A 24.hu oldalán Nagy József készített nagyinterjút Eperjes Károllyal. Lapszemle.
A bezsélgetést itt olvashatják.
A felvetésre, miszerint csodás pap lett volna belőle, Eperjes Károly elmondta: “De jól tudja, nem sokon múlott, hogy pap legyek. Mifelénk, a Fertő tónál, Hegykő községben finom hagyomány, hogy az első fiút a keresztelőn fölajánlják papnak. Ez még az Ószövetségből hagyományozódik. Velem is így cselekedtek, de hogy ne terheljenek, mindezt csak kamaszkoromban közölte velem édesanyám, ezekkel a szavakkal: „Kisfiam, ha úgy érzed, hív Isten, engedünk, vigyen.” (…) Hívni hívott, mocorgott bennem. Csakhogy oly szépnek teremtette a másik nemet, hogy éreztem, ebből balhé lesz. Ha reformátusnak születtem volna vagy görög katolikusnak, egy családos lelkésszel vagy pappal több, s egy színésszel kevesebb lenne ebben az országban. Ám római katolikusnak születtem. (…) Életem ajándéka, plusz Thália papja lehettem.”
Arról szólva, hogy akadt néhány hullámvölgy a hitében, a színművész elárulta: “Több is, de minimum három lelki fordulatot tartok számon. (…)” A kérdésre, miért kellett még második és harmadik lelki fordulat is, azt felelte: “Mert gyarlók vagyunk. Állandóan visszacsúsztam, bűnösen éltem. Ital, kábítószer, satöbbi. Azt gondoltam, például, ha drogost játszom, a való életben is ki kell próbálnom, de ez marhaság, hiszen akkor ölni is kéne, amikor gyilkost alakítok. (…) Annyira rémes, istentelen dolgok voltak ezek, innen már csak nevetni lehet rajtuk. Örömben elveszíteni az agyat… Borzasztó! És elveszíteni a szívet is! Még borzasztóbb. Összességében: elveszíteni a harmóniát! Legborzasztóbb.”
A kérdésre, mit jelent örömben elveszíteni az agyat, Eperjes úgy felelt: “A sikert elviselni sokszor nehezebb, mint elviselni a kudarcot. Lásd Maradona. Drága, drága Maradonánk! Vagy akár Best. A mindenhatóság csalfa érzete. Sőt, még Balczó Bandit, a példaképemet is elkapta a gépszíj, de aztán nem akárhogyan keveredett ki a bajból! Nekem is zsinórban jöttek a sikerek: A tanítványok, Uramisten, Chicagói Nagydíj, Filmszemle-díj, abból kettő is. Aztán elérkezett az Eldorádó. A rendező, Bereményi Géza nekem mutatta meg először a szövegkönyvet, faltam az oldalakat. Amint a végére értem, mondom Gézának, hogy „te, a Latinovits meghalt, az Őze Lajos bácsi haldoklik, ki fogja ezt eljátszani?!”. Kábé két hét múlva visszakérdez: „Szami, neked menne?” Simán rávágom, hogy „Géza, tudod jól, hogy mindent el tudok játszani. De miért én?” „Mert te olyan színész vagy, aki képes eljátszani az utolsó nomádot.” Ez annyira megfogott! „Nomádot. Barbárt! Én! Hát abban az utcában közlekedem, mint Görbe János és a többi csoda?! Azt a betyár. Te ilyenre tartasz engem, Géza?! Azt a! Azt a betyár!” Egy pillanat alatt megteltem önbizalommal. Kérdi, mi kell, hogy jó legyek. „Géza, hízok, fogyok, ahogy a szerep kívánja, de hozzátok ide a világ legjobb sminkesét, mert sokat öregszem a történetben.” Hazahozták Karcsikát Hollywoodból, betanította a mieinket, Macóékat, és visszarepült. Szépen halad a forgatás, eljutunk az azóta legendássá vált autós jelenethez: Gothár a sofőr, hátul Pogány Juci, a nagyanya a gyerekkel, Tóth Barnabással, aki ma már rendező és producer, én az anyósülésen. Mindenki kész, indulna a felvétel, amikor kiszakad belőlem, hogy „Géza, én ezt nem tudom megcsinálni”. „Miért nem, Szami?!” „Mert borzalmas, istentelen káromkodás, ami ellen dörömböl a katolikus hitem.” A stáb fogja a fejét, hogy „na, tessék, megint egy hiszti”. Géza szünetet rendel el, rimánkodik, hogy „Szami, tarrá megy a napunk”, de hajthatatlan maradok. Erre azt találja ki, hogy üljek csak a kocsiban, ne beszéljek, utólag rászinkronizáljuk a szöveget. Mondom, „Géza, a szinkronnál is ki kell mondjam azokat a rettenetes szavakat!”. „Ja, tényleg. Akkor, Szami, nem téged mutatunk, és majd utólag az egyéb szövegeidből szótagonként összevágom.” Hú, a Géza ennyire szeret! Ahogy beülök a kocsiba, a fülemben, a lelkemben Valaki megszólal: „Minél jobban szidsz, annál inkább kiderül a nagyanya hozzám való kötődése!” Mint akibe villám csapott! Rögtön szóltam Gézának, hogy „indítsátok a gépet!”. Gép indul, kapásból megcsinálom. Rohan Géza, hogy „te, Szami, ez zseniális, sokkal több, mint amit leírtam”. És tényleg, mert az eredeti szövegben nincs benne se a köpés, se az, hogy „le van szarva az Isten!”. Géza boldogan lépne a következő jelenetre, ám én: „Egy felvétel nem felvétel! Tönkremehet a laborban, csináljuk meg még egyszer!” „Szamikám, nem akarlak kínozni.” „Géza, nem kínzol, már csinálhatom.” Még kétszer vettük fel, szintén tökéletesen. Géza hetekkel később levetíti nekem mindhármat, de nem felvett sorrendben, azzal, hogy „tűpontosak, zseniálisak, de az egyik megmagyarázhatatlan okból olyanabb, mint a másik kettő; gyere, válassz.” Megnézem, s rábökök arra, amibe ő is beleszeretett: az elsőként rögzítettbe. „Szami, ez miben több?” „Abban, Géza, hogy ezen rajta van az áldás!” „Szami, mindegy, mi van rajta, csak az számít, hogy rajta van!”” – mesélte Szamóca.
Azt is hozzátette: “Nem az a kérdés, hogy a szerep istenes vagy istentelen. A lényeg az: ha a komplett darab rendben, megcsinálom. De ha a nagy egész sántít, akkor az nem példázat, hanem hazugság, és meg kell tagadjam a szerepet. István, a király! Jézus Krisztus Szupersztár! Ilyenekben nem játszhatok! „Veled, uram, de nélküled!” Ezt mondja István a darabban. Hogy mi van?! A Jézus Krisztus Szupersztárban pedig Júdás a nyerő, s Jézus nem támad föl. Tessék?! Ez nem művészet, hanem valóságshow. Nem kell! De a Tartuffe-ben eljátszhatom a címszerepet, mert a végén ott a katarzis. Arisztotelész szerint, ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor az nem művészet, csak profán, azaz csupán valós. Ha a cselekvésnek van önmagán túlmutató, természetfölötti célja, akkor a cselekvés szakrális, azaz igaz, jó, szép, tehát művészet. Vagyis a művészet mindig szakrális. Erről szól például József Attila Ne légy szeles… című verse” – fejtette ki a színművész.
Azt is elárulta, bárhova megy, nem hagy ki egy szentmisét se: “A Vasas öregfiúkkal játszottunk egy százezres bajor városban, és a helyszínen szembesültem azzal, hogy az egész településen nincs esti szentmise. De a Jóistennel megbeszéltem, hogy nem tehettem róla, én kész voltam rá, és magamban lelki szentáldozást tartottam. Azóta, ha kimozdulok Magyarországról, előre ellenőrzöm, hol lelni szentmisére. Volt olyan külföldi, törökországi forgatás, ahová papot vittem magammal, családommal együtt, különben nem tudtam volna mindennap szentmisére menni. És volt olyan főszerepem, amit azért nem játszottam el, mert furcsállották, hogy pap jönne velem.”
Arról szólva, hogy gyakran hivatkozik Major Tamásra, úgy fogalmazott: “Mert csodás tanár volt. Az ő gondolata, hogy egy: „a szerep a sorok között van”; kettő: „a jellem meg a gerincben.” Tehát: tartalom és forma; a kettő egysége a harmónia.”
A felvetésre, miszerint a fideszes világ tán legismertebb színésze, SZFE-ügyben mégsem szólal meg érdemben, úgy nyilatkozott: “Mert nem szeretném, hogy félreértsenek. (….) Itt volt az ideje a rendcsinálásnak. Amit a szakma jelentős része is így gondol, de hogy mit, miért és hogyan, abban ízlésbeli különbségek vannak. Egyébként a filmtanszak valóban elköltözött, minőségibb helyre, minőségibb lehetőségek közé, az Ódry, tudtommal, visszakerült jogos, eredeti tulajdonosához, a református egyházhoz.”
2014-ben felmondott a Nemzeti Színházban, a vezérigazgató-helyettesi tisztséget hagyta ott arra hivatkozva, hogy „kevés a szakralitás”. A Nemzetit már akkor az a Vidnyánszky igazgatta, aki most kuratóriumi elnökként az SZFE átalakítását vezényli. Erről úgy nyilatkozott: “Kettőnk konfliktusa jobbára a Nemzetibe beadott pályázatunk és az első évadunk közötti diszharmóniából fakad, és onnantól datálódik. A célokban még ma is jobbára egyetértenénk, a megvalósítás menetében nem mindig.”
A kormánysajtó olyan, általa is tisztelt SZFE-s tanárokat gyomrozott, mint Székely Gábor és Zsámbéki Gábor. Ezt ekképp kommentálta: “Akik gyomroztak, azok nekem is behúztak. Lehajtottam a fejem… Jóllehet, alapító tagként 1987-ben eljöttem a Katonából, mindkét Gábort szeretem, és mindig szeretettel gondolok rájuk, noha a Művész Színház szétverésénél ők is és az egész szakma a tiszteletét tette. Szóval nekem is fájt, de némi felelősségük tán nekik is van abban, hogy ide jutott az SZFE ügye. Remélem, eljön az idő, hogy kibeszéljük.
Eperjes Károly szerint létezik nemzeti és hazafias színjátszás, és ezt egy nemzetnek nem szégyellni, hanem ápolni kell: “Egyébiránt nem kultúrharc zajlik, hanem a kultúra és a civilizáció harca. Oly erővel, hogy úgy tűnik, tényleg ez a harc lesz a végső” – véli Eperjes.
Arról is faggatnák, vezetné-e az SZFE-t: “Ha lenne rá módom, megpróbálnám az egyetemes értékek alapján felépíteni és vezetni. De nem szeretnék mindenáron a színművészeti élére kerülni. Nekem ma nagyszerű lehetőség Kaposváron fiatalokat nem középiskolás fokon, hanem egyetemesen taní-tani.”
Az első kaposvári színészosztályának kétharmada egyetért az SZFE-mozgalommal, róla pedig azt állítják, hogy ideológiát tanított: “Itt hívom fel az így nyilatkozó volt hallgatóink figyelmét, hogy ideológia mindig valamely izmusra épül, én viszont az egyetemes értékeket igyekeztem és igyekszem átadni. (…) Fáj, nagyon fáj. Mindenesetre elgondolkodtató. De annak örülök, hogy az osztály többi része nem ideológiaként kezelte, amit kapott, és nem ért egyet a káoszteremtőkkel. A teljes osztálynak kívánom, hogy idővel ne csak szín-észek legyenek, pláne ne színmű-vészek, így, kötőjellel, hanem egyre kiérleltebb művészek. Ha figyelembe veszem, hogy a Gecsemáné-kertben a Tanár Úrnál szétszaladt mind a tizenkét tanítvány, nekem egy szavam se lehet.”