Az ünnep előtt Györgyi Annával meghittségről, erdésznek készülő katonatiszt apukáról, ölelésekről, az önazonosság megtartásáról beszélgetett tartalmi partnerünk a Pótszékfoglaló. Csatádi Gábor kérdezte.

Mit idéz fel benned elsőre, ha azt hallod: meghittség?

Azt, mikor hosszabb idő után meglátok valakit, akit szeretek, megörülök neki és megölelem. Lehet ez barát, távoli ismerős, a lányaim vagy a szerelmem, Csaba. Nagyon szeretem, és fontosak nekem az érintések. A papám nagyon sokat ölelgetett. Egy gondolat is lehet meghitt.Ha visszagondolok apukámra, aki már nagyon rég meghalt, akkor számomra az is egy meghitt dolog. Nagyon sokat voltam az ölében, nagyon sok mindenre megtanított, szinte mindenre. Van a két macskánk mellett egy tizenhat éves kutyánk, a Tibi, együtt alszunk, számomra ez is  meghitt érzés… Csodálatos dolog a szemébe nézni, valósággal a lelki társam, hogy ha őt megölelem, megsimogatom, akkor az egy egészen gyengéd, csodálatos érzés. De akár az illatoktól is egészen hasonló érzések jönnek elő belőlem: ha megérzem a diós patkó illatát…- az nálam nagyon erősen gyerekkori érzéseket hív elő…

…mi jut eszedbe a diós patkóról?

…az otthon, az, mikor anyu sütötte, és szétáradt az illata…Ha meglátok egy pipacsmezőt, számomra az is meghitt – nagyon szeretem a pipacsot, a maga egyszerűségében, törékenységében, azért, mert „semmibe veszi”, hogy ő csak egy pipacs. Meghitt érzés az is, ha esténkén van időnk, és összebújunk Csabával, és borozunk… Hiába ismerem már száz éve, mégis mindig felfedezek valami újat, keveredik benne a szerelem, a szeretet, a bizalom…

Mit hoztál magaddal leginkább édesapádtól?

Apu katonatiszt volt. De ez nagyon érdekes, mert ő erdész szeretett volna lenni. A katonasághoz kapcsolódó szigor, nagyon erős rendszerezettség, kötelezettség, mindaz, ami megidéződhet bennünk arról, hogy milyen egy katona, na, mindaz nem volt az apu! Ő  nagyon szerény, őszinte, tisztességes ember volt. Talán leginkább azt kaptam tőle, hogy az ember törekedjen arra ebben a világban, hogy önazonos legyen. És ezt tovább tudom adni aztán a gyerekeimnek: hogy mi csinálj, ha őrlődsz, szenvedsz, ha ellentmondásos helyzetbe kerülsz – mert most már lassan csak azokba kerülünk -, akkor azt mondd, cselekedd, ahogy azt te gondolod, érzed őszintén, mert lehet, hogy emiatt hátrány ér, vagy kicseszés lesz emiatt a részed, de a lelkiismereted mégis tiszta, nyugodt marad. Nem fog szétszedni az, hogy mondok valamit, de teljesen mást gondolok. Az ide is mást, oda is mást csiki-csukija az,  aminek nincs semmi értelme, mert szétszed, tönkretesz, szarrá válsz tőle…

Katonásság és őszinteség az igazodás és a megfelelés katonáskodása helyett: ez, ha jól értelek, duplán muníciót adott így számodra…

Ha csak azt mondom, hogy a kedvenc étele a tejfölös kenyér volt vagy a platnin megsütött tészta sóval… Nagyon törekvő, igyekvő ember volt, a legjobb tudása szerint igyekezett tenni mindent, amit tett, de közben mégsem adta fel önmagát. Az ilyen önfeladásnak soha nincsen jó vége, abba beleroppansz… Úgyis a végén derül ki számodra is, mások számára is, hogy jól döntöttél avagy sem. Nekem ez nagyon szilárd, erős alap,  és ezt nem úgy mondom most, mintha én lennék az erkölcs veretlen bajnoka. Persze érdekes módon egyszerre van meg bennem a konszolidált, mosolygós jó kislány és a szabadságra vágyó lázadó! És hát sokszor kerekedik sajnos felül bennem ez a mosolygós jó kislány, és mosolygok arra is, akit legszívesebben elküldenék valahova, szóval oda… És ilyenkor azt mondom: rendben, akkor „játsszunk színházat, legyen színház!”

Hallgatva téged, olyan túl sokszor nem kerekedhet felül benned ez a konszolidált, mosolygós jó kislány, nem?

Nem, nem igazán. Nem vagyok képmutató, álszent, úgy érzem. A gyerekeimnek, a mindeneimnek mutatnom kell valamilyen példát, nem eshetek szét.  Még akkor sem, ha sokszor azt érzem, érezhettem, hogy nem állnak oda mellém, nem hívnak fel, ha jólesne is egy-egy konkrét helyzetben –, de azt gondolom, hogy nekem erősnek kell maradnom, hisz annyi minden szarság van körülöttünk. És aztán idővel persze rá is jössz, hogy a te dolgaidnál jóval nagyobbak, fontosabbak  miatt sem állnak ki az emberek egymásért…

Sablonos kérdés: ez a belső gerinc adta tartás az elmúlt évtizedekben devalválódott vajon, avagy csak most, mi érezzük úgy 2020-ban, hogy devalválódott, te hogy látod?

Azt gondolom, hogy ennek régente se volt sokkalta nagyobb respektje, csak mi most úgy érezzük. De most nem szeretnék itt azzal jönni, hogy nekem nincsen okostelefonom, csak egy ősrégi Nokiám. Nem volt, csak most lett email címem, most kaptam egy tabletet – a gyerekeimtől kaptam születésnapomra, és azt írták rá: „Györgyi Anna amatőr hekkernek!” Mondhatnám, hogy az szelfizik, rózsaszín világot az kanyarít így maga köré, aki ebben az online térben mozog, de én most minek mondjam ezt? Nem akarok arra büszke lenni, hogy villamossal járok, nincs órám, egy lestrapált Nokiát használok! Miért mondjam most ezt? Mondjam azt, hogy ez a követendő út? Nem tanultam meg vezetni lustaságból – tettem rá. Másrészt meg nem szeretem, ha zaklatnak: számomra ez védő burok, azért nem vagyok fenn a fészbukon, mert egész egyszerűen  nem vagyok kíváncsi rá, ezért nem is terhel aztán. De ezért ettől még erre nem akarok büszke lenni, értesz engem? Nekem sose volt olyan kényszerem, hogy keres-e valaki, miről maradok le éppen? Aki akar, az úgyis megtalál. Mint ahogy te is. Meg is akarom kérdezni, hogy miért rám gondoltatok? Ha meg esetleg az volna, hogy siessek, mert most, egy óra múlva várna valami munka, amit gyorsan meg kellene csinálnom…! Én nem akarok rohanni! Persze lehet, hogy így jól lemaradok valamiről, hát akkor jól le van… Akkor így jártam. Nem akarok stresszelni azon, hogy akkor oda érek-e vagy nem!

Nem viseled jól a stresszt egyébként?

Ezzel a munkával ez egy szükséges velejáró dolog, másrészt úgy nem lehet bemenni a színpadra, hogy na jó, hát itt vagyok,  és akkor majd történjen valami. Ott kell valami olyan, amikor tudod, érzed, hogy tudod a szöveget, beleférsz a jelmezedbe, fel vagy spanolva, mert meg szeretnéd mutatni, amit tudsz. Ehhez muszáj felpumpálni egy bizonyos stressz szintet. Nem szeretnék olyan „nagy” szavakat használni, mint pálya, hivatás, de nekem  olyan munkám van, amire gyerekként az életemet tettem fel. Még úgy is, hogy tudom, lehet, hogy nem én vagyok az ország legjobbjainak egyike. Mert aztán rájöttem, hogy én nem akarok semmilyen karriert építeni, különféle klikkeknek a tagja lenni, én ezt az egészet magamnak csinálom! Azért csinálom, mert szeretem. (…)

Folytatást ITT talál.

A Pótszékfoglalót ITT követheti a Facebookon.

Köszönet Csatádi Gábornak!