Az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös produkciójában készül A trianoni csata című produkció. Az előadást, melyet Urbán András rendez, március 12-én mutatják be Budapesten. Ennek kapcsán készült interjú Kucsov Borisz színművésszel.

Először is, tisztázás végett: bár a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatából egyedül neked nincs magyar hangzású neved, magyarnak tartod magad, és tökéletesen beszélsz magyarul. A trianoni csata sokféle aspektusból kérdez rá, hogy milyen magyarnak lenni. A többiekhez képest neked van speciális nézőpontod ezzel kapcsolatban? A te mindennapjaidat máshogyan befolyásolja ez a helyzet, mint a többiekét?

Én vegyes családból származom. Amióta az eszemet tudom, két nyelven beszélek. Anyukámmal magyarul, apukámmal szerbül. Ez egy speciális helyzet. Azt gondolom, hogy ez olyan plusz, amiből leginkább csak előnyöm származott az életben. Viszont amikor egy ilyen próbafolyamat során, mint ez, jobban belegondol az ember, mélyre ás magában és a témában, kutat és folyamatosan megkérdőjelezi magában az identitását. Nem olyan egyszerű megfogalmazni mi vagy ki is vagy, hiszen az sem igaz, hogy egyik se, de az sem teljesen igaz, hogy mindkettő.

Te választhattál, hogy magyar vagy szerb színész leszel?

Ez az állapot valahogy adta magát. Magyar általános iskolába jártam. Később magyar gimnáziumba. A színművészeti egyetemet is magyar nyelvű színészosztályban végeztem el Újvidéken. Nem volt kérdés számomra, hogy milyen nyelvű színész leszek, hiszen a magyar nyelvet használtam többet, jobban megtanultam, fejlesztettem magamban. Pesze, előfordult már, hogy szerb nyelven is játszottam. Nem volt olyan könnyű. 

Szentesen tanultál, a Horváth Mihály Gimnáziumban, ugyanott, ahol Alföldi Róbert is tanult, akivel most együtt játszol. Van valami, ami felfedezhetően közös alap, és segítette a közös munkát?

Én nagyon szerettem Szentest és a gimnáziumi éveket. Fontos időszak volt az életemben. Utólag visszagondolva úgy érzem, nekem a Horváth Mihály Gimnázium és a drámai tagozat nem csupán egy iskola volt, hanem igen komoly felkészítés az életre. Nagyon közel álltunk a tanárainkhoz; van, akivel még ma is rendszeresen tartom a kapcsolatot. Ők barátként és emberként is kezeltek minket, nem „csak” diákokként, és ez szerintem tudatos nevelés a részükről. Ez határozza meg még ma is ennek az iskolának a szellemiségét. Legalábbis én így látom. Ha valami közös van bennünk Robival Szentesről, akkor az a nyitott és széleskörű világszemlélet, amire ott neveltek minket.

A Kosztolányi Dezső Színház előadásaiból már korábban kiderült, hogy a színpadon nincsenek gátlásaid, mindent bevállalsz, ami a hatásos színpadi közléshez szükségesnek tűnik. Ez tanult képesség, vagy mindig is ilyen voltál?

Engem mindig is a „bevállalós” színház érdekelt. Az olyan színház, ami a szórakoztatáson túl is hat, elgondolkodtat, és a jelenről beszél. Ezen nevelkedtem, ez volt rám a legnagyobb hatással. Így aztán művészileg is – először tudat alatt, később tudatosan – ebben az irányban kezdtem el keresgélni és megtalálni magam. A Kosztolányi Dezső Színházban megtaláltam azt, ami a színházból engem mint színészt és alkotót érdekel. Szóval azt gondolom, hogy ez nem is annyira képesség, mint inkább koncepció.

A készülő előadást kinek ajánlanád? 

Úgy érzem, ez egy fontos előadás lesz. Egy fontos pillanatban. Amikor a megosztottság és a széthúzás nagyon eltávolít minket egymástól. A próbafolyamat során mi magunk, alkotók is elkezdtünk mást vagy másképp gondolkodni dolgokról, Trianonról és mindenről, ami ezt a témát még ma is körüllengi. Ajánlom tehát azoknak, akik szeretnek szembesülni, elgondolkodni, megkérdőjelezni, felülbírálni. Mindezt úgy, hogy jókat nevetnek és szórakoznak közben.  

Volt a próbafolyamat során olyan meghatározó pillanat, amit biztosan magaddal viszel?

A budapesti kollégák energiája, színészi rezgésszintje nagyon inspiráló és feltölt. Volt egy improvizációs feladatunk, amelynek az volt a címe, hogy „Magyar művész vagyok”. Azt találtam ki, hogy míg a többiek élő adásban néztek bent egy laptopon, én spontán megkérdezem az Átrium előtt elhaladó járókelőket, hogy mit gondolnak a magyar művészekről. Nagyon izgultam. De jó érzéssel töltött el, hogy a válaszok nagy része kedves volt és pozitív.

Átrium