Epres Attila, az Örkény István Színház művésze, akit annak idején a Szomszédok teleregény szigorú, ám érző szívű presszótulajdonosaként zárt szívébe az ország. A szeretlekmagyarország.hu kérdezte.
A beszélgetés kiinduló pontja a Facebook-oldalán indított élő felolvasás-sorozat, amelyet vele párhuzamosan felesége és színésztársa, Madarász Éva is művel, kisebb-nagyobb gyerekek számára.
A teljes interjút itt olvashatják.
”Feleségem már tavaly elkezdte azzal, hogy „élővé” tette a kisfiunknak, Marcinak mondott meséket és nagy sikerük volt. Egyébként egy amerikai hölgy indította el a „minden gyereknek jár egy mese” mozgalmat és Évi Magyarországon az elsők között csatlakozott hozzá. Most, hogy itthon maradtunk, színház, munka nélkül, egyszerűen adta magát, hogy folytassuk. Egyrészt nagyon jó nekünk is, mert pótoljuk az esti hiányérzetet – minden este 7 órakor eszembe jut, hogy milyen előadás lett volna aznap, este 10-kor pedig az, hogy véget ért – gyakorolhatjuk színészi hivatásunkat, nem rozsdásodnak be a hangszálaink, reflexsorozataink. Másrészt pedig úgy éreztem, hogy nekem van némi meghálálni valóm. Januárban az interneten megválasztottak a „legjobb magyar hangnak”, ami nagyon jól esett, bár meglepett, mert számos olyan kollégám van, aki nálam többet dolgozik és remek színvonalon. Úgy gondoltam, hogy ezt a szeretetet így szolgálom meg. Mert a felnőtteknek is jár mese esténként. És itt szeretném megköszönni, hogy rengetegen írnak nekem éjjel vagy reggel, mert vannak, akik a reggeli kávé mellett hallgatnak meg. Tehát egyszerre adok és kapok is” – számolt be Epres Attila.
Eddig Ambrose Bierce és Bohumil Hrabal írásaiból olvasott fel. Erről szólva elmondta: „Bierce hozzátartozik ahhoz a négy csodálatos évhez, amelyet Sopronban, az erdészeti középiskolában és kollégiumban töltöttem el. Meghatározó része volt az életemnek, nagyon sok mindent köszönhetek tanáraimnak, diáktársaimnak és ezek rengeteg dologban máig visszaköszönnek. Talán az egyik osztálytársam hozta Bierce könyvét, és a többiek megkértek, hogy olvassak belőle esténként, mert állatira élvezték, főleg a morbid humorát, a polgárháborús meg a misztikus történeteket. A kollégiumban este 10 órakor szigorúan villanyoltás volt, és az elemlámpa vagy gyertyafény melletti olvasás még hatásosabb lett. Ezek nagyon megmaradtak bennem, és amikor eszembe jutott, hogy esténként olvasni fogok, szinte magától jött. Már csak azért is, mert rögtön tudtam, hogy novellákkal próbálkozom. A novella jó tömény műfaj, de mégsem annyira bensőséges, mint egy vers, vagy nem olyan nehezebben követhető, mint egy regény. Most azért is olvasom Hrabaltól a Bambini di Pragát, mert az egyes fejezetek önállóan is megállnak, ha esetleg valaki egy előző részt nem hallotta. (…) Hrabal régóta nagyon kedves az én lelkemnek is. Mindig szükségem van rá a mentális karbantartásomhoz, akárcsak Jiŕi Menzel filmjeire, és az egész cseh irodalomra és kultúrára. Épp a minap beszélgettem valakivel arról, hogy négy évtizede nézünk cseh filmeket, olvasunk cseh könyveket és bár 30-40, vagy még több nemzet íróival találkozom, amióta színész vagyok, mindig egy fejjel magasabbnak érzem mindenkinél a cseh irodalmat a maga emberszeretetével. Valahogy egyetlen más nemzet szerzői sem olyan megbocsájtók gyarlóságainkkal szemben, és nem szeretik annyira az életet, mint a csehek.”
Epres Attila arról is beszélt, soha nem érezte, hogy úgy kellene a színpadon játszania, hogy széttépi magát és a zsigereiben lévő szenvedését adja tovább: “Nyilván kell az is, mert az ember számos tragédiát él át, de én mégis inkább a Menzel-féle vagy a Cinoherny színház eszméivel értek egyet, hogy ez egy játék. És a játéknak már a nevében benne van, hogy ez egy jó lelkiállapot. A színházat nagyon jó lelki kondícióban kell csinálnom, még a tragédiát is, különben elnehezül a lelkem, és félek, amikor pedig repülni kellene.”