gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. június 27., hétfő

    “Én inkább “esszéista” vagyok mintsem egy kampányszöveg kitalálója” – Interjú Kovács D. Dániellel

    2022. február 4., péntek 06:00

    Január 8-án mutatta be a Narratíva a Csehov Meggyeskertje nyomán készült Demerung c. legújabb előadását Hegymegi Máté és Kovács D. Dániel rendezésében a Jurányi Házban. Kovács D. Dániellel beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló a mindennapi megszokásainkról, a Morcsányi Géza fordítás “tovább gondolásáról”, a Csehovban ott bujkáló misztikusról, egy kérdésekkel teli szövegről, a mindent influenszer módjára kinyilatkoztatókról, egy hajnali kávézás hátborzongatóan sokat mondani képes voltáról, az értelmiség impotens tehetetlenségéről, a központi narratívák nélküli életről, a csukott szemmel való falnak menésről és a válaszok nélküli perspektívák azonosságairól…

    Kovács D. Dániel / Fotó: Szokodi Bea

    A ” kis megszokásainkról” mi jut eszedbe elsőre?

    Tele vagyok rutinokkal, pótcselekvésekkel. Amióta megszületett a fiam, azóta ezek különösen segítenek, hogy valamiféle metronómikus keretet adjanak az életemnek. Például fél éve szoktatom le magam arról, hogy azt mondjam: “figyi!” – annyiszor mondtam ki, hogy már modorossággá kezd válni a fülemnek…

    Hogy érzed, mennyire segít, mennyire gátol egy-egy ilyen megszokás?

    A figyizés gátol, a főpróbahét közepén viszont az ötödik három-négy órányi alvással megélt nap után a fáradtságon túli próbálás az valami olyasmi, ami segít.

    A Demerungban – Csehov Meggyeskertjében -, ahogy Hegymegi Mátéval rendezitek, milyen, mekkora szerep jut ezeknek a kis emberi megszokásoknak?

    Itt mind-mind a rutinjukból kirobbant emberekkel találkozunk. Itt minden nyugalmi állapot valamilyen változás előszobája, nem nagyon érni itt tetten azokat a rutinokat már, amelyekről beszéltünk az előbb. Azért azt hozzá kell tennünk, hogy  a dramaturgia csak nagy vonalaiban követi a Morcsányi Géza Meggyeskert fordítását a Mátéval közösen írt átdolgozásunkban. Arra törekedtünk, hogy a Meggyeskert “fő  áramlataival” szemben a szereplők saját élettörténete, karaktere jusson nagyobb szerephez. Akárcsak azért is, mert a jelenben egészen más problematikák közepette éljük az életünket, mint az 1914-es szöveg idején Oroszországban. Amíg ott a nagybirtokrendszer szétmállása, aprózódása zajlott akkortájt, nálunk inkább a nagy cég- és vagyonbirodalmak képződésének idejét éljük. Az ottani, oroszországi birtokos, úri világ mintha itt épp most jönne divatba, most kezdené nálunk a reneszánszát élni. Nem lehet mindenben Csehov kottáját követve a két hét alatt vonattal Párizsba értünket repülőre cserélni, több szempontból kell szétszedni és újra összerakni a történetet. Miközben persze a kisemberi elakadások, frusztrációk annyira univerzálisan jelenlévők, hogy önként adják magukat ahhoz, hogy megtaláld rajtuk a fogást.

    Az 1904-es oroszországi és a mai itthoni állapotok, ahogy a demerung,  a nappal és az éj közötti fényviszonyokra használt filmes kifejezés is, valaminek a határát, határmezsgyéjét jelenthetik, nem?

    Igen, bár nem ismerjük be, bár öntagadásban vagyunk, ám megkockáztatom, hogy ha a ’70-es években készítetted volna ezt az interjút, akkor is azt mondta volna az illető, hogy ezek a kézenfekvő analógiák itt vannak velünk. Váltópontokkal van telis-tele ez a darab, amelyet azért választottunk Mátéval, mert ezen tudtunk a legjobban összeveszni. Itt voltak meg azok a igencsak eltérő olvasatbeli különbségek, annak ellenére hogy ízlésben, habitusban nagyon nagy az átfedés köztünk is és a csapat között is, amelyikkel együtt dolgozunk. Leginkább ebben a Csehov darabban érem azt is tetten, hogy incselkedik a csávó a misztikummal. Bujkál  bennem egy szorongató érzés, amikor előveszek egy ilyen nagy klasszikust: vajon érvényes, húsba vágó tud lenni ma is erről színházban beszélni? Egy Csehov rendezés úgy tűnik, mintha vizsgafeladat lenne, hogyan kell figyelmet és érzelmet vezetni.

    Tényleg – azon túl, hogy van, lesz alkalmatok jól összeveszni Mátéval -, mi a csudát szeretnétek ti a Csehov Meggyeskertjével?

    Erre a klasszikus válasz jut eszembe: ha ezt meg tudnám válaszolni, akkor nem kellene megrendeznem.

    A kérdéseket szereted jobban vagy a válaszokat?

    Ez nagyon erősen összefügg azzal, amilyen a hitem és szándékom szerint való színház és színházcsinálás. Nem gondolom, hogy az a jó, ha minden egyértelmű, előre fölmondható, plakátokra kívánkozó kinyilatkoztatás. Volt egyszer egy beszélgetés a Magvető Caféban, én ott felkért hozzászóló voltam rendező generációk témakörben, és egy fiatal, nagyon szimpatikus lány nekem szegezte: Dani, annyi fiatal kortársad van, aki egyértelműen megmondja, hogy mit kellene csinálni, merre kellene menni, hogyan kellene jobbá, élhetőbbé tenni a világunkat, a környezetünket, te viszont rébuszokban beszélsz, hogy hányféleképpen lehet körbejárni a dolgokat, miért nem mondasz valamit, hogy merre felé induljak?! Emlékszem, köpni-nyelni nem tudtam, aztán szép lassan összeraktam, hogy én inkább “esszéista” vagyok mintsem egy kampányszöveg kitalálója.

    Nem gondolnám én sem, hogy a színházrendezés egyenlő lenne vagy leredukálható lenne az influenszerségre…

    Igen,  bár nagyon érdekesen keveredik a jelenben e kettő, ami  furcsa értékválságot is okoz egyébként sokakban. Ott érhető ez tetten, mikor nálam egy generációval fiatalabb színházcsinálókkal beszélgetek, és azt érzem, hogy sem a függetlenek, sem a kőszínháziak nem tudnak nagy, rizikószámba menő előadásokat létrehozni, bármennyire is fűtené őket a tettvágy, én azonban sose hittem, hogy pályakezdőként hatalmas, felkiáltójelszerű vállalásokat, kinyilatkoztatásokat kellene tennem. Viszont egy előadás visszhangja, kritikája általában ezeket a plakátmondat igazság tendenciákat kéri számon. Amikor ilyen életbe vágó kérdéseken rágódik a Rimini Protokoll, akkor mi a fenét csiszolgatunk itt mi Szophoklészen? Igen, és ha innen nézzük, akkor én nagyon szeretem, hogy bennem ennyi kérdés van!

    A Meggyeskert az előre szájba nem rágott válaszok Kánaánja, nemde?

    Nem gondolom, hogy a mi generációnk reflektáltabb lenne, mint az előttünk járó, ám ha előveszed, mert figyeled ezt a mesét, történetet, akkor nyilván más dolgokat hallasz meg, és ezeket a meghallottakat elkezded kihangosítani. Amiből az következik, hogy mi nem is Cseresznyés- vagy Meggyeskertet csinálunk, hanem a saját Demerungunkat. Ahol, amelyben tetten érhető a Morcsányi-fordítás nagy százaléka, ám a történetben már együtt megyünk a színészekkel. Hisz mit is mondhatna az egykori Jepihodov figurája egy mai, pénzzel jól kitömött, ám kultúrával már egy kicsit vakabbul foglalkozó embernek? A forradalom előtti társadalmi osztályok felbomlásához nehéz kapcsolódni, viszont az értelmiség értelem- és célvesztéséhez már annál könnyebb. És akkor már nem grófokról beszélünk, és a Meggyeskert sem mindjárt csak önmagát jelenti, hanem valami olyat, ami itt nálunk is elevenbe vágó probléma. Ha nálunk is a főnök úr a “Piros lett a paradicsom, nem sárgá”-t idézi, akkor merre is tart az a kultúra, amelynek alkotóként talán mi is részei vagyunk? Nem tudom, hogy a századfordulós osztályfeszültség milyen lehetett, azt viszont igen, hogy milyen az, mikor mi, alkotó értelmiségiek összegyűlünk egy albérletben megbeszélni, hogy merre tovább. Az impotens tehetetlenségünkkel nem hasonlóképpen járunk-e, mint a klasszikus Meggyeskertben Ranyevszkaja és Gajev, akik addig csukják be a szemüket, míg neki nem mennek a falnak. Innentől kezdve már nem nagyon érdekel, hogyan kell Csehovot rendezni, az viszont  veszettül izgat, hogy ezzel a tizenöt emberrel mi a fenét csinálunk.

    Csatádi Gábor és Kovács D. Dániel / Fotó: Szokodi Bea

    …”csukott szemmel mentek a falnak”, ám ez a csukott szemmel falnak menés nem feltétlen jelenti azt, hogy eközben ne lettek volna teli kérdésekkel…

    …hát pont ez az a határhelyzet, demerung, alkonyzóna, a sötétség és világosság közötti válaszvonal, hisz a legtöbb dolog e drámában is a hajnali órákban történik. Az azért valami egészen természet fölötti, misztikus, ha egy nő beveszi magát egy gyerekszobába hajnal ötkor, és egészen addig kávézik, míg fel nem kell a nap… a rutin válaszaid, tagadásaid nem annyira működnek, ha egy picit engeded kibomlani a gyermeki félelmeidet a sötéttől, a farkasvakság bizonytalanságaitól. Ilyenkor, egy-egy ilyen szuper pozícionált pillanatban sokkal jobban megérteni a szereplőket, mint megannyi pózból, jelmezből, státuszból.©Szokodi Bea

    Azaz: a Narratíva pont azért az, mert nincsen narratívája?

    Igen, ez is benne volt abban, amikor az ember próbálta megfogalmazni önmagát, és még keresztnevet is akart ennek adni, akkor ez az önirónia is ott volt: Narratíva, holott hányféle narratívát akarunk adni önmagunknak és a dolgainknak, igen. A Meggyeskert a “hogyan éljünk egy, központi narratíva nélkül?” kérdésre  hatalmas csokornyi választ ad, azt hiszem. Néha csodálva, irigykedve nézem, mikor az emberek a dühüket, elkeseredettségüket direktebb csatornákon tudják kommunikálni, ebből is érezhető, hogy nem hiszem azt, hogy a színház lenne a lehető legprimérebb csatorna, ám azt igen, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, ez számomra a legközvetlenebb, leginkább önazonos.

    Lehet, hogy a életképtelennek tartott kérdésekkel teli, ám minden válasz híján való levés a lehető legéletképesebb valami?

    Lehet, ám akkor pont oda jutunk, ahová a Demerung története is. Talán mégis ki kellene ebből a körből lépni, és nem csak a szlogenek szintjén.

    Szerző: Családi Gábor / Pótszékfoglaló

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka