A Kifutópálya – szülinapi divatshow Nagy Fruzsina jelmezeiből c. koprodukciót a Füge Produkció és a Magyar Zene Háza mutatja be 2024. szeptember 13-án. Az eseményen Nagy Fruzsina jelmeztervező 50. születésnapja alkalmából 150 kedvenc jelmeze 70 kedvenc emberén látható.

Emlékszel az első jelmeztervezői munkádra?

Általános iskola első osztályában cirkuszi előadást csináltunk. Mivel én soha nem szerettem szerepelni, elvállaltam a jelmezek elkészítését. Arra emlékszem, hogy voltak az előadásban tigrisek, így tigriscsíkokat applikáltam egy ruhára, és lángnyelveket ragasztgattam egy hullahopp karikára, bár utóbbi inkább díszletnek minősül… A profi pályafutásom első tervezői munkája a TÁP Színházhoz köthető. Még a Magyar Iparművészeti Egyetem Textiltervező mesterszakára jártam, amikor megismerkedtem Vajdai Vilivel, és az Alvószínház c. performaszhoz, ami az egykori FMK-ban volt, készítettem maszkokat. De ahol már tényleg a jelmeztervező szó szerepelt a nevem mellett a színlapon, az az RS9 Színházban játszott Formalitás c. előadás volt 1997-ben. 

Azóta dolgozol jelmeztervezőként színházban Budapesten, vidéken, külföldön, filmekben, saját projektekben. Tanítasz is és számtalan díjban részesültél. Mennyire építetted tudatosan a karrieredet?

Szerintem nagyon. Ezt valószínűleg a nagymamámtól örököltem, aki célirányosan egy csongrádi faluból elszármazott fővárosi tanárnő, majd igazgatónő lett. Nekem is el kellett kerülnöm otthonról. 17 évesen kimentem Angliába bébiszitternek, végül kint ragadtam, leérettségiztem, és a főiskola első évfolyamát Londonban végeztem. Talán mert máshonnan indultam, a tervezésben is más vagyok, mint a kollégáim, legalábbis sok ilyen visszajelzést kapok. Egyébként a munkásságommal kapcsolatban nem használnám a karrierépítés szót. Egyszerűen megszállott vagyok, számomra nagyon fontos a munka, (talán túlságosan is), szükségem van arra, hogy közösségben alkothassak, hogy valaminek a része legyek és hozzátegyek. Egyfolytában jár az agyam valamin, arra törekszem, hogy a jelmeztervezést minél professzionálisabban, minél szélesebb skálán tudjam művelni. Soha nem volt protekcióm, nem is művészcsaládból jövök. Talán azért is hiteles minden, amit csinálok, mert megdolgoztam érte. Nyughatatlan természet vagyok, mindent megunok, amit már tudok, ezért folyamatosan tanulni, fejlődni, kísérletezni akarok, újabb kihívást adni magamnak. Ha valami izgalmasra rálelek, mint mondjuk a felfújódó jelmez, szeretem tökéletesíteni, ezért több munkámban is visszaköszön. Lehet, hogy ezt valaki önismétlésnek látja, de addig szeretek foglalkozni egy technológiával, amíg azt nem érzem, hogy kiaknáztam a lehetőségeit.

Emellett a tempó mellett sosem lett eleged a munkából?

Mindig azt gondoltam, hogy soha nem fogom azt érezni, hogy terhet jelent számomra a munkám, mert sosem munkának fogtam fel, hanem az életformámnak. Amikor elért engem is a burnout pár évvel ezelőtt, padlóra küldött. Nem csak azért, mert alapvetően rossz megtapasztalni a kiégést úgy, ahogy van, hanem mert amiért addig rajongtam, attól elkezdtem viszolyogni. Ráadásul egy olyan fázisban kapott el, amikor egy évig ki se tudtam szállni az aláírt szerződések, elköteleződések miatt. A tervezőkre amúgy is jellemző, hogy párhuzamosan több projektjük van, sokszor a megélhetés miatt is. Szerintem ebbe fáradtam bele. Aztán jött egy pár hónap nyugi, amikor csak tanítottam, majd szépen lassan elkezdtem visszarázódni. Végül azért happy end lett, mert hatalmas munkakedvvel tértem vissza, és újra nagyon élvezem a tervezést. Ez egy figyelmeztetés volt az élettől, aminek üzenete, hogy meg kell tanulnom nemet mondani.

Végignézve a több mint két évtizedes pályádon, azt látni, hogy a filmezés abbamaradt. Mi történt?

Amikor megtudtam, hogy a kisfiammal terhes vagyok, vissza kellett vennem a tempóból. Tudatosan szelektáltam a munkáimat, gyakorlatias szempontok miatt maradt a budapesti és megélhetési okokból a külföldi színház. Mire a gyerekeim olyan korba léptek, hogy akár visszamehettem volna filmezni, úgy tűnik, elfelejtettek, évek óta nem hívnak, pedig nagyon szívesen visszatérnék. 

A saját projektjeid számát gazdagítja a következő bemutatód: Kifutópálya – szülinapi divatshow Nagy Fruzsina jelmezeiből a Magyar Zene Házában. Kinek az ötlete volt így ünnepelni a közelgő 50. születésnapodat?

Amikor 2022-ben megrendeztük a Kiscelli Múzeumban a Testmaszkok című kiállítást, panaszkodtam a kurátornak Rozgonyi-Kulcsár Vikinek, hogy azt érzem, megfojtanak a jelmezeim, folyamatos probléma a tárolásuk, nem tudom őket raktározni tovább. Kitaláltam, hogy csinálok egy utolsó performanszot, ahova elhívok egy autózúzót egy roncstelepről, és összezúzom a jelmezeimet, csinálok belőlük egy 1m³-es kubust, ez lesz az életművem, amit azután fotókkal, videókkal állítok ki. Ez szerintem praktikus és cool. Nagyon erős ösztön volt bennem, hogy le kell zárni ezt az időszakot, akár úgy, hogy tönkreteszem a jelmezeimet. Annyira elengedni valamit, hogy megsemmisíteni – pontosabban nem, mert a kocka egy új alkotás lenne. Ugyanakkor tényleg fájdalmas is, és igaza van Vikinek abban, hogy ezt később megbánhatom. Abszolút hiszek a lezárásokban. Persze lehetne oktatási célra is használni a jelmezeket, vagy kiállítani őket. De mindig szerettem a destruktív folyamatokat az alkotásban.  

Tehát amikor azon gondolkodtunk, hogyan ne tegyem tönkre a jelmezeket, Viki felajánlotta, hogy szervez nekem egy divatbemutatót a szülinapomra. Nagyon tetszett az ötlet, elkezdtük megtervezni, és arra jutottunk, hogy kb. 150 jelmez lesz az előadásban, ami csak egy töredéke annak, amit valaha terveztem. Itt próbálunk a Jurányiban, és épp azon gondolkoztam a napokban, hogy az egész alagsort (de lehet, hogy több emeletet is) meg tudnám tölteni a valaha általam tervezett jelmezekkel. Barda Beáta és Szabó Gyuri (a Trafó ügyvezető igazgatója és művészeti vezetője – a szerk.) már évek óta arra biztat, hogy ne gondolkozzam mindig grandiózus ötletekben, inkább kísérletezzek kisebb léptékben, de képtelen vagyok kibújni a bőrömből. Remélem, majd a Kifutópálya után visszafogottabb leszek, és megfogadom a tanácsukat!

A Kifutópályában a kedvenc embereid vonulnak fel a kedvenc jelmezeidben. Azt képzelem, hogy a „casting” lehetett az egyik legnehezebb része a folyamatnak.

Kénytelenek voltunk kompromisszumokat kötni, mert nem minden kedvencem ér rá szeptember 13-án. És sajnos nagyon sok kedvencem kimaradt, mert képtelenség annyi emberrel egyszerre dolgozni, amennyi a szívemhez közel áll. Muszáj volt egy ponton meghúzni egy határt, bármennyire fájdalmas volt. A kedvenc jelmezeim között is volt olyan, amit ki kellett hagynom, mert nem volt olyan állapotban, hogy bemutatható legyen. De azt kijelenthetem: mindenkit, aki benne van, nagyon szeretek, fantasztikus csapat jött össze. Összesen hetven embert mozgatunk az este során… 

Mire utal a cím?

Maga a Kifutópálya számomra több jelentést is hordoz: utal a divatbemutatók színpadára, a repülésre, a földtől való elszakadásra, így valami magunk mögött hagyására, kifutó modellekre és a tervezői pályám eddigi korszakának összegzésére… Azt szerettem volna, ha érződik az alcímen, hogy ez egy laza esemény, nem megkoreografált, színházi előadás, performansz, hanem egy szülinapi divatbemutató. Azt szeretném, ha egy nagy buli lenne az egész. Én így szeretnék ünnepelni: a jelmezeimmel és a barátaimmal. Érkezésnél különleges mini performanszokkal várjuk a nézőket. A dresscode a fekete-fehér. A mániám ez az összeállítás: ha tehetném, minden második színházi munkámat fekete-fehérben tervezném, mert jól lehet fókuszálni a sziluettekre, karakterekre, ha az ember elvon valamit, mondjuk a színeket a ruhákról. Izgalmas esztétikája van, amihez vonzódom. Egy ponton berobbannak majd a színek. Már most tudom, hogy túl sok lesz mindenféle szempontból az előadás: sok fellépő, sokféle zene, sokféle hangulat. Ez szép keretes szerkezet, mert a legelső önálló divatszínházamról, az Átváltozások c. divatcirkuszról, amit 2002-ben a Trafóban csináltam, azt írta egy kritikus, hogy olyan érzése volt, mintha egy barokk homlokzat ráomlott volna a nézőtéren. Sanszos, hogy most ugyanezzel a kritikával fognak illetni, de vállalom. Remélem, senki nem fog elmenekülni, de feltételezem, akik most lemaradtak a kifutóról, ott fognak ülni a nézőtéren!

Az interjút készítette: Bordás Katinka
Fotó: Nagy Gergő