Idén Földes Tamást, az Operettszínház művészét is Kaszás Attila-díjra jelölték. A Budapesti Operettszínház színészével a jelölésről, Rock Színházról, egy meghatározó találkozásról, jógáról és közösségformálásról is beszélgettünk.

Mintegy 23 társulat tagjai választották ki szavazataikkal a három idei jelöltet, Vlahovics Editet, Csankó Zoltánt és Földes Tamást, akik közül a közönség voksai alapján kerül ki a győztes. Szavazni ITT lehet.

A díjat azok a színművészek kaphatják meg, akik az átadást megelőző évadban kiemelkedő művészi teljesítményük mellett jelentős közösségépítő szerepet vállaltak társulatukon belül. Az Operettszínház tagjai autonóm módon hozták meg döntésüket, és téged választottak. Mit szóltál, amikor megtudtad?

Elképesztően megtisztelőnek tartottam és nagyon jólesett. Örülök, ha úgy látják a kollégáim, hogy színészként és emberileg is méltó vagyok rá. Az utóbbi években többször is javasolt a társulat, de odáig sosem jutottam el, hogy az első háromban benne legyek. Bevallom váratlanul ért, mert a felsoroltakon, a közösségépítő szerepemen, a teljesítményemen sohasem gondolkodtam, én csak teszem a dolgomat – és ebből a szempontból Kaszás Attila nagy útmutató volt. Korán találkoztunk, még a főiskolás éveimben kerültem be A nyomorultakba, melyben Attila Enjolrast játszotta. Ő már akkor is kiemelkedő, tehetséges művésznek számított. Mindig azt éreztem, hogy egyszerűen jó mellette lenni, érezni az energiáit. Nagy beszélgetésekre nem került sor közöttünk, de mégis óriási hatást gyakorolt rám: a közelében egyszerűen megnyugodtam, nem görcsöltem, könnyebben ment a munka. Alakított rajtam.

Bő 25 évvel ezelőtt Botka Valéria és Csányi László musicalstúdiójában, ahol a színészmesterség tanárom voltál, ​nagyon jó közösséget építettél. A mai napig emlegetjük. A közösségépítés tehát több helyen is megvalósult.

Emögött sincs tudatosság, igaz, nagy öröm, hogy így történt. Később az Operettszínház stúdiójában is tanítottam, és mivel akkor is sok volt bennem a bizonytalanság, azt mondtam a diákjaimnak, hogy dadogni fogok összevissza, de ha néhány mondatot ki tudnak szűrni a beszédemből, azok talán segíteni fogják őket a pályájukon. Úgy érzem, végül sikerült tanárként is helyt állnom, bár ebben sosem lehetek egészen biztos, a pozitív visszajelzések ellenére sem.

A jó tanárokat sosem felejtjük el.

Én is nagyon sokat köszönhetek a mestereimnek, a Nemzeti Színház Stúdiójából Bodnár Sándornak, és Szinetár Miklósnak, osztályfőnökömnek a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, mert ők azok, akik szakmailag és emberileg is sokat adtak, alakították a személyiségemet.

Fiatalon is a színház vonzott, tudatosan készültél erre a pályára?

Annyira, hogy soha nem gondoltam másra, nem akartam se katona se tűzoltó lenni. Csak színész. Tudatosan készültem, elsőre nem vettek fel a főiskolára, átirányítottak a Nemzetibe, ahol két évet töltöttem. Jót tett.

Prózai szakon végeztél, mikor került a pályádon előtérbe a zenés színház? 

Sokáig nem is gondoltam, hogy így alakul. Ám Szinetár Miklós a főiskola alatt megrendezte A nyomorultakat a Rock Színházban és páran az osztályból statisztáltunk a musicalben. Ott szerettem bele a zenés színházba, később meg is kaptam Koppány szerepét az István, a király rockoperában. A sorsom talán akkor dőlt el, amikor egy sérülés miatt be kellett ugranom Vikidál Gyula helyére és a legcsodálatosabb szerepet, Jean Valjeant játszhattam. Végül a diploma megszerzése után a Rock Színházhoz szerződtem.

A Rock Színház előadásaira akkoriban szinte lehetetlen volt bejutni, a Sztárcsinálókon – melyben Juvenalist alakítottad, az Evitán, a Légy jó mindhalálig musicalen, A nyomorultakon a csilláron is lógtak. Ti éreztétek az óriási rajongást, a szeretetet?

Annyira, hogy ezt az időszakot a mai napig visszasírom, nosztalgiával gondolok rá. A mi színházi közegünk a művész világban olyan volt, mint a fehér holló. Mindenki egy célért, a színházért élt, együtt léteztünk, nem voltak furkálódások, a díszítőktől kezdve, a hangosítókon keresztül a színészekig egy csapatot alkottunk. Azóta sem találkoztam ilyen összetartással.

A Rock Színházban a legnagyobb klasszikusokban játszottál a diploma után, és szinte minden előadásban főszerepet kaptál. Majd később az Operettszínházban újabb emblematikus darabokban, pl. az Elisabeth musicalben Luchenit játszottad. Ez nem „részegíti meg az embert”?

Bár valóban nagyon jó szerepeket kaptam, de nem kapott fel a média, és ezért hálás is vagyok. Nem lettem sztár, és úgy érzem nem is szállt fejembe a siker. Én csak tettem a dolgomat. De a bizonytalanság, a kétely – ahogy beszéltünk róla a tanítás kapcsán – a mai napig él bennem…

Ezért is írsz? Hiszen a musical és operett karakterek mellett énekeltél Leonard Cohen dalokat, készítettél szólólemezt, és verseket írsz. Igaz, egyszer azt mondtad, a verseid nem kiadásra születtek…

Számomra hobbi volt az írás. Ha támadt egy ötletem, leírtam magamnak, de aztán Szabó P. Szilveszter és Németh Attila megkeresett, hogy hárman együtt adjunk ki egy kötetet, és a verseim csak ezután váltak publikussá. A mostani életemet tekintve azonban nagyon jó, hogy nem írok.

Miért?

Mert én akkor írok, ha valami nem jó, ha baj van, ha egyedül vagyok, és most jól érzem magam, minden rendben az életemben.

Mi az, amivel mostanában a legtöbb időt töltöd? Mit csináltál a karantén alatt?

Elhatároztuk a párommal, hogy rendbe rakjuk a lakást, a környezetünket, de ebből semmi nem lett. A karantén alatt a takarítás, pakolás helyett sokkal fontosabbnak éreztem, hogy együtt legyünk, és nem csak a cselekedeteinkkel, hanem lelkileg is támogattuk egymást – fontos része volt ez az időszak az életünknek. Ő jógaoktató, és mivel online tartott órákat, én is a részesévé váltam az ő munkájának. Kicsit elmerültem ebben a világban, bekerült az életembe a jóga. Fizikailag és mentálisan is fiatalít, kondiban tart.

Hogy tudsz feltöltődni, vannak kedvenc helyeid, pillanataid?

A jógát nagyon megszerettem, általa a spiritualitással ismerkedem. És nagyon szeretünk időt tölteni a Dunakanyarban, a Pilisben, vagy Visegrádon, ahol maximálisan feltöltődünk minden alkalommal. Meghatározó, lelkileg is megnyugtató helyek az életünkben.

Van időd családi összejövetelekre? Lányod, Földes Eszter is a színészi pályára lépett, gondolom nehezen egyeztettek…

Nagyon nehéz összehozni, keveset is találkozunk, ezzel adósak vagyunk egymásnak, jobb lenne többször, pláne, hogy időközben született egy unokám is. Amikor viszont összejövünk, mindent bepótolunk. A karantén alatt nem találkoztunk, videón, messengeren tartottuk a kapcsolatot Eszterrel, így ismerkedtünk Álmossal is, aki egy ideje papának hív és erre nagyon büszke vagyok.

Hogy vagy most, milyen szerepekre készülsz a következő évadban?

A következő évadban az Operettszínházban Kudelkát alakítom majd a Marica grófnőben. A Nine musicalben a főhős barátját játszom, és nagyon várom ezt az előadást, mert érdekes színházi próbálkozásnak tűnik. A rendezőnk, Balázs Zoltán sokat beszélt az elképzeléseiről, izgalmas lesz. A párommal két darabra is készülünk, az egyiken már dolgozunk. Homonnay Zsolt kollégám a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rendező szakán tanul, és diplomamunkájában, az Étellift című darabjában játszunk majd ketten. Reméljük, hogy nem csak vizsgadarab lesz belőle, hanem máshol is műsorra tűzik.

Idén nyáron utaztok valahova, félsz a járvány második hullámától?

Külföldre semmiképp nem megyünk, mivel mindketten forgatunk. A Bartók Kamaraszínházban készülök a Sándor Mátyás musicalre, melyet augusztus végén mutatunk be Balatonbogláron, és mivel a Balaton nagy szerelmünk, oda akár egy napra is elszökünk, akkor is, ha újra karantén lesz. Reméljük, hogy nem kerül sor lezárásokra, de ha mégis, akkor azt is túl kell élni, el kell fogadni a helyzetet. Én úgy érzem, ha ebből kilábalunk, utána sokkal jobb lesz minden.

Az archív fotókat köszönjük Simon Edit producernek, a Rock Színház egyik alapítójának.

Szerző: Vass Kata