Az Eldorádó után nemrég a második rendezését jegyezte a József Attila Színházban, ez a Száll a kakukk fészkére feldolgozása. Élete több mint felét  Franciaországban töltötte. Egy szerelem vitte Párizsba, a nálunk forgatott Moravagine televíziós sorozatban megismert francia színésznővel. A művészi részt mindig meghagyta Magyarországnak, a 2000-es évektől sokfelé rendezett szerte az országban, művészeti tanácsadóként is dolgozott a Győri Nemzeti Színháznál. A 80-as években nemzedéke átütő tehetségeként emlékezetes alakításokkal írta be nevét a magyar színjátszásba a régi Nemzetiben. Hosszú kihagyás után végre újra színpadra fog állni, a Tóték címszerepe várja 2022 tavaszán a Komáromi Jókai Színházban.

A Száll a kakukk fészkére valami lényegit mond el normalitás, szabályok, őrület, szabadság kérdéseiről. A járványhelyzet, a megváltozott életkörülmények rápakoltak a darab jelentésére…

Nem volt szándékolt az egybeesés, de így utólag annak lehet nevezni. Jó érzéssel választotta a színház Ken Kesey darabját, talán nem is gondolták, hogy ennyire aktuális. Világméretű bolondokházában élünk, bárhová mész a világon, Európától Indiáig körbeutazhatod a Földet, mindenütt pontosan ugyanabban az elmegyógyintézetben vagyunk. Egy diktátor rabjaiként, amit járványnak, betegségnek hívnak, meg az ahhoz kapcsolódó rendeleteknek, kapkodásoknak, nem tudásnak, hiteknek. Passzol a jelenlegi életünkhöz.

Egyedül a Mc Murphy-féle lázadónak van szabadsága, aki önként vonul be az elmegyógyintézetbe…

Miért, mi nem önként élünk ezekben a világainkban? Azért nem döntünk úgy, hogy kiszállunk belőle, mert nem tudunk. Mc Murphy sem egészen önként vállalja a sorsát.  Egy büntetőtáborból menekül az elmegyógyintézetbe, ahonnan nincs számára más kiút, csak a halál. 

Számunkra is ez lesz a „kiút”?

Nem. Pontosan azt szeretném elmondani a rendezésemmel, hogy az Indián útja a mi utunk. Meg kell találnunk azt a tárgyat, ami elég súlyos ahhoz, hogy nehéz legyen felemelni és kidobni az ablakon. Bátorság kell hozzá. Elsősorban az emberség felé van kiút abból, amiben szenvedünk. Amit rombol bennünk ez a mostani járványhelyzet, valahol építi is. Nagyon rombolja az emberi viszonyainkat az örökös kétkedés a másikban, ki fertőz, ki nem, ki oltott, ki nem, ki hisz az oltásban, ki nem.  Ebben a plusz feszültségben, acsarkodásban, amit előhív belőlünk a vírus, kevesen akarnak a tompítással foglalkozni, holott egyre erősebben kellene emberként viselkednünk.

Az Eldorádó rendezésed egy túlélő történet a 20. századból. Személyesebb, mint a Kakukkfészek attól, hogy a saját családodról, a rendszereket túlélő nemzedékekről tudtál általa beszélni?

A Kakukkfészek személyessége egészen máshol van, mint ahol várnád vagy keresnéd. Tavaly elveszítettem a feleségemet. Az előadás utolsó jelenete, amikor  kitolnak valakit egy hideg kék szobában halottan, túl sokunknak jelentős kép, érzelmi pillanat a jelenlegi életükben. Sokkal erősebb és jelentősebb, mint az egész bolondokháza, amiben vagyunk. A szabadság szintén erős motívum. Ha végiglapozzuk az életemet, mindig hozzám tartozott. Én legalább megpróbáltam- mondja Mc Murphy. Megpróbálom szellemileg szabaddá tenni magam ebben a zűrzavarban. 

Szilaj, lázadó, a keretekből kitörni vágyó alkat voltál Bubik István barátoddal együtt. A rendszerrel szemben is kiálltatok a 80-as években. Mi maradt mára az egykori lázadóból?

Az Advent a Hargitán című színdarab körül volt az utolsó nagy lázadásunk. Az akkori magyar kormány a román kormány kérésére betiltotta Sütő Andrást. Mi meg meglehetősen nagy hangon kikértük magunknak, hogy a román kormány hogyan tilthatja be a magyar kormányon keresztül a Nemzeti Színházban Sütő András színdarabját. Egy másik darabot tűzött ki a színház az Advent a Hargitán bemutatójára, mi pedig azt mondtuk, nem vagyunk hajlandók mást játszani. Először sokan csatlakoztak hozzánk, a végén hárman maradtunk, Bubik István, Kubik Anna és jómagam. Akkoriban mindenféle szintre eljutott a korunkhoz illő lázadásnak a híre. Vámos László főrendező azt mondta, várjunk, ha nem történik meg bizonyos időszakon belül a bemutató, akkor otthagyjuk a Nemzeti Színházat. Végül mégiscsak megtörtént, lélekben Sütő András is velünk lehetett, Sinkovits Imre egy hatalmas virágkoszorút helyezett arra a helyre, ahol a szerző  állt volna a színpadon. 

A rendszerváltás előtti időkhöz képest milyen érzeteket kelt benned ez a mostani, évek óta elhúzódó kultúrharc, aminek például az Ódry Színpad is áldozatául esett?

Igazából a mai napig nem fogtam fel pontosan, mi történt SZFE ügyben. Nem gondolom, hogy én volnék a bölcs ember, mint annak idején Vámos László volt. Máshogy működik bennem az ellenállás, a forradalmi hangulat, mint 30-40 évvel ezelőtt. Van egy lényeges mondás, amit Franciaországban hallottam és valamilyen módon a magamévá tettem: nem az számít, hogy mit gondolsz, hanem az, hogy kinek mondod el. Egy színházvezetőnek nem feltétlenül kell zászlót lobogtatnia, de mindenképpen az a célja, hogy megszerezze a  támogatást a színháza működéséhez. Franciaországban színházigazgatók, kultúravezetők az aktuális kormánytól függetlenül is működtek a szocialista Mitterrand alatt éppúgy, mint a jobboldali Sarkozy alatt, és tovább. Mostanában olyan érzésem van, mint hogyha a hagyományos értelemben vett kőszínház finoman kezdené magát kivonni a forgalomból. Mintha valami nagyon régi kérésnek kezdenénk megfelelni, hogy szűnjön meg szépen. Európa túlsó felében ez már régen megtörtént. A színházaknak csak egy nagyon pici rétege kap állami vagy egyéb támogatást, a nagyvárosokban sincsenek támogatott színházak egyenként vagy csoportban szerződtetett társulati tagokkal. Most zajlik egyfajta értékmentés, mindenki próbálja túlélni a járvány időszakot, beugrás, beugrás hátán, iszonyú erővel kapaszkodnak a társulatok, hogy meglegyen a bemutató. A Kakukkfészekben egy héttel a bemutató előtt volt beugrás a női főszerepbe, most vissza kell ugrania annak a színésznőnek, aki négy hétig próbálta. Rengeteg energiát, felesleges munkát visz el a színházak hétköznapi léte. 

És pont ezekben az időkben készülsz visszatelepülni Magyarországra?

Akként térek vissza, ami vagyok. Teljesen nyitottan arra, hogy színészként létezhessek a színpadon. Már kaptam is egy felkérést, tavasszal a Tóték címszerepét próbálom Komáromban, Béres Attila rendezésében. Akasztják a hóhért. A Tótékat  háromszor is megrendeztem itthon, ez volt az első rendezésem a Nemzetiben,  később Szegeden, Győrben. Ezúttal saját magamnak kell egy meggyőző érvet mondani arra, hogy miért kell Tótnak lenni. Mindig is úgy gondoltam, hogy Tót az emberi gyávaságból adódóan gyilkossá válik, még ha egy lerombolt idegrendszerű diktátort is öl meg, amilyen az Őrnagy. A sisakját a szemébe húzva szembekötősdit játszik. Aztán a sok megalázkodástól, az adott pillanatban nem szólástól lesz gyilkos. Egyáltalán nem akarnám felmenteni, de a gyilkosság nem bátor tett a részéről, hanem egy hosszú megalkuvássorozat szörnyű vége. 

Vehemens, szenvedélyes, igazságkereső természettel, bizonyára sok minden kavarog benned, amit szívesen kiadnál színpadon. Hogy voltál képes évtizedekig megállni?

Nem volt nehéz, nagyon sok dolgom volt mindig. Az érzelmek nem fojtódnak el, hanem hol ide, hol oda csúcsosodnak. Szerencsére sérülésmentesen, mindenféle megbánás nélkül tudtam kezelni a színészet nélküli hosszabb állapotot. Mindent szenvedélyesen csináltam, ha kellett, a házépítést, ha kellett a gyereknevelést, mert csak úgy érdemes. Nem éreztem a színpad örökös hiányát, mert mindig volt valami, ami azt kitöltötte. Én is azt vallom, amit Latinovits Zoltán a Ködszurkálóban, aki volt asztalos, mérnök, mielőtt színész lett. Fontosnak tartja, hogy kész emberként lépjünk a színházba, ahol sokféle emberré kell válnunk. Akkoriban kezdtem a Színművészeti-s felvételin gondolkodni, amikor megjelent a kötet. Nagyon megmaradt bennem, de nem önigazolásként, mivel hogy én is mérnök lettem. 

Soha nem alkalmaztad a mérnöki tudást?

Dehogynem. Bár mérnöki munkát nem végeztem, de például egy ideig szobafestő voltam Párizsban, aztán lakberendezéssel foglalkoztam, teljes lakásokat terveztem meg belülről. A rendezéseimnél fontos a látvány, a díszlet. Lehet, hogy túl nagy rend van az előadásaimban, hozzátartozik egyfajta mérnöki letisztultság. 

Felléptél többek között a párizsi Theatre Chaillot-ban, forgattál néhány filmet is, színészmesterséget oktattál, ám a hírnév külföldön nem talált meg. Mennyiben múlt ez a  francia művészközeg zártságán, mennyiben rajtad? 

A hírnév most a fiamé, Sandor Funteké, aki keresett filmszínész Franciaországban. Semmit nem fognék valamire, vagy valaki másra. Nagyon rosszkor lettem beteg Párizsban, aminek komoly  lelki okai is voltak. Hozzájárult a betegségemhez az egész addigi hosszú utam, amit megtettem, mint mezítlábas gyerek Szany községből a Nemzeti színpadára. Ugyanilyen döbbenetes volt, amikor Párizsban nagy sikerrel bemutatták a négy részes televíziós filmet, a Moravagine-t, amiben főszerepet játszottam. Valahol mégsem lehet büntetlenül elvinni egy ilyen hosszú utat. Nyilván más mentalitással kezdtem bele a kinti létem szervezésébe a Nemzeti Színház ismert, ünnepelt színészeként, mint ha névtelenül akartam volna egy új életkarriert felépíteni. Valószínűleg bele kellett volna mennem apró, megalázónak nevezhető kis castingokba, pontosabban újrajárni a színészi utat, nem pedig onnan megpróbálni folytatni, ahol itthon abbamaradt. Az élet meg olyan, hogy megszületik a gyereked, hirtelen nincs pénzed, valami munka után kell nézni, hogy legyen mit enni. Holott  olyan körökben kellene mozogni, ahol látják, hogy létezel. A betegségem után egyáltalán nem érdekelt a színház, a színjátszás. Elvesztettem a hitemet abban, hogy érdemes csinálni. Az érdekelt, hogy a gyerekemet lássam felnőttként, hogy tudjak úgy élni, hogy az élet az életet jelentse számomra. 

Hogyan álltál fel ebből a patthelyzetből?

Nagyon padlóra kerültem. Egyedül maradtam,elváltam, utána valahogy összeráztam magam külső segítséggel. És aztán ugyanúgy előkerült a színház, a színészmesterség, csak más közegben. 2000 táján kezdtem el újra rendezni Szegeden és Cannes-ban. Egy különös, vadonatúj világot kezdtem el megismerni Cannes-ban a táncművész- koreográfus feleségem és anyósom révén. Színészmesterséget oktattam anyósom, a világhírű Rosella Hyghtower tánciskolájában. Balett előadásokat is rendeztem Cannes-ban, többek között Az ember tragédiájából készítettem táncjátékot. 

Mi ragadt rád a francia életformából, mi vált belőle az identitásod részévé?

Jó nehéz kérdés. Az eddigi életem felét jelenti. Valaki szerint meglátszik az előadásaimon a francia hatás. Nyilván egy másfajta eleganciát képviselnek, a megszokottól teljesen eltérő zenéket használok, van egyfajta mozgásvilágom, a színészvezetésem is különbözik a hazai színpadokon látottaktól. Különleges hatással volt rám főleg a 90-es évek elején megtapasztalt szabadság. Furcsamód az első pillanattól kezdve úgy éreztem, hogy mintha már jártam, éltem volna ott, teljesen természetes volt a francia lét. Úgy tanultam meg egy négyrészes film főszerepét, hogy egy-két szónál többet nem tudtam franciául. Párizst olyan őrült módon szerettem, mint amit Adytól olvastam, ma már inkább a Párizs az én Bakonyom jut eszembe. Az igazi nagy szerelem Bretagne, azon belül is a Belle- Ile- en -Mer sziget. Volt ott egy régi parasztházunk, életem utolsó húsz éve nagyrészt oda kötött: a tengerhez, az óceánhoz, a halakhoz. Bretagne a maga vadságával, kiszámíthatatlanságával, az ott lakók identitástudatával… A legjobb halász barátaim bretonok, nem franciák.

A filmezéssel  hogyan állsz, jársz castingokra?

Van egy régi filmtervem, amit szeretnék megvalósítani. A film alkalmas műfaj arra, hogy megfogalmazzam, megmutassam Magyarországnak azt a csücskét, ahol felnőttem, a gyerekkoromat a 60-as években. Nagy boldogság, hogy nemrég  egy fiatal rendezővel, Szentgyörgyi Bálinttal és fiatal csapattal forgattam. Csaplár elvtársat játszom A besúgó című HBO sorozatban, ami tavasszal lesz látható.  Szívesen csinálok bármit ebben a mesterségben, ami kedvemre való és megfelel az ízlésemnek. 

Szerző: Szentgyörgyi Rita