KulisszaSzász JánosVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy Vera
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    “Én Jolly Joker vagyok” – 85 éve született Őze Lajos

    2020. április 27., hétfő 13:39

    1935 . április 27-én, 85 éve született az öntörvényű, titokzatos és nagyszerű színész. Összeállításunkkal emlékezünk Őze Lajosra.

    Lajos két évvel fölöttem járt, én pedig sokat filmeztem, így a főiskolán nemigen találkoztunk. Első meghatározó élményemet mégis ebből az időből őrzöm róla. Egyetlen pillanat volt az egész: fehér öltönyben állt egy zongorának dőlve a színpadon, egy szál virággal a kezében. Semmi másra nem emlékszem, csak erre a képre. Úgy állt ott, olyan intenzív jelenlét sugárzott belőle, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Ez olyasmi, ami csak a legnagyobb tehetségek láttán lepi meg az embert. Mindenekelőtt egyéniség, személyiség volt.” (Törőcsik Mari)

    Őze Lajos pályájáról:

    Szentesen született 1935. április 27-én, nagyon szegény családban. Alkalmi munkás apja hentesként kezdte, s uránbányászként fejezte be életét, anyja a helyi állami gazdaságban volt szakácsnő, majd gyermeknevelő, cseléd, mindenes. Őze szülei válása után, tízévesen nevelőanyához került, aki verte, ekkor kezdett el dadogni. Beszédhibája miatt sem játszótársai, sem barátai nem akadtak, magányos gyereként az olvasásba menekült.

    A növénytermesztő szakmunkásképzőben szerencséjére egy nagyszerű tanárral találkozott, aki a szünetben feleltette, hogy a többiek ne nevessék ki. A gyógyulást a nótázásnak köszönhette, a nagyapjától tanult dalok dúdolása felszabadította gátlásait – olyannyira, hogy verseket kezdett mondani. Bejutott a Színművészeti Főiskolára, ahol Gellért Endre vezette a főtanszakot. A kiváló színészpedagógus felfigyelt Őze tehetségére, s délutánonként órákat foglalkozott vele külön. Szakmai gyakorlatát a Nemzeti Színházban folytatta, ahol Major Tamás igazgató marasztalta, szerződtette volna, de ő ragaszkodott a vidéki tanulóévekhez.

    A diploma megszerzése után pályáját karakterszerepekkel a Miskolci Nemzeti Színházban kezdte 1956-ban. Kollégái már akkor Lajos bátyámnak, Lajos bácsinak szólították, talán mert komolyabbnak, fáradtabbnak nézett ki életkoránál. 1959-ben a Nemzeti Színház tagja lett, s haláláig hűséges maradt az ország első színházához. Még zömmel mellékszerepeket játszott, amikor már nagy egyéniségként kezdték emlegetni. Átlagos termetű és külsejű volt, de mindig rá kellett figyelni, amikor belépett a színpadra. Intenzíven volt jelen minden szituációban, még néma ottléte is hangsúlyos volt. Klasszikus és mai darabok vezető karakterfiguráit, a drámairodalom sok-sok ellentmondásos alakját formálta meg a Nemzetiben és a gyulai nyári játékokon, amelynek állandó színésze lett.

    Az 1960-as évek végére beérett, nagy művész lett. Tehetségének sokoldalúságát bizonyítja, hogy a Bánk bánban Tiborcot és Biberachot egyaránt játszotta. Különösen emlékezetesek a Shakespeare-művekben, továbbá a Csongor és Tündében, A szecsuáni jólélekben és az Éjjeli menedékhelyben nyújtott alakításai. Jelentősen hozzájárult a kortárs magyar írók – Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre, Sánta Ferenc, Örkény István – műveinek színpadi sikeréhez.

    Filmen már főiskolás korában szerepelt (Egy pikoló világos), ezt számos karakter- és főszerep követte. Kiemelkedőt alakított a magyar filmtörténet két korszakos alkotásában: Bacsó Péter 1969-es A tanú című szatírájában Virág elvtársat, majd 1976-ban Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjében Gyuricza órást formálta meg. Már halálos betegen vállalta el Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című filmjének egyik szerepét, s a forgatási időszak alatt halt meg.

    A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva – és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt – a produkció érdekére hivatkozva – gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk. (Cserhalmi György)

    Őze Lajos pályája, élete tele volt töréssel, újraindulással, mámorba meneküléssel, ebben a korán diagnosztizált súlyos kór, a fájdalmak és a halál közelségének tudata döntő tényező volt. Az 1960-as évektől depresszió gyötörte az érzékeny lelkületű, sérülékeny színészt, színpadon és magánéletében gyakran hozta zavarba környezetét kiszámíthatatlan viselkedésével. Befelé forduló volt, csak szerepeiben tárulkozott föl. Az önemésztő művész 49 éves korában, tizenöt évig húzódó betegség után, 1984. október 21-én távozott az élők sorából. A Jászai Mari-díjat 1970-ben, a kiváló művész címet 1984-ben, a Kossuth-díjat csak jóval halála után, 1990-ben kapta meg a 20. század egyik legnagyobb magyar színésze.

    A Gyulai Várszínház díjat alapított emlékére, Vácon művészeti (drámapedagógiai) iskola viseli nevét. Őze Lajos háromszor nősült, harmadik feleségétől két fia született: Gábor operatőr, Áron színész, színigazgató lett. A család 2009-ben emlékkövet állított a budapesti Naphegyen azon a helyen, ahol Őze Lajos gyakorta tanulta szerepeit.

    Őze Lajosról saját szavaival:

    400: Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: “Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van.” Mire az öreg azt mondta: “Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy…?” Hát ha neki hat volt, akkor nekem négyszáz van…

    Bőr: Önpusztító alkat vagyok, és ígérem, az is maradok! Lehet, hogy színpadon ér a halálos szívroham, mint Egressy Gábort, de ha így is lenne – nem tudok kibújni a bőrömből.

    Feloldódás: A gyermekkor – ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem – rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem. Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban – és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam.

    Végletek: Sokszor írták rólam, hogy végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Egész egyéni életemet, környezetemet is a végletek jellemezték. Íme, egy családi példa: apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk – mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat.

    Jolly Joker: Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is… Én nem választok szerepet, mert annak van egy kockázata. Híre megy. És akkor az ember, amit választott – abban megbukik.

    Szüntelenül az eredetit kereste, a természetes nyersanyagot, amiből aztán majd ő formál valamit. Ezt a célt szolgálták időnkénti kiszakadásai a szakmából, ebből a mesterséges világból, amely megfosztja az embert valóságos emberi kapcsolataitól, mert állandóan kollégák között forgolódik. Ő azért volt képes annyi mindent eljátszani, mert valóságos élményanyagból táplálkozott, s modell alapján dolgozott – ebben a törekvésünkben hasonlítottunk egymásra. (Sinkovits Imre)

    Vonzások és taszítások: Az élet olyan, hogy az, ami előbb vonz és összehoz, később taszít és elválaszt. Az a feszültség, ami belőlem éjjel és nappal árad, sajnos nem teszi elviselhetővé a családi életet.

    Dogozni: Félek a haláltól. Nem tudom elképzelni, hogy nem leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nem látom a színházat, nem látom az utat, a várost. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét. Én dolgozni akarok. Szeretek élni, és nem tudom elképzelni, milyen állapot az, amikor az ember nincs. Ezért érdekel a halál, sajnos. Néha már-már kipróbálnám, milyen a nemlét, viszont annyi önkontrollom mégiscsak van, hogy tudjam: onnan nincs visszaút.

    Az összeállítást készítette: T.B.

    Fotók: Fortepan, MTI

    - Színházi pillanatok az Instagramon -