Június végén mutatták be a Csákvári Krisztián által írt és rendezett Kontrasztot a 6színben. Vele beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló a véletlenekről, a darab születésének nem szokványos útjairól, a 12 napos próbafolyamatról, a sajátos módon alakuló szövegről, a generációk közti különbségekről, a felnövés útvesztőiről.

A véletlenről mi jut elsőre az eszedbe? 

Az, hogy nem hiszek benne. És ha van is, legfeljebb csak igen elvétve. Az életemben kiemelt helyet foglal el a spiritualitás, pedig egy matematika szakos reálgimnáziumból jövök, a családból senki nem vallásos, én sem vagyok tagja egyik felekezetnek sem. Mégis azt gondolom, hogy nem véletlenül vagyunk itt és most ebben a világban, és ami velünk történik, az sem véletlen.

…akkor azt gondolom, hogy a Kontraszt sem véletlenül született meg benned…

A Kontraszt létrejöttére mondhatnánk, hogy fatális “véletlenek” sorozata vezetett hozzá. Nem kerestem Földvári Pétert azzal, hogy drámát akarok írni.  Teljesen más dolog (egy akkortájt íródott sorozat tervem) apropóján beszélgettünk, amikor hirtelen megkérdezte, hogy nem szeretnék-e színpadra írni.  Dehogynem! – válaszoltam. Aztán a hat szereplő többségét sem én választottam. Eleinte csak annyiban állapodtunk meg, hogy valami olyanról szeretne szólni a darab, amiben ez a lusta, élményhajhász életmód áll a középpontban, és az, amikor mindez találkozik a felnőttkorral. Aztán eltelt egy év, mialatt egyre inkább azt éreztem, hogy kísérleteznék valami mással, valami olyannal, ami túl van az olvasópróba-rendelkező próba – emlékpróba – főpróbahét koordinátáin.

Mi lenne, ha csak egy vázlattal érkeznék, amihez aztán a színészekkel közösen tennénk hozzá sok mindent még, mialatt én vezetgetem ezt az egész folyamatot. Az, amit én vázlatként hoztam, és az, ami aztán ebből lett, talán már csak köszönőviszonyban van egymással. Kicsit olyan volt ez az egész, mint bekötött szemmel főzni: mindenki hoz egy összetevőt, bedobjuk őket a fazékba, és megnézzük, hogy mit tudunk ezek együtteséből kihozni.

Ha jól értem, akkor ez a darab majdhogynem a próbákon született, nem?

Igen, ha nem is teljesen a nulláról indult, de majdnem. Az improvizációk alapján folyamatosan alakult a kezdeti vázlat, ami nem könnyítette meg a színészek dolgát. Ez egy mindannyiunk számára megugrandó, közös feladatot jelentett. A négy heti imprózás szövegeit felhasználva írtam meg ezt követően a szövegkönyvet Budapest és Szolnok között ingázva, miközben ott egy következő évados darab próbáit kezdtem meg. Az én életemben azért szerencsére közel sem ilyen rázósan alakultak az események, mint a darabban, ám mégis sok közöm van ahhoz, amiről szól.

Ezek nélkül a színészek nélkül  nem állhatott volna így össze a darab! A színház normál esetben középtávfutás – vannak hetek rá. Ez most viszont sprint volt, ahol minden pillanatban keményen kellett dolgoznunk.

…egy ilyen jellegű próbafolyamat már önmagában is kontraszt… Hogy érzed, a saját generációd számára mennyire meghatározó, mindennapi élmény ez a fajta pillanat megragadás vs. szétcsúszás, szétfolyás közötti dilemma?

Azt gondolom, hogy abszolút. Nagyon gyorsan változik körülöttünk a világ, amihez muszáj egyfajta alkalmazkodókészséget kifejleszteni, különben egyik pillanatról a másikra bedarálódhatsz. Részben magam is ezért kezdtem kikacsintgatni a színészet mellett az írás, a rendezés felé, hogy keressem, mi adhat még a szakmámon belül mozgásteret. Bár sokan nagyon szeretnének alkalmazkodni ehhez a világhoz – mégsem teljesen egyértelmű, hogy mihez is kellene alkalmazkodni. Ez is egy éles kontraszt, és kicsit erről is szól ez az előadás: muszáj eldönteni, hogy az ember ki akar lenni, mihez akar kezdeni az életével. Még akkor is, ha ezek nem mindig tökéletes konkrétumok, de egyfajta útjelzők, világítótornyok mégis, hogy bármekkora is a köd bennünk, körülöttünk, utat tudjanak mutatni.

Nem is beszélve a gyors változékonyság mellett arról, hogy az értékrendek is teljes talajvesztésben vannak, és igen nehéz eldönteni, hogy kihez, miképp, mennyire kell, lehet vagy szükséges „idomulni”, de ezt, anélkül, hogy tovább részletezném, talán mindenki a saját bőrén is érzi már…

A Kontrasztban a konkrét történet mennyire játszik fontos szerepet?

Ez nagy részben attól is függ, hogy a történet melyik rétegét vesszük. Az, hogy épp ki kivel van, vagy kerül épp konfliktusba, végig változott, alakult a próbafolyamat alatt.

Ha már egy felé elindulás: melyik az az irány, amelyik felé indul ez az előadás?

Két dolog foglalkoztatott alapvetően. Egyrészt maga a kontraszt: fekete-fehér. Vannak-e abszolút igazságok, amelyek mentén lehet élni? A főszereplőnk apja a tradicionális japán kultúrából, illetve spiritualitásból érkezik a fiához, ahol ez a fajta szilárd, fegyelmezett világlátás uralkodik. Teljes mértékben tudok érvelni amellett is, hogy egy ilyen világlátásnak van alapja. Legalábbis nagyon tud segíteni abban, hogy leegyszerűsítsd azt a komplex és kaotikus világot, ami körbevesz. Másrészt viszont folyamatosan szembetalálkozunk azzal, hogy a világ azért annál összetettebb, mintsem hogy ilyen leegyszerűsítésekkel mindig rendet tehetnénk benne. Ez az a két nézőpont, amelyek között szüntelenül libikókázunk az előadásban és a saját életünkben.

A Kontraszt egy generációról szóló előadás, vagy több is annál?

Két irányból szerettem volna megközelíteni: egyfelől a saját korosztályom, másfelől a szüleink generációja felől. Afelől, hogy ez a két, egymástól eltávolodni látszó világ hogyan tud mégis kapcsolódni. Végeredményben aztán, ami döntően az improvizációs módszernek köszönhető, a fiatalabb generáció hangvétele, problémái, életérzése dominálja inkább az előadást. Az apa karakterén keresztül inkább az jelent meg, hogy létezik egy olyan távolság, amit nehezen lehet áthidalni. A japán hegyekből érkezett volta miatt a helyzet sajátos, mégis azt hiszem, leképezi, hogy a két generáció között mekkorának is érződik az a bizonyos távolság.

A kontrasztok bénítólag, vagy sokkal inkább serkentőleg hathatnak a generációk között?

Bármelyik lehet. Döntés kérdése. A nyitó jelenet párjának egyik tagja naphosszat videójátékokkal szórakozik, míg barátnője dolgozik, pénzt keres kettejükre is.

A generációnknak borzasztó könnyű elkényelmesedni, nem kilépni a komfortzónánkból. Mintha a kényelem, mint járvány, belepett volna mindent és mindenkit. Ha innen nézzük, a mélypont rá tud ébreszteni, hogy nem lehet így folytatni. A kontrasztok ebből a szempontból jó dolgok az életünkben.

Szerző: Csatádi Gábor