Mesébe illő történet majd’ ötven évvel ezelőttről: a jamaicai fiút dörgő basszusa New Yorkig és még sokkal tovább repíti. A II. Erzsébet által lovagi címmel kitüntetett Sir Willard White két emblematikus szerepét énekli Budapesten, avagy mi a közös Porgyban és Kékszakállúban? Jászay Tamás interjúját közöljük, ami elsőként az Opera Magazinban jelent meg.
A hetvenes évek közepén önnel készült el a Porgy és Bess első teljes lemezfelvétele, ami a mai napig hivatkozási alap az operarajongók körében. Hogyan emlékszik ma erre az eseményre?
A felvételnek van egy kis előtörténete: Porgyt egy ismert énekesre akarták bízni, a Lorin Maazel által tartott meghallgatáson engem Jim szerepére kértek fel, amihez viszont nem igazán volt kedvem. Angliába utaztam, amikor jött a távirat: „Te vagy Porgy!” Visszamentem Amerikába, három hét alatt kellett megtanulnom a szerepet. Komoly érzelmeket megmozgató, nagy munka volt. Porgy azért speciális karaktere az operairodalomnak, mert ha az ember fekete, férfi és van énekhangja, azonnal ezzel a szereppel azonosítják. Egyszer egy német étteremben valaki közölte velem, hogy kizárólag Porgyt kellene énekelnem, semmi mást.
És mit felelt neki?
Mit mondhattam? Hogy szerencse, hogy nem ő a munkaadóm! (nevet) Akárhogy is, fontos állomás az életemben, bár színpadon nem énekeltem túl sokszor: Glyndebourne-ban és a Covent Gardenben volt egy-egy emlékezetes előadásom. Az elmúlt évtizedekben mégis sokat változott az elképzelésem Porgyról; az, hogyan lehet a szeretetet kifejezni a színpadon. A figurához egy jamaicai emlékemből merítettem: a piac előtt sokszor láttam egy láb nélküli koldust, aki egy gördeszkaszerű eszközön közlekedett. Nem könyörgött alamizsnáért, csak a nagy szemeire és a néma mozdulatra emlékszem, a körülmények ellenére megmaradt büszkeségére. Felhasználtam azt a kellemetlen emlékemet is, amikor eltörtem a bokámat: Trevor Nunn rendező szerette az ötletet, hogy térdelve, kiszolgáltatva jelenítsem meg Porgyt.
A szerepformáláskor mindig személyes élményekből merít ihletet?
Igen, a test emlékeiből, meg persze a képzelőerőmből is. Egyikünk sem tudhatja pontosan, milyen egy másik ember bőrében élni, de a személyiség bizonyos aspektusait felfedezhetem magamban, és ez segít a színpadi szituáció megértésében. Időbe telt, míg rátaláltam a módszerre, de ma már így érzem magam biztonságban a színpadon.
A kérdés adja magát: a Kékszakállú herceg karakterét honnan építette?
Ha arra céloz, hogy még sosem voltam herceg, igaza van. De hát minden történet emberi történet, így el tudom képzelni ezt a figurát, aki következetes a döntéseiben, még úgy is, ha közben elpusztítja a nőket, akiket szeret. Különös, de minél inkább tudja valaki, hogy mit akar, a környezete szemében annál félelmetesebbé válik. Kékszakállú nem kérte Juditot, hogy kövesse őt: a nő döntött így kíváncsiságból, a férfi pedig azt mondta, hogy fogadj el így, ahogy vagyok. Judit azonban kérdéseket tesz fel: hát nem pontosan ez történik a különböző kapcsolatainkban ma is?!
Muszáj megkérdeznem: hogy boldogult Balázs Béla magyar nyelvű librettójával?
Azt mondják, jól utánzok hangokat, de a magyar nyelv? „Le-he-tet-len!” (nevet) Volt egy magyar beszédtanárom, aki sokat segített. Természetesen pontosan értenem kell az elhangzó szavakat, és ha ez megvan, a zenei frázis segíti a memorizálást, de ez egy lassú, lépésről lépésre történő folyamat volt.