Világviszonylatban is egyre inkább uralja a közgondolkodást a fehér macsó férfiak hegemóniája: a kisebbségek, például a melegek, a fertőzöttek, a menekültek és az elesettek méltóságának, jogainak a csorbítása. Kushner szerint mindennek – így a demokrácia leépítésének társadalmi alapjai is – a Reagan-korszak Amerikájában teremtődtek meg.

Korábban is hasonló emberek voltak a világ felsővezetői, csak eddig jellemző volt rájuk némi modor, kulturáltság. A borzalmas Trump–Zelenszkij találkozó kapcsán több külügyben jártas hozzáértő írta, hogy az efféle tárgyalások általában hasonlóan zajlanak, aztán amikor a politikusok kiállnak a sajtótájékoztatón, veregetik egymás vállát, netán mosolyognak is. A különbség csupán annyi, hogy az egyeztetések többnyire zárt ajtók mögött történnek, nem közvetítik azokat élő egyenes adásban.

A politikai korrektség totális hiányában a másik leuralása, eltaposása, megsemmisítése a cél. Mintapéldája ennek Roy Cohn, az Angyalok Amerikában egyetlen valós szereplője, McCarthy szenátor főtanácsadója, majd a fiatal ingatlanmágnás Donald Trump ügyvédje.

Tavaly ősszel láttam egy csodálatos filmet Donald Trump és Roy Cohn kapcsolatáról [The Apprentice – A Trump-sztori – Sz. R.], amiből tanulságos kép rajzolódik ki arról, milyen ember a világ egyik legbefolyásosabb vezetője. Roy Cohn adta meg a „trambulint”, a jogi segítséget, amivel Trump fehérgalléros bűnözőként elkövethette az igazán nagy aljasságait. 2012-ben megnéztem az Angyalok Amerikában HBO-minisorozatot, majd idén nyáron is, és sokkal fokozottabban hatott rám, mint korábban. Pepének [Nagy Péter István, a Radnótiban bemutatott darab rendezője – Sz. R.] egyáltalán nem kellett áthallást keresni a hazai viszonyokra. Mikrovilágunk sajátossága, hogy az egész történet megrázó, zsigerileg erősebben hat, mint akár egy-két éve.

Simon Zoltánnal a darabban (fotó: Dömölky Dániel)

A különböző országok politikájától elvonatkoztatva szomorú rádöbbenni arra, hogy az emberek, legyenek melegek vagy heterók, eltitkolt vágyaikkal, identitászavaraikkal, azok felvállalásával vagy tagadásával teljesen magukra maradtak, szinte csak az elesettek segítenek egymáson. Legalábbis a Radnótis előadásból ez a kép jön át az emberiség jelenlegi állapotáról.

Ebben az a szörnyű, hogy kritikaként nyilván felhozzák majd, hogy mi köze a Radnóti Színháznak a melegekhez, vagy hogy miért egy meleg sztorit mutatunk be. A történet középpontjában két pár története áll, akik elhagyják vagy elhagyni készülnek egymást. Az előadás fő vonulata e téma feszegetése. Az Angyalok Amerikában az összes kisebbségről szól, és arra világít rá, hogyan érzi magát valaki, aki saját bőrén tapasztalja meg, nincs kihez, mihez fordulnia. Nincs védőháló alatta, lemondtak róla, nem veszik emberszámba. Magyarországon sajnos nagyon sok ilyen csoport van.

Régen láthattuk olyan bestiálisnak, bunkónak, ösztönlénynek a színpadon, mint Roy Cohnként. Bele tudja sűríteni a szerepbe mindazt a dühöt, indulatot, sérelmet, ami gondolkodó emberként feszíti, bántja? 

Bele lehet pakolni sok mindent, de mégsem teszem. Nagyon más ember vagyok, mint Cohn. Alapvetően nem manipulálok senkit, már régóta nem szeretek sem versenyezni, sem győzni. Nem látom értelmét. Sok olyan tulajdonság hiányzik belőlem, amelyek ezt a karaktert mozgatják, leginkább a bármi áron való győzedelmeskedés attitűdje. Rémes, hogy máig nem találom Cohn torz jellemének eredőjét. Az engem körülvevő ismerősök sorsaiból, példáiból, a különböző beszélgetésekből fel tudok fejteni egy-egy mozzanatot arról, hogy az illető miért tart ott az életével, ahol éppen tart. Ennél a csávónál nem találtam meg a rejtőzködő, homofób homoszexualitásának, zsidóságának terhét, gyökerét. Annak ellenére, hogy remek próbafolyamat volt, kínlódtam a szereppel. Már csak azért is, mert ez a fickó sokkal gyorsabb nálam, elképesztő sebességgel működik. Nehéz szerep.

Az Angyalok Amerikában – Első rész: Küszöbön az ezredforduló című előadásról további információkat ITT olvashat.

Nyitókép: László Zsolt (fotó: Csoszó Gabriella)