„Az identitásomnak megfelelően élek: keresztény apa vagyok Magyarországon, magyarul, színészként, mindenkiért” – vallja Eperjes Károly, Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagját az Egy.hu kérdezte.
A teljes interjú itt olvasható.
A kérdésre, hogyan készül fel egy szerepre, Eperjes Károly elmondta: “Először elolvasom a forgatókönyvet, és amennyiben a feladattal egyetértek és bízom a rendezőben, elvállalom, majd a rendezővel megbeszélve elkezdődik a felkészülés. Bizonyos esetekben kell fizikai, szellemi és lelki felkészülés is – ez a karakter függvénye. Például A Hídember kapcsán mindhárom felkészülést nagyon intenzíven, élesen kellett végezni: fizikailag le kellett fogyni a fiatalkor miatt, a lovaglást nagyon jó szintre kellett hozni és fel kellett készülnöm ebből a fantasztikus szellemiségből. Lelkileg öt nagy karakterrésze volt: más volt az elején, amikor egy liberális világfiú volt, más volt a végén, amikor már egy érett, megtért, de idegileg megroppant ember volt – tehát ez a szerep bonyolultabb fölkészülést igényelt. Mondjuk a Csapd le, csacsi!-hoz egyszerűbb készülés is elegendő volt. (…) Olyan szerep volt, amit azért nem vállaltam, mert nem éreztem azt a bizalmat, hogy ezzel szolgálni tudjuk a művészetet és az emberiséget. De mondhatnám azt is, hogy ha az egész mű nem az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére készül, akkor – még, ha nagyon jó is a karakter, a feladat – az ember azt visszautasítja.”
Arról szólva, hogy színművészként is, civil kiállásában is megosztó személyiség, úgy fogalmazott: “Pedig az arany középút mindegyikünknek vágyott feladat. Ám igyekszem az identitásomnak megfelelően élni, ami pedig a következő: keresztény apa vagyok Magyarországon, magyarul színészként, mindenkiért.”
Eperjes Károly úgy nyilatkozott, egyre jobban segíti a megélt vallásosság az alkotásban: “Isten kegyelméből eljuthattam arra a szintre, hogy rádöbbenhettem: enélkül szerintem nem nagyon érdemes színésznek lenni. Nemcsak színésznek, hanem orvosnak se, tanárnak se, apának, anyának, gyereknek, menedzsernek, gazdálkodónak stb. sem érdemes lenni. Azt mondta nekünk Major tanár úr a Színművészetin, hogy minden szerepnek meg kell találni a fixa ideáját, és azt tűzön-vízen keresztül követni kell a szituációban. Pont ez a keresztény embernek a feladata. Nekünk fixa ideánk Jézus Krisztus. Ha színészként kapok egy negatív szerepet, akkor tudom, hogy nem magamat kell eljátszanom, hanem annak a karakternek van egy fixa ideája, és az a feladatom, öncélú kritika nélkül. (…) Az ember nem tehetséget kap az Istentől, hanem képességet. Ezért fontos a család, az iskola, az egyetem, a templom, a színház, a mozi, hogy felismerjük és felelősségteljesen képezzük a talentumainkat. A képesség ugyanis talentum, s annak jó kifejtése a tehetség. A képesség nem kifejtése a tehetségtelenség. A képesség öntörvényű kifejtése pedig a gonoszság, tehát amikor a képességeinket nem az Isten dicsőségére, az emberek javára és a lelkek üdvére végezzük, az bizony sajnos gonoszság.”