Március 25-én mutatja be az Örkény Színház Szabó Magda Az ajtó című regényének színpadi változatát. A Szeredás Emerenc-emlékkoncert alcímet viselő, a regény által megidézett polgári miliőtől elrugaszkodó előadásról Gáspár Ildikó rendezővel beszélgetett Bíró Árpád.

Az ajtó kapcsán azt gondolom, hogy szemtanúi lehetünk annak, aminek egyébként meg ritkán, hogy az idő az hogyan dolgozik a művész mellett, és hogyan dolgozik a művész ellenében is. Ugye itt arra gondolok, hogy a pandémia előtt, másfél évvel ezelőtt körülbelül már volt egy olvasópróba, de ahhoz képest az olvasópróbához képest, ahogy ezt el is mondtad, a szövegkönyvben is jelentős változtatások születtek meg, és talán a művészi koncepció is eltolódott más irányba, vagy más hangsúlyokat kapott.

Nem is tudom, hogy indult ez. Talán a jelmeznél kezdtünk el gondolkodni Szabados Lucával, hogy mégsem azt csinálnánk, amit eredetileg terveztünk. Az akkori tervek mintha egy harmadik világot hoztak volna be ahhoz a két stílushoz képest, ami már a díszletből eleve adódott. Antal Csabával ugyanis egy olyan díszletet álmodtunk meg, amelyben rögtön kétfajta vizuális irány keveredik: egy klasszikus épület, a Colosseum, illetve egy teljesen modern, fémesen csillogó, repülő csészealj, azaz ufó. Mondtam Lucának, hogy keressünk egy olyan világot, ami ezt a kettőt egyesíti, és így hozta az ötletet, hogy legyen az inspirációnk a „space age” divatvilág.

A ’60-as, ’70-es, ’80-as éveknek ez a kitalált, extravagáns stílusa hordoz valami archaikusat, mitikusat, hiszen absztrakt, tiszta formákból építkezik. Ez a vizuális gondolat pedig rokonítható egyrészt a díszlet sci-fi világával, de a mitológiai vonatkozásával is, másrészt pedig a szöveg szintjén azzal az első monológgal (amivel egyébként a regény is nyit), amelyben az írói énhang a görög bosszúistennőket, az Erünniszeket invokálja.

Amikor mindez megszületett, akkor azt éreztem, hogy nem lehet egy hagyományos színdarabban gondolkodni, hanem ennek egy olyan előadásnak kell lennie, ami vállalja, hogy az, amit látunk, egy kitalált világ, kulissza. Hogy a díszlet díszlet, és a jelmez jelmez. Ekkor jött a koncert ötlete: korábban a balladisztikus zeneiséget láttam meg az anyagban, és most még eggyel tisztább lett attól, hogy ehhez egy konkrét színházi formát – a koncertet – rendeltük hozzá. A koncertnek saját dramaturgiája van, amiben a zenei egységek tagolják a történetet. A ballada is epikus dramaturgia: történetileg és zeneileg tekintve is epizódokból, dalokból áll. A regényben is újra és újra „megénekeli” Magda, a főhősnő, Emerenc alakját.

Minden epizódban felmagasztosítja őt, és egy mitikus alakká emeli. Hol szenvedélyében halálosan őrjöngő Médeia, hol élet-halál felett döntő borsót pucoló Párka, hol kérlelhetetlen parancsnok, egy Metternich Emerenc, hol harcos Kanizsai Dorottya, hol mindenkinek megbocsátó altruista, Csabaduli Szent Emerenc. A bálványszerű alakok mint kulturális utalások érkezhetnek bármelyik történelmi korból, így aztán a zenei megfogalmazás is többféle korból és műfajból merít, mikor mire van szükség, inkább egy koncert-albummá áll össze, mintsem műfajilag tisztán zenés színdarabbá.

Ezért is lett az előadás alcíme „Szeredás Emerenc-emlékkoncert.” 

Így van. Matisz Flórával, az előadás zeneszerzőjével, ténylegesen szimbiózisban vagyunk, minden nap beszélünk, és együtt szüljük meg az előadás zenei világát. A Nyílt Fórum egy felolvasószínháza kapcsán dolgoztunk először együtt Tóth Réka Ágnes darabjában, és mivel jól tudtunk együttműködni, rögtön felkértem erre a munkára. Lesznek olyan, akik szólistaként is énekelnek, de sokszor hangszeresen és felváltva, kórusokban is közreműködnek a szereplők.  A színészek örömmel fogadják Flóra ajánlatait, lelkesen dolgoznak, pezseg az egész.

A díszletre visszatérve: mi mindent jelképez számodra a Colosseum és az ufó? 

Bármilyen furcsa, de egy Grimm-mese ihlette, nem a Colosseumot, hanem azt a térbeli gondolatot, ami az alapja. Egy körbezáródó tér, amelynek a fala áttört, de mégis konkrét kijárat nélküli. A Mária gyermeke című mesében van egy szereplő, aki álmában egy tisztásra kerül, ahol fák veszik körül. Egy óriási fa alatt ül. Nincs hangja, nem tud beszélni. A regény elbeszélője, Magda is egy rémálom leírásával kezdi el történetét, amelyben nem tudja kinyitni a ház bejárati ajtaját, és hiába kiabál, nem hallja senki, hiszen nem jön ki hang a torkán. A mesebeli, fákkal körbezárt tér kapcsán adta magát, hogy egy olyan teret kell keresnem, amely ezt a szorongást is hordozza, de az oltárszerűséget, a szakralitást is. Hiszen ez egy olyan tér, amelyből újra „ki” kell születni. A gyász és a bűntudat tere is. Csaba nyitottan és lelkesen reagált a mese-történetemre és tervezett egy ablakkeretekkel körülhatárolt teret. Ez még egy absztrakt tér volt.

Ekkor jutott eszembe a Colosseum. És hozzátettem, nem „igazi” Colosseumra gondolok, inkább valami olyasmire, mint amilyen az Eiffel-torony a kislányom kulcstartóján. Makett és turista-giccs egyszerre. Ez nagyon megtetszett Csabának. A Colosseumban ugyanakkor benne van az is, hogy Szabó Magda maga is klasszika-filológusnak készült, ezért sem véletlen, hogy a regény tele van a már említett ókori görög, római és egyéb mitikus utalásokkal. Tehát ezek összeadódtak, és egyszer csak az ember érzi ennek a görög-római kultúrának, a mi európai civilizációnk alapjául szolgáló kultúrának, a polgári kultúrának a folyamatos jelenlétét, ami végső soron Szabó Magda életének a felülete, formája is. De nem Emerencé. Ő ebben egy teljesen idegen elem. A Colosseum és az ufó úgy létezik egymás mellett, mint ahogy ez a két személy – Emerenc és az írónő – és ennyire messze is vannak egymástól. Van Emerencben és ebben a szimbólumban is valami tabudöntögető, provokatív, valami kívülről jött és sehova bele nem illő. Ugyanakkor a két kör alakú forma mégiscsak összeillik és kiegészíti egymást.

A regény történelmi előtere a huszadik századi Magyarország viszonyait idézi meg, ez az ajtó kiszakad ebből a kontextusból, és áthelyeződik egy utópikus zenei és látványvilágba. Melyek ennek a világnak a viszonyítási pontjai?

Ebben az egész regényben kifeszítődik maga az idő: nemcsak két nőnek a sorsáról szól, hanem benne van a XX. századi magyar történelem is – mitizálva. Emerenc, aki megélt két világháborút, a kommunista diktatúrát, abban a házban, amelyben ő a házmester. Mintha ő maga ezzel a budai társasházzal Magyarország allegóriája lenne. Az előadásban beidézzük zeneileg és a szövegben történetileg is a huszadik századi Magyarországot is, ilyen szempontból nagyon is hű az előadás a regényhez.

Mi motivált, hogy egy ilyen népszerű regénnyel foglalkozz?  

Szabó Magda életművét csak részleteiben ismerem. A regényt is csak a Szabó István-féle film után olvastam el, de már akkor is azt láttam meg benne, hogy Emerenc szerepe mintha Pogány Juditnak íródott volna, Magdáé pedig Szandtner Annának. Nem a regény népszerűsége, hanem a színész volt a kiindulópontom.

Az interjút készítette: Biró Árpád Levente / Örkény Színház