SZFEKirály LeventeKecskemétVenczel VeraRétfalvi TamásJózsef Attila SzínházTatabánya
  • facebook
  • instagram
  • 2021. március 7., vasárnap

    “Épp olyan, mint egy szerelem…” – Interjú Gálvölgyi Dorkával

    2021. február 22., hétfő 05:11

    Gálvölgyi Dorka volt az igazgatója és egyben egyik alapítója a főváros legfiatalabb állandó színházának, a Hatszín Teátrumnak, ami rövid idő alatt népszerű lett mind a szakma mind a nagyközönség körében. A sikerek ellenére Gálvölgyi Dorka az év végén távozott az intézménytől és 2020 decembere óta a VI. kerületi önkormányzat által működtetett Eötvös 10 kulturális központ vezetőjeként dolgozik. Szerelemről és elválásról, sikerekről és kudarcokról, maximalizmusról, családi háttérről, a váltás okairól és persze az új kihívásokról és feladatokról beszélgettünk.

    Szeptember elején még arról meséltél egy interjúban, hogy a COVID első hulláma után megnyitottátok a Hatszínt. Aztán december elején kiderült, hogy máshol folytatod. Mi történt?  

    Igen, úgy volt, hogy újra tudunk indulni, de viszonylag rövid idő alatt kiderült, hogy az a működési struktúra, amiben korábban dolgoztunk, már nem járható út. Így aztán borzasztó fájó szívvel és nehezen, de úgy döntöttem, hogy felállok és eljövök. 

    Nem lehetett könnyű döntés, hiszen a színház gondolatának megszületésétől kezdve jelen voltál. 

    Igy van. Ez a színház Horváth László – a Geoholding korábbi tulajdonosa – álma volt. Nagy színházrajongó volt, középiskolás korában még diákszínjátszózott is a Toldi Teátrum alapító tagjaként. Amikor felmerült, hogy megveszi ezt az épületet, arra gondolt, hogy itt meg tudná valósítani a régi vágyát. Erre szövetkeztünk. De sajnos mire a teátrum elkészült, már kórházban volt. Soha nem láthatta, csak fényképeken. Egy pici tábla őrzi az emlékét, amit a halála első évfordulójára csináltattam.

    Én az első pillanatól kezdve jelen voltam a tervezéstől a kivitelezésen át a berendezésig, a művészeti vezetést, a marketinget, a kommunikációt – nagyjából mindent én csináltam.

    Természetesen volt mellettem egy nagyon pici, de jól működő csapat. 

    Gálvölgyi Dorka

    Honnan volt meg bennetek a bátorság, hogy színházat alapítsatok?

    Színházat alapítani, már a COVID előtti időkben sem arról szólt, hogy ez milyen jó anyagi befektetés. Ma Magyarországon a kultúra vakmerő kalandoroknak való. Nem hogy meggazdagodni, de megélni is borzasztóan nehéz belőle.

    Mindenesetre nagyon büszke vagyok arra, hogy a járványhelyzet ellenére úgy tudtam felállni, hogy nem voltak a színháznak adósságai, tartozásai. Hogy volt bátorságom? Dolgoztam korábban színházban, már gyerekkorom óta izgatott ez a világ, de soha nem akartam színész, rendező vagy dramaturg lenni. Teljes mértékben kielégít, hogy a háttérben lehetek: bemehessek a színpadra, érezhessem az illatát, de ne kelljen szerepelni. 

    Milyen színházi munkáid voltak korábban?

    A Madách Színházban voltam PR-marketing vezető, még Kerényi Imre vett fel. Életem egyik legjobb főnöke volt, soha semmibe nem szólt bele. De dolgoztam rendezvény igazgatóként kultúra közelben és kultúrától távol is. Amikor Horváth László megkeresett, hosszan gondolkodtam rajta, elvállaljam-e. Megkérdeztem az édesapámat is, aki azt mondta, hogy eszembe ne jusson. Mégis belevágtam. Nem bántam meg, mert iszonyatosan intenzív szakasza volt az életemnek ez a négy és fél év. Amikor nekikezdtünk, ez egy elhagyott épület volt, ahol mindent fel kellett újítani, színpadot építeni, fény-hangtechnikát beszerelni. A férjemmel mentünk el megvenni a berendezést, a bútorokat, mi találtuk ki, milyen legyen az elrendezés vagy épp a festék színe a falon. Amikor megnyitottunk – gyakorlatilag én már hullafáradtan –, indult el igazán az élet. (nevet) Az első koncepció az volt, hogy az előadások 50 százaléka saját, a másik fele pedig befogadott produkció legyen. Sajnos ezt a tervet nem tudtuk tartani, eltolódott az arány a befogadott előadások irányába. De voltak nagyon szép bemutatóink, mint a Janikovszky Éva meséből készült Az úgy volt…, amit én találtam ki, én kértem fel Szilágyi Bálint rendezőt, közösen raktuk össze a szereposztást. Vagy a Szenteste, Daniel Kehlmann darabja, aminek premierjén a szerző is részt vett, mert épp akkor tartott a Könyvfesztivál, aminek a díszvendége volt. Rengeteg élmény, kaland. Nagyon intenzív időszak volt, épp olyan, mint egy szerelem, aminek egyszer csak vége lesz, és utána jön egy nagy-nagy űr. 

    Milyen tanulságokat vontál le a magad számára?  Mi az, amit esetleg másként csinálnál, ha visszapörgethetnénk az idő kerekét?

    Nekem a Hatszín olyan, mintha a gyerekem lenne. Nagyon büszke vagyok rá, rengeteg munkám, energiám, kreatív ötletem fekszik benne. Úgy gondolom, hogy szakmailag ez egy nagyon sikeres projekt volt. A kisebbik gyerekem szinte ott nőtt fel, de ezzel együtt nem csinálnék vissza sok mindent. Hogy mit tanultam? Iszonyatosan sokat. Emberekről, kapcsolatokról, üzletről. És persze rengeteg csalódás is ért. De hihetetlenül sok örömet okozott ez a dolog és azt gondolom, végtelenül büszke lehetek a Hatszín Teátrumra: arra az eredményre, amit elértünk nézőszámban, ismertségben, az előadások színvonalában. Semmi okom nincs szégyenkezni vagy megbánni bármit. Végtelenül szomorú vagyok, hogy így alakult, de van, amikor tovább kell lépni.

    Mikor fogod tudni elengedni? El lehet-e engedni egyáltalán?

    Egy gyereket el lehet engedni, ha felnő és kirepül? Nem. Nem tudom, mikor jön el ez az idő, vagy el fog-e jönni.

    Túl azon, hogy létrehoztátok mire vagy a legbüszkébb? 

    Nem nagyon tudnék kiemelni egy dolgot, mert nagyon sok olyan saját, illetve külsős partnerrel együttműködésben született produkció van, amire büszke vagyok. Hatalmas öröm, hogy sikerült felépítenünk egy olyan közösséget, akik elhitték, hogy érdemes idejárni – a Facebookon 14 ezer követőnk lett. Büszke vagyok, hogy számos jótékonysági programot tudtunk megvalósítani: fogadtunk állami gondozásban élő gyerekeket, gyűjtöttünk nekik meleg ruhát, külső helyekre mentünk hátrányos helyzetű gyerekekhez és például mesét vittünk nekik karácsonyra vagy nyáron foglalkozást szerveztünk. Könyvet gyűjtöttünk olyan óvodáknak, amelyeknek nincs keretük arra, hogy mesekönyvet vegyenek. Egyszer a tarnabodi csapatnak sikerült egy főzésre pénzt összeszedni. Sok mindent csináltunk. 

    Mi az, amit kudarcként élsz meg, vagy amiról úgy érzed, nem sikerült megvalósítani?

    Az, hogy nem sikerült elhitetni a tulajdonosokkal, hogy ez egy minden szempontból kedvelt, hasznos és fontos hely. Kár, hogy nem működhetett úgy tovább, ahogy eredetileg meghatároztuk. 

    November végén derült ki, hogy te nyerted el az Eötvös 10 vezetői posztját. Régóta gondolkoztál azon, hogy lépni kell vagy…?

    Ez egy elég hosszú folyamat volt. Márciusban, mint minden más színház mi is bezártunk. Elég egyértelmű volt, hogy ha majd újra nyithatunk, a korábbi struktúrában nem tudunk tovább működni.

    Eljött az a pillanat, amikor fájó szívvel, de azt kellett mondanom: nem folytatom. Nem volt könnyű. Nehezen hozok meg döntéseket, de ha eljutok odáig, az végleges.

    Természetesen volt egy gyász időszak, de aztán elkezdtem álláslehetőségeket keresni. Mindenképp kultúrával szerettem volna foglalkozni. Megpályáztam ezt az állást – szerencsés vagyok, hogy rám esett a választás.

    Gálvölgyi Dorka

    Mi volt az a koncepció, amivel nyertél?

    Több, mint harminc pályamű érkezett be. Biztosan nem találtam fel a spanyolviaszt, de azt gondolom, mind vezetői, mind kulturális tapasztalatom van elég ahhoz, hogy egy ilyen intézményt vigyek. A koncepciómnak az volt a lényege, hogy minél több külső helyszínt vonjunk be, hogy ne csak az Eötvös 10 és környéke legyen a centrum, hanem próbáljuk megtalálni azokat a tereket és helyszíneket, ahol helyspecifikus, különleges és egyedi programokat tudunk megvalósítani. Igyekeztem a pályázatomat arra a stratégiára építeni, hogy viszonylag gyorsan kell reagálnunk a jelenlegi helyzetre.

    És lám, alig, hogy megkaptam a kinevezést, mindent át kellett költöztetnünk online térbe, ami nagyon speciális műfaj. Mi nem tudunk előadást streamelni, mert nem színház vagyunk, de elvárható egy önkormányzati intézménytől, hogy ha mindenki be van zárva és otthon kénytelen tölteni az idejét, legalább online hozzáférjen kulturális tartalmakhoz. És ez szerintem így lesz tavaszig.

    A nyitás után ott van például a Hunyadi tér, ami egy elég nagy terület, ahol különféle programokat valósíthatunk meg, de rengeteg olyan pici utca van, ahol jelen van a történelem, és hát persze sok ismert művész köthető valamilyen módon Terézvároshoz. Ezekben komoly lehetőségek rejlenek.

    A Pesti Broadway szomszédságábant nyilván nem fogunk klasszikus értelemben vett színházat csinálni, de lehetőséget kell találni arra, hogy a közeli színházakat és az ott dolgozó művészeket valamilyen módon behúzzuk.

    Természetesen a terézvárosi lakosoknak mindezt nyomott áron, vagy ingyenesen szolgáltatnánk, de az a cél, hogy olyan eseményeink legyenek, amik a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. 

    Hol tartotok az előkészítésben? 

    Nemrég állt össze az éves programunk. Táncórától a sakk szakkörön és fejlesztő programon át a Senior Akadémiáig sok minden van a legkisebb korosztálytól az idősekig. Ezt a kifejezést már nem igen használjuk, de igen, ez egy közművelődési intézmény, ha tetszik művház. De emellett van egy 180 fős nagyszínpadunk és egy kisebb, 80-100 fő befogadására alkalmas stúdió terünk. Van hat fantasztikus kollégám, akik a programszervezéssel foglalkoznak. Átnéztük, hogy a korábbi dolgokból mit érdemes megtartani, illetve, hogy én miket szeretnék mindenképp megvalósítani. Különleges ez a helyzet, hiszen nincs üzemszerű működés, ezért nem látom, hogy egy-egy programnak milyen kihasználtsága van, tehát arra kell hagyatkoznom, amit ők mondanak. De maximálisan bízom bennük.

    Borzasztó kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz, amikor majd visszatérünk. 

    Hogy érzed magad? Alig több mint két hónapja ülsz a vezérigazgatóasszonyi székben… Bepánikoltál vagy azt érzed, rendben lesz? 

    Nem vagyok bepánikolva. Mindig, mindenféle kihívás rendkívül inspirál. Inkább a saját türelmetlenségemmel küzdök egy picit – amikor a férjemnek arról panaszkodtam, hogy ez meg ez még mindig nincs meg ő azt felelte: öt hete dolgozol, nem kell mindent egyszerre. Hát igen… Az új arculatunkat tervezzük éppen, készítem a költségvetést, töröm a fejem, hogyan lehet a marketing-kommunikáción javítani. Rengeteg mindenbe belevetettem magam, hogy minden rendben legyen. Lelkileg ott tartok, hogy az előző szerelmet és a válást már nagyjából kezdem eltemetni és most itt állok egy új kapcsolat kezdetén, amikor az ember iszonyatosan fel van ajzva és minden nap a szép arcát akarja mutatni. Borzasztóan izgalmas feladat és nagy kihívás. 

    Elsősorban magánzónak tartod magad, aki egyedül oldja meg a problémáit vagy vannak „embereid”?

    Magánzónak nem mondanám magam. Nagyon nagy segítség, hogy egy borzasztóan hasonló gondolkodású emberrel élek együtt és ugyan nem teljesen egybe vág a szakmánk, de nagyon adok a férjem véleményére. Jó ízlésű pasinak tartom – és nem csak azért, mert engem vett feleségül. (nevet) A színházi dolgokkal kapcsolatban természetesen meghallgatom a szüleim tanácsát, de sokat köszönhetek Orlai Tibornak is, mert fantasztikus volt együtt dolgozni vele, soha nem csalódtam benne egy pillanatra sem és baromira szeretem az ízlését. Szóval vannak emberek, akiket fel tudok hívni.

    De abban hiszek, hogy ha bármi problémám van, egy ember tud igazán segíteni – saját magam. Adhatsz te bármilyen tanácsot, együtt érezhetsz velem, de a döntést nekem kell meghozni. Ahogy a nagyapám mondta mindig: a műtőasztalra egyedül fekszik fel az ember. Ebből a szempontból tehát magánzó vagyok. Ha baj van, megfogom a hajam és kihúzom magam. 

    A családod mennyire viseli jól-rosszul ezt az elképesztő munkatempót?

    A családom egy része nem érti. A szüleim egy másik világban élnek, ők évadban gondolkodnak, édesapám nem is értette pontosan, mit keresek bent a nyár közepén. Lehet közhelyeket puffogtatni, hogy felgyorsult a világ… de én tényleg úgy gondolom, hogy haladjunk, csináljuk. Engem is beszippantott ez az őrült tempó – bár szerintem ezzel nem vagyok egyedül -, hogy vagy ma van, vagy vége van. Érdekes módon a férjem – bár idősebb nálam egy tízessel – néha nyughatatlanabb, mint én. 

    Nem féltékeny arra, hogy elvész a közös időtök?

    Nem. Ha valaki magánzó, akkor ő biztosan az. (nevet) A szüleimmel egy házban élünk, hétvégén meg szoktuk látogatni az anyósomat és az apósomékat, rendszeresen jönnek a férjem gyerekei és az én nagyfiam is. Mi igazi mozaik család vagyunk. Ez az egész egy óriási menedzselés. Néha úgy érzem, az életünk egy nagy-nagy rohanás. 

    De otthon el tudod engedni a melót? Vagy akkor is azon kattog az agyad?

    Az a helyzet, hogy maximalista vagyok – de annyira, hogy valamit vagy 100 százalékig csinálok, vagy sehogy. Ez a munkával is így van. Igyekszek magamra erőltetni egy rendet: munka után bevásárolok, együtt nézzük a híradót, megvacsorázunk, beszélgetünk és aztán befekszem a gyerekem mellé az ágyba picit dumálni és csak utána dolgozom, ha van még mit. Borzasztóan kikapcsol, amikor a kutyával egy-másfél órát sétálok, vagy hétvégén elmegyünk túrázni a barátainkkal. De azért folyamatosan pörög az agyam.

    Van, hogy ráírok a kollégákra mondjuk szombat este 9-kor: „ezt csak azért írom, mert most van eszemben, nehogy elfelejtsem, de persze hétfőig nem kell semmit csinálnod vele”. Vagy felírom magamnak az elintézendőket egy cetlire. Tele vagyok ilyen papírkákkal.

    De az a helyzet, hogy vagy együtt élek egy projekttel, vagy az nem én vagyok. Belevetem magam mindenbe, ha már elkezdtem, de totál hagyom a fenébe, ha úgy van.

    Simán elnézem, hogy por van, ha nincs időm arra, hogy teljesen kitakarítsak. Gyűlölök kertészkedni, de a tavaszi járvány idején, amikor be voltunk zárva, az egész kertet megcsináltam, hetekig tartott, de megcsináltam. Így működöm… A férjem ettől persze hülyét kap… 

    Gálvölgyi Dorka

    Az édesapád árnya mennyi ideig kísértett?

    Örökké. Nem tartom számon, hogy most már én vagyok-e alanyi jogon az én. Végtelenül büszke vagyok az édesapámra, az édesanyámra, a nagyapáimra, a nagyanyáimra. Úgy gondolom, hogy bárki, aki a családunkból valamit elért, az a saját sikere vagy kudarca. Ahogy az én sikerem az én sikerem, és az én kudarcom az én kudarcom. Hiába győzködnék bárkit arról, hogy szinte semmi pozitív hozadéka nem volt a családi hátteremnek, úgy se hinné el, pedig… Gyakorlatilag mindenhol többet vártak el. Ráadásul a neved alapján már előre megítélnek.

    A pozitív diszkrimináció pedig épp úgy zavar, mint a negatív. Azt gondolom, én én vagyok, a családomban én vagyok az anyuka, a feleség, a munkahelyemen a kollégáimnak én vagyok a Dorka. Sokat dolgoztam, tanultam, igyekszem bizonyítani, hogy az alanyi jogon elért eredmény is eredmény. 

    Jelen pillanatban milyen a közérzeted? Hogy vagy?

    Összeségében jól. Nagyon boldog vagyok, hogy a családomban mindenki egészséges. Hálás vagyok, hogy van egy komoly feladat és kihívás előttem. Örülök, mert egy olyan közösségre találtam az Eötvös 10-ben, akikkel jó úton haladunk afelé, hogy összecsiszolódjunk és tán még meg is szeressük egymást. (mosolyog) Azt hiszem, minden oké. A múltat el kell tudni engedni, bármennyire fájó is. Sokat rágódok dolgokon, de reggelente megrázom magam és mosolyogva ébredek. Szeretek mosolyogni, hiszek benne, hogy a humor és a mosoly sok mindent megold az életben. Eddig még mindig sikerült talpra esem és nem fejjel a vasbetonba. Szoktam én is búslakodni, mint bárki más, de aztán mindig rájövök, hogy minek? Olyan felesleges. 

    Szerző: Spilák Klára

    - Színházi pillanatok az Instagramon -