Láposi Terkával, a Vojtina Bábszínház Játszószínházának művészeti vezetőjével, a színház kiállításainak kurátorával a teátrum új, Törpék és Óriások földjén c. tárlatáról készült beszélgetés.

Az új évad kiállítás-sorozata az Összeérzések címet viseli, és a teret járjátok körbe. Az első résznek a Törpék és Óriások földjén nevet adtátok. Többször kifejezted, hogy a tér, mint jelenség az évad egész gondolatiságához, koncepciójához szorosan kapcsolódik. Erről mesélj kérlek, de mindenekelőtt: 
Van-e kedvenc tered most?

Láposi Terka: Én a nevemet leképezve teresedőnek érzem magam. Teréz, Terka, a térben együtt lenni… Lehet, hogy ez egy szójátéknak tűnik, de nem tekintem annak. Gyerekkoromban is helyfoglaló voltam. Nem honfoglaló, hanem helyfoglaló. Szerettem figyelni, hogy hol a helyem, megtalálom-e benne magam, biztonságot jelent-e számomra, ki vesz körül. Azt éltem meg természetesnek, ha a tér, a közeg jelezte, hogy nem vagyok egyedül. Szerettem belakni, alakítani, felfedezni, berendezni az élettereimet. 

A kiállítás koncepciójának leírásakor nagyon okos gondolatmeneteket, érdekes idézeteket választasz. Ezeket a gondolatokat továbbfűzve hogyan születik meg aztán maga a kiállítás? Hogyan működik a fejedben az elmélet és a gyakorlat viszonya?

L.T.: Nagyon izgat, hogy napjainkban a gyermekkorú ember hogyan látja a világot, a térben hogyan tud tájékozódni, hogyan fedezi fel a határokat és a határtalanságokat, a test-, és térérzékelés milyen játékos tevékenységekkel fejleszthető. A színház mint tér szintén előkelő helyet foglal el az életemben. A színház pedig a testről és a térről is szól, ezzel eljutottam egy másik lényeges nézőponthoz: mit tehet a színház a maga kimeríthetetlen eszközeivel mindazért, hogy a gyermekkorú ember világismerete játékosan gazdagodjon.

Évek óta vizsgálom a gyermekrajz világát, és több szempontból bizonyítható, hogy ezek mentális képek, nem a realitást tükrözik, hanem azoknak a folyamatoknak a lenyomatai, amelyek a szemléleti képeket élménnyé alakítják. A gyermek, amikor rajzol, újjáteremti a világot.

Ezek mellett azt is meg kell említeni, hogy a térben való tájékozódást tanuljuk. A tér maga absztrakció, amit kezdetben önmagunkhoz viszonyítva élünk át, majd saját testünk felépítéséből adódó koordináta-rendszer alapján értelmezünk, illetve differenciálunk. Ebben a rendszerben első tapasztalataink a nehézségi erővel kapcsolatosak, ennek során alakul ki a vertikális irány. A horizontális térdimenzió a test lateralitásából fejlődik ki, jobb és bal kézből, illetve lábból. Először belső térterveket alakítunk ki, saját testünk szemszögéből tájékozódunk, majd a külső térterv, azaz objektív térbeli orientáció alakul ki. A teret tehát tanulom, érzékenyen letapogatom, és a térnek, mivel valójában története van, vissza tud rám hatni.

Megfigyeltem, hogy sok gyerek nagyon szeret csak lenni és szemlélődni. Nem látni rajtuk átalakítási szándékot, nem impulzívan mocorgók, hanem elidőzve néznek, néznek, és néznek. Úgy gondolom, hogy ilyenkor a személyes idősíkjukban és képkivágataikkal lefényképezik a világot, majd saját, csak rájuk jellemző módon felépítenek egy teljesen egyedit, egy belső világot, egy virtuálisan megélhetőt, a „kintiből” konstruálnak egy „belsőt”.

Ma már azt is tudjuk, hogy az emberi gondolkodás, a nyelv, a kultúra alapvetően képi módon jelenik meg és tárolódik az emberi tudatban. Nyíri Kristóf (filozófus) szerint az emberi tudatot fölfoghatjuk egyfajta képtárnak, a gondolkodás pedig séta ebben a képtárban, megáll képeknél, azokat szónyelvivé teszi, majd kommunikációs, esetleg logikai folyamatok, manipulációk után keletkező újabb szónyelvi összefüggéseket „visszaképesíti”, új képet festve, mely a képtár új képe lesz. 

Itt, a Vojtinában ebben az évadban a kiállítási tematikában a számtalan jelentéssel bíró térrel és ennek rejtélyeivel foglalkozunk. Fókuszba a mesék tereire szűkítjük e hatalmas téri szövetet, viszont nem konkrét történeteket idézünk meg, hanem a képzelet határtalan tereiben kalandozunk. A több érzék egyidejű együttműködésével kísérletezünk, a látás, a hallás, a tapintás, sőt, a szaglás érzékei számára is ingereket, impulzusokat teremtő felületeket alakítunk ki. Téralkotási kísérleti sorozatunk fontos eleme, hogy olyan organikus térélményeket alakítunk ki, amelyekben az érintkezés, a mozgás, a formálhatóság szinkronban van jelen, illetve a térbe lépők viszonyokat alakíthatnak ki a jelenlévő tárgyakkal, formákkal, képekkel. 

A tematika kialakítását inspirálta a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Karán megkezdett kutatásunk. A Kommunikáció Irodalom Dráma (KID) Tanszék munkatársaival feltettük magunknak a kérdést, hogy hogyan tudunk szabadon, kötetlenül játszani úgy, hogy a tér szólítson meg bennünket. A pedagógusképzésben ez a művészettel nevelés módszertanában kardinális kérdés. 

Olyan alkotótér megteremtésére vágytunk, mely képviseli a művészet eszközeinek és ezek társművészeteinek koherenciáját, illetve a művészeti eljárások szabad, autonóm és felelősségteljes alkalmazását, ahol lehetőség nyílik a közvetlen alkotás sokféle megtapasztalására. Kihívásként tekintünk ezekre a vállalásokra a színház építészeti terében is. Így  lett Ferenczi Viktória és Surányi Gergő kollégámnak és nekem a tér a hívószavunk. Rengeteg ötletelés után megálmodtuk az évad egymásra épülő mesei tereit.

Valamelyik korábbi kiállítás kapcsán megfogalmaztál egy olyan nagyon szép gondolatot, miszerint a 21. századi művészet nagy ajándéka a befogadó felé, hogy nem kell az alkotó mögöttes értelmezését keresnie, hanem inkább az elgondolkodtatás a cél. Ezt most is tartjátok?

L.T.: Ez a felismerés úgy gondolom, nem válhat érvénytelenné. Jelenünk egyik meghatározó globális jelensége a digitalizáció. Ez evolúciós ugrásként átalakította az életünket, átírta az évszázadok alatt kialakult szokásainkat, viselkedési mintáinkat. 

Roppantul érdekel, hogy mi történik akkor, amikor a belső világomból kimondott gondolat, megformált ötlet, létrehozott alkotás találkozik másokkal. Érdekel, hogy hogyan lehet egymást motiválni, helyzetbe hozni, vagy egyszerűen csak egy jó hangulatú találkozásban jelen lenni egy adott időpillanatban. Nekem sokat jelent a 21. század azon engedékenysége, hogy a műalkotások értelmezéséhez nem kell „idegenvezető”, hogy hidat teremthetek a jelentésrétegek és a magam gondolatai között.

Ennek az élménynek a megélésére, megtapasztaltatására törekszem a Vojtina kiállításaiban is. A tárlatok tereiben a néző adjon címet a látottaknak, az újraalkotott narratívákban mindenki maga teremtsen kapcsolatot a képekkel, a tárgyakkal. Sőt, törekszünk olyan felületek létrehozására is, amelyek a látogatók által folytathatók, ezáltal az alkotói tevékenységet, a közvetlen kreativitást is kipróbálhatják. Az így létrejött produktum szervesen a tárlat részévé válik, kiegészíti, folytatja azt.

2001 óta van kiállítás a Vojtina Bábszínházban. Milyen utat jártatok be, hogyan értékeled ezeket az éveket?

L.T.: Még a 90-es évek elején Szabó Tibor kérte, hogy rendezzünk egy kiállítást a Vojtina eddigi történetéből, ez még a régi Kölcsey Művelődési Központban volt. Ettől kezdve minden ötödik évben volt egy kiállításunk. Elkezdtem rendszerezni a bábokat, megrökönyödtünk, hogy milyen gyönyörű dolgaik vannak! Amikor pedig 2001-ben beköltöztünk ebbe a bábosházba, kialakítottunk egy kiállító termet, melyben öt tematikában gondolkozva rendeztünk minden évadban 4-5 tárlatot.

Így volt bábtörténet, alkotói tárlat, egy bábszínház bemutatkozása, a saját bábjainkból valamilyen tematikára épülő, illetve egy bábos gyermekcsoport kiállítása. Hét alkalommal a Kemény Henrik gyűjteményt is megmutattuk a nagyközönségnek. Nagyon szép és fontos, bábesztétikán alapuló tárlataink voltak a 21 év alatt. S mivel napjainkban a bábszínház műfaja fantasztikus formanyelvi változásokat gerjeszt, a Vojtina tárlatait is szeretném más irányba folytatni.

Mi az igényed?

L.T.: Úgy gondolom, hogy egy színháznak időnként érdemes újra és újra rákérdezni önmagára, saját identitására. A Vojtina 47. születésnapját betöltve érdemes újból megkeresnünk, hogy mi a bábszínház lényege, mi hogyan viszonyulunk a változásokhoz, mint alkotó művészek mire szeretnénk rákérdezni. Újraalkothatjuk művészetünk terét!

Mi volt az eddigi kiállítások alatt a legemlékezetesebb befogadói visszajelzés számodra?

L.T.: A tavalyi évad Lehet-e a fénynek képe? című kiállításunk alkalmával történt, hogy egy kislány többször visszaszaladt a kiállítótérbe. Az anyukája kérte, hogy induljanak, de a kislány maradni akart, és azt mondta: „megyek a mennyországba!” Álltam a térben, és földbe gyökerezett a lábam.

Fotók és forrás: Vojtina Bábszínház / Nánási Barnabás