Körmendi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész Szegeden született 1927. október 21-én.
“A barátomnak mondhattam, s erre rendkívül büszke voltam. Nagyjából százötven önálló estjén közreműködhettem, és ez sokat jelentett nekem a pályafutásomban. Szerettem volna annyit tudni ebből a gyönyörű szakmából, ami benne rejtőzött. Tanultam tőle sok-sok jót és megannyi kötelező rosszat. Ahogy teltek az évek, úgy kerültünk egyre közelebb egymáshoz, és én láttam rajta a keserűséget, sőt, a szomorúságot. Tudta ő is, hogy nem futotta be azt a pályát, amit a tehetsége, a képességei alapján befuthatott volna” – emlékezett vissza a művészre Gálvölgyi János.
“Kevesen tudják Jánosról, hogy nemcsak zseniális színész volt, de hihetetlen kézügyességgel is megajándékozta a sors. Mint a legprecízebb asztalos, úgy dolgozott.
Maketteket készített, amelyek az ő színpadi munkáit, felejthetetlen helyszíneket örökítettek meg. Tanult látszerészként mesterien értett a fényképezéshez is. Mindig lelkesen mutatta a pillanatfelvételeit” – idézte fel Gálvölgyi.
Körmendi János otthonokban és nevelőszülőknél nevelkedett, ahogy egy beszélgetésben elmondta: “Édesapám sámfa-kaptafakészítő volt, édesanyám szőnyegeket csomózott. Ez egy borzasztó munka … Hathónapos voltam, amikor a szüleim elváltak. Apámat azóta sem láttam. Amikor éppen józan volt, csodálatos famunkák kerültek ki a keze alól.”
“Borzasztó körülmények között éltünk egy pincelakásban. Beadtak a bátyámmal együtt menhelyre. Innen aztán kihelyeztek minket különböző nevelőszülőkhöz falura. Rettenetesen hányatott életünk volt.
Hozzám képest Twist Oliver maga a kis lord” – fogalmazott.
Egy gyermekkori történetet is megosztott a Nők Lapja riporterével: “Sokan emlékeznek még a Schwoy névre. Híres, gazdag politikus család volt Szegeden. Választásokra készülődtek, és valami díszebédet rendeztek az egyik étteremben. Én meg mint afféle szegény kis kölyök, belopakodtam, és az asztalok, székek alatt mászkálva feldöntöttem egy terített asztalt. Persze azonnal fülönfogtak, hogy mit keresek itt. Borzasztóan megijedtem, és rémületemben hadarni kezdtem: „beröpült egy svoj-pille, azt mög köll fogni …” Hatalmas röhögés tört ki a teremben. Mi röpült be? — kérdezték.
„Hát a svoj-pille, azt mög köll fogni, mert mögöszi a kabátot.” És azt láttam, hogy elmaradnak a várt pofonok, sőt felállítanak az asztalra, hatalmasakat nevetnek, és újra és újra elismételtetik velem a „svoj-pillét”. Én azt hiszem akkor jöttem rá, hogyha jót mondok, megúszom a verést a menhelyen, a pofonokat a tanoncotthonban.”
A menhelyből aztán a Szegedi Püspöki Tanoncotthonba került, ahol kitanulta az optikus szakmát: “1944 őszén szabadultam fel, mint optikus segéd, rá pár napra felszabadult a város is. Ekkor találkoztam Kazimir Karcsival. Még ma sem tudom, hogyan keveredett le Szegedre, a fronton keresztül, lényeg az, hogy ott volt. Kazimir nálunk lakott. Azt kérdezte egyik nap, nem akarok-e színész lenni. Akkor alakult meg Szegeden Lehotay Árpád színiiskolája. Színész? Dehogynem akarok lenni — gondoltam, és elmentünk felvételizni.
Szavaljak valamit, mondták. Vers? Nem tudok én verset. De a Talpra magyart csak tudja. Hát az első versszakát… Na, azt elmondtam, és felvettek.
Egy évig jártam a színiiskolába, aztán feljöttem Pestre, itt akkor épült a „Horváth Árpád” színészkollégium. „Nékoszos” lettem, elvégeztem a főiskolát, és rögtön a Madách Színházhoz kerültem” – mesélte.
A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1946 és 1951 között végezte, ahogy arról fentebb beszámolt, a háború utáni első nagy színésznemzedék tagja, népi kollégista volt, főiskolai osztálytársa Sinkovits Imrének, Márkus Lászlónak, Gyurkovics Zsuzsának.
A körúti társulathoz harmincöt éven keresztül hűséges volt. 1987-ben azonban a Mikroszkóp Színpad társulatához igazolt, ezen kívül fellépett a Thália Színházban, a Radnóti Színpadon, az Operettszínházban, sőt az operaházban is.
Mikroszkóp Színpad tagjaként szoros barátságot kötött Heller Tamással, aki úgy fogalmazott a művészre gondolva:
“Sok előadásban szerepeltünk, volt közös műsorunk is, amivel jártuk az országot, sőt, az önálló estjében is közreműködtem.
Nagyon szerettem, mert csodálatos humorral volt megáldva, de tény, hogy magánemberként mindenről volt véleménye, szeretett zsörtölődni, és soha semmi nem tetszett neki.
Egyszer a színház előtt megbüntették, mert rossz helyre parkolt. Kapott egy ötezres csekket, de mondtam neki, hogy ne foglalkozzon vele, és eltéptem. Rá két hétre jött egy újabb tízezer forintról, de azt is eltéptem, majd újabb két hét elteltével már egy húszezres, amit kétségbeesetten hozott be. Mondtam neki, hogy Jani bácsi, ezt sajnos már muszáj befizetni. Nagyon megijedt az öreg, pedig addigra mi már elintéztük neki, hogy ejtsék a büntetést, mert volt ismeretségünk. Utólag persze, ő is jót nevetett. Szerettük megviccelni, mert kapható volt erre” – mesélte Heller Tamás.
Körmendi János több kabarétréfát és tv-bohózatot is írt, a legnevezetesebb közülük Csehov Három nővérének paródiája, amelyet Márkus Lászlóval és Haumann Péterrel adtak elő a Magyar Televízió egyik szilveszteri műsorában. Az átirat ma is gyakran szerepel a kívánságműsorokban.
Több évtizedes pályája során elsősorban epizódszerepeket kapott, és gyakran néhány mondatban kellett felhívnia magára a figyelmet.
Játszotta Próbakőt (Shakespeare: Ahogy tetszik), Holofernest (Shakespeare: Lóvá tett lovagok), Miskát (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Sylvestert (Moliére: Scapin furfangjai) Novotnyt (Shubert: Három a kislány).
Filmekben is láthatta a közönség (Patyolat-akció, Krebsz, az Isten, Te rongyos élet).
Művészi munkáját 1963-ban Jászai Mari-díjjal ismerték el, 1978-ban lett érdemes művész, 1989-ben kiváló művész. 2002-ben megkapta a Köztársasági Elnök Érdemérme kitüntetést. Csaknem hat évtizedes sokoldalú, művészi munkásságáért, szókimondó és pózmentes alakításaiért 2005-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
Levelek az urológiáról című kötete 1974-ben, az Életrajz két felvonásban 1987-ben, a Nyakig a színházban 1990-ben jelent meg. A Levelek az urológiáról című kötetről úgy nyilatkozott a Nők Lapjának:
“Ahogy írom: a színház olyan, mint az urológia. Itt mindenkinek a veséjébe látnak.
A valóság az, hogy 1962-ben, majd 1963-ban nagyon betegen feküdtem a kórházban: kétoldali veseelzáródás, tüdőembólia, de nem akarom részletezni, mert ha elolvassák szegény vesebetegek, még mintát sem mernek majd bevinni… Egyszóval azt hittem: végem van, kész, befejeztem, ezt én nem fogom túlélni. És akkor kezdtem el írni. Úgysem adom ki soha — gondoltam —, és írtam … írtam … Mindent, amit harmincéves színészi pályám alatt vérrel-verítékkel átéltem, tapasztaltam, azt leírtam. Ilyen szempontból testámentumnak is mondható a könyvem. (…)
Épp most olvastam Babitsot, akit nagyon szeretek. Ő írja Swiftről, akit szintén borzasztóan szeretek: úgy látszik, csak a betegeknek és a bolondoknak adatik meg, hogy kiváljanak a megszokott szürkeségből. Hát én nagyon beteg voltam, és talán ez okozta, hogy kiváljak a szürkén ülők és hallgatók közül, és talán ezért sikerült elmondanom azt, amit el kellett mondanom. (…)
Én csak reményt akartam adni színészbarátaimnak, társaimnak, az embereknek, hogy érdemes továbbfolytatni. Én csak egy aprócska fénysugarat akartam nyújtani a kétségbeesetteknek, hogy bízni kell, hinni kell, mert hit nélkül nincs élet, nincs semmi. És meg akartam mutatni, hogy igenis lehet nyíltan, őszintén beszélni. Hallgatni vagy mellébeszélni kész vétek!”
Ahogy azt az Újságmúzeum írta, a kötetben a színházi világ aktuális kérdéseiről értekezett, s nem titkolta, nagyon bántja, hogy a színészek kiszolgáltatottak, a különböző igazgatók kényük-kedvük szerint teszik tönkre a szépreményű karriereket.
A népszerű színész, aki hatvan évet töltött a színpadon, a halála előtt több mint egy éve küzdött súlyos betegséggel, a vesebajok mellé cukorbetegség is társult.
„Én tulajdonképpen mindig boldog vagyok. Annak ellenére, hogy ami szörnyűség egy emberrel előfordulhat, az velem megtörtént. Beleértve az elismertség hiányát, a mellőzöttséget, az egészségi problémákat. Négyszer-ötször voltam olyan halálos beteg, amitől egy kaszárnya kipusztul. De hát itt vagyok, élek” – mondta akkoriban.
Életének 81. esztendejében hunyt el 2008. január 6-án.
“Valamiféle megmagyarázhatatlan melankólia lengte be az egyéniségét, különösen az esztendők múlásával. Még élete utolsó éveiben is a színpad volt a mindene, vállalta, hogy az otthonában egy géppel hetente háromszor elvégzi a vesedialízist, csak hogy esténként imádott közönsége elé állhasson. Körmendi, a látszerész… Ki ne emlékezne a legendás bohózatra, amelyben optikust alakított, akinek Gálvölgyi János volt az egyik vevője. Kevesen tudják róla, de látszerésznek tanult. Persze, elsősorban színművész volt, aki soha nem kapta meg azt a sorstól, amire igazán vágyott” – emlékezett Körmendi Jánosra Sinkovics Gábor.