A Junior Prima díj egyik idei kitüntetettje. Közösségi élményben, a nézőtér és a színpad kölcsönhatásában „méri” hivatása vonzerejét. Harmadik évadát kezdte meg a Thália Színházban. A Nagymező utcai teátrum sikermusicaljében, a Lövések a Broadwayn-ben Ellent, az alvilági fazonok gyűrűjébe került színpadi szerző civil  barátnőjét alakítja.

– A színház és a maffiózók világát találkoztatja Woody Allen a’ 30-as évek New Yorkjában a Lövések a Broadwayn film és színpadi változatában egyaránt. A Thália Színház a hazai ősbemutatóval nem először tűzött műsorára musicalt.

– Tavaly mutattuk be az Egy csók és más semmi című operettet, de a Lövések a Broadwayn még nagyobb vállalás a színház részéről, nagyobb létszámú zenekarral, tánckarral, nehezebb dalokkal. Woody Allen már régóta akart a filmből egy musical átiratot készíteni, zenét is írtak hozzá, de nem működött. Végül kitalálták, hogy összeválogatnak hozzá standardeket a 20-as, 30-as évek jazz és swing világából és hirtelen elkezdett élni a sztori, végül 2014-ben bemutatták a Broadwayn. A fő karakter, David Shayne, akit Hevesi Laci formál igazán szerethetővé, tipikus Allen- i figura, egy kissé szerencsétlen, idealista író, aki lehetőséget kap, hogy megrendezze a darabját a Broadwayn. A szponzor egy maffiafőnök, aki benyomja az előadásba sztriptíztáncosnő barátnőjét. A szerző kénytelen kompromisszumot kötni. Az én karakterem Ellen, az író barátnője, aki mindenben támogatja partnerét, de az igazi vágya egy teljesen hétköznapi élet lenne Pittsburghben. Ahogy David egyre jobban belesodródik a művészvilágba és a bohém színházi életbe, a kettejük közti távolság is egyre nő.

– Téged mi fogott meg a történetben, a karakterekben?

– Tetszik, hogy a történet során mindenki kifordul egy kicsit önmagából, hogy  nevethetünk magunkon. Woody Allen jó humorral figurázza ki a színház túlzó, szenvedélyes, művi világát. Béres Attila, az előadás rendezője is arra bíztatott minket, hogy öniróniával tekintsünk a leírt helyzetekre. Milyen, amikor az affektáló sztriptíztáncos, akit Mórocz Adri játszik, keresgéli a színpadi hangjait. Milyen, amikor a korosodó, pár éve mellőzött, de zseniális színésznő, akit Szinetár Dóri alakít, visszatér a világot jelentő deszkákra és hogyan fonja az ujjai köré az őt csodáló, fiatal írót. Viszonya szövődik Daviddel, aminek kapcsán egy fontos kérdés vetődik fel: a férfit szereti benne, vagy a művészt. A színházi világban ez egy megkerülhetetlen kérdés. Nemrég mesélte egy színész barátom, hogy élete nagy tragédiájának érzi, hogy szerelmei nem önmagáért szerették, hanem amit ő a színpadon jelent. Nagy Viktor karaktere pedig a kényszeres evő, aki ahogy nő rajta a nyomás és közeledik a premier, meghízik. Az előadás csúcspontja, amikor látjuk ezt a figurát, ahogy egy váratlan esemény miatt improvizálni kényszerül a premieren. Viktor annyira bámulatosan csinálja ezt a jelenetet, hogy nemcsak a nézők nevetnek sírva, hanem mi is mindig nézzük a takarásból a műszakkal együtt. Závada Péter dalszövegei pedig zseniálisak. Olyan jó humorral fogja meg a művészi túlkapásokat, szélsőségeket! Az egyik kedvenc szófordulatom tőle a „zsönge nyargalé”.

– Miben tapasztaltad meg eddig a színészet túlzásait?

– A művészek általában sokkal érzékenyebbek, mint a civil foglalkozású emberek. A nagy tragikus színészsors sokszor mulatságosan hat. Mindannyian tudunk szenvedni attól is ha van munkánk, meg attól is ha nincs. Arra vágyunk, hogy hétköznapi életünk legyen, közben sokszor bármit feláldozunk a színházért. Az aznapi előadás sikere vagy kudarca abban a pillanatban végzetesnek tűnik. Apró vitákból kerekedhetnek vérig menő sértődések, aztán percek múlva már nevetünk, egymás vállára borulunk. Szélsőségek között élünk, hiszen a színész nehezen lép ki abból a szerepből, hogy ő színész. Míg egy festőnek van módja, hogy letegye az ecsetet, vagy az író a tollát, addig a színészek az idegrendszerükkel, a testükkel, a személyiségükkel dolgoznak, ezért nehezebben teszik le a mindennapi életben a hivatásukat, sokszor viszik magukkal az indulatokat. Egyszerre mulatságos és komoly a színészet világa, egyik pillanatról a másikra válthat tragikusból komikussá.

– 2019-ben diplomáztál. Az akkori művészeti vezető, Schell Judit hívott a Tháliába. Mi szólt számodra a bulvárszínház mellett?

– A Télikertben teret kapnak a komolyabb hangvételű, elgondolkodtató darabok is, így nem gondolom, hogy a Thália csupán bulvárszínház lenne. Azt éreztem, itt számítanak rám, gondolkodnak bennem, lehetőségem van sokféle szerepet eljátszani a vígjátékoktól, a zenésen keresztül a komoly drámákig. Ez beigazolódott, a mostani évadban is változatos, szakmailag izgalmas feladatok, kihívások várnak. Azt gondolom, minden színész erre vágyik. A Brend Róza címszerepével kezdtem, ami nagyon meghatározó előadás volt számomra. Nehéz, fajsúlyos szerep, nagyon jó találkozásokat hozott a kollégákkal, köztük Molnár Piroskával. Tarnóczi Jakab rendezővel is nagyon szeretek dolgozni, egy nyelvet beszélünk, kölcsönös a bizalom köztünk. Nagy szívfájdalmam, hogy ez a szép előadás, amivel a Thália Télikertet megnyitottuk, nem tudott beérni. A covid áldozata lett, tavaly nem tudtuk felújítani, kérdés, hogy a jövőben fogjuk-e  még játszani.

-Hauptmann darabja arról szól, hogy egy falusi közösség addig bírál egy öntörvényű lányt, amíg az tragikus cselekedetre szánja el magát. Találtál átfedéseket a mával?

–Most eszembe jutott az a tizenhat éves iskolás fiú aki öngyilkos lett, mert az osztálytársai kiközösítették és csúfolták. Szívszorító történet. Ha egy közösségből kitaszítanak, mert nem a normáknak megfelelően élsz, vagy más vagy, mint a többség, akkor kicsúszik a lábad alól a talaj.

-Mennyire felelős a környezet, és mennyire mi magunk azért, ami velünk történik?

– Bernd Róza esetében külső szemmel megállapíthatnánk, hogy egyszerű a megoldás a problémájára. Miért nem mondja el a szeretőjének, hogy terhes, miért nem vállalja fel és szöknek el, miért foglalkozik azzal, hogy ki mit gondol róla, miért kell elvetnie azt a gyermeket. A valóság azonban sokkal bonyolultabb, ha az emberben ott lapul a rossz vagyok, más vagyok, bűnös vagyok kegyetlen érzése. Egy bántalmazó kapcsolatból is nehéz kiszállni, mert mélyen ott lapul a szégyenérzet.

-A gyerekkori zongoraleckék, a zenei érdeklődés után mikor fogalmazódott meg benned, hogy a színészet érdekel igazán?

– Diákszínjátszó voltam, amatőr társulatokban játszottam. Az érettségi után mégsem jelentkeztem egyből a Színművészetire. Az ELTE-re jártam angol szakra, igazából akkor éreztem meg, hogy a színészet fontosabb, mint egy hobbi, hogy hiányzik a mindennapjaimból. Nem volt gyerekkori álmom, később mégis ez lett evidens számomra. Ebben a közegben éreztem jól magam.

– Negyedszerre vettek fel a Színművészetire. Ennyi próbálkozáshoz nyilván kellett a kitartáson túl elhivatottságtudat…

– Valami nem hagyott nyugodni, de nem voltak konkrét terveim a pályát illetően. Talán az hajtott, hogy korábban, ha valami célt kitűztem magamnak, azt kemény munkával és kitartással előbb-utóbb elértem. Éreztem, hogy van közöm a színházhoz, és egyben nem bírtam elfogadni a kudarcot. Nehezen viselem, ha valami nem sikerül, könnyen érzek borzalmas megsemmisülést. Megfelelési és bizonyítási kényszerem van. Reméltem, hogy valamelyik osztályfőnök fantáziát lát bennem és dolgozni akar velem. A Színművészeti előtt két évet a Pesti Magyar Színészakadémián töltöttem.

– Novák Eszter – Selmeczi György zenés osztályban végeztél. Min múlott, hogy nem mentél el a musicalek , az operettek irányába?

– Sosem volt célom kizárólag zenés műfajban szerepelni. A hangi kvalitásaim se erre predesztinálnak. Ugye van az énekes-színész és a színész-énekes. Ezt Bagó Gizella tanárnő szokta mondani. Én a második csoportba tartozom. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ebben az osztályban végeztem. Rettentő ereje van például annak, ha egy kórusmű megszólal a színpadon élőben. Jó lenne, ha ilyesmit még csinálhatnék, nagyon hiányzik. Purcell-t énekelni, madrigálokat, vagy éppen a Falstaff zárókórusát. Lúdbőrös érzés, nekem összehasonlíthatatlan bármi mással. Rengeteg csodálatos hangú, muzikális osztálytársam volt. Szerettünk együtt dolgozni. Bármennyi idő telik el, annyira intenzív emlék az az öt év, annyira belénk égett, hogy bárhol, bármikor nagyon jó partnerei tudunk lenni egymásnak. Egy nyelvet beszélünk.Legutóbb Szentendrén többen is szerepeltünk az osztályból Novák Eszter felolvasószínházi rendezésében. Szilágyi Eszter Anna legújabb drámáját olvastuk fel, akinek a szövegével már foglalkoztunk korábban.

– A Lövések a Broadwayn mellett milyen bemutatóid lesznek még ebben az évadban?

– Október végén mutatjuk be Valló Péter rendezésében David Mamet kétszereplős drámáját, az Egy jobb világot, amiben egy diáklány zaklatással és hatalommal való visszaéléssel vádolja meg tanárát. Egyáltalán nem egyértelmű az eset, biztosan megosztja majd a nézőket, ezért is izgalmas. Egy tipikus angol humorú vígjátékban is játszom majd, a West Enden futó Komédia egy bankrablásrólban ami egy replika előadás, Kelemen József rendezésében.

-Hogy látod, mennyire kényszerülsz arra, hogy magadat menedzseld?

– Szerintem baromi nehéz önmagadat menedzselni, eladni. Hogy te mondd meg, mennyit ér a munkád, amikor színészként beléd van kódolva, hogy akár ingyen is játszol, hivatástudatból. Sokszor ezt kihasználják, és nagyon kevés pénzért léptetik fel a diákokat. Magyarországon még mindig tabu anyagi kérdésekről beszélni. Nagyon távol áll tőlem, hogy felépítsem magamat, a közösségi médiát sem nagyon használom, Instagramom sincs. Ezen sokszor meglepődnek.

– Goda Krisztinával forgattad nemrég az Ida regényét. Hogyan talált meg életed első filmes főszerepe?

– A  Csak színház és más semmi negyedik évadában szerepeltem, ott ismerkedtünk meg Krisztával. Egy ármánykodó dramaturgot játszottam a sorozatban, aki nagyon kedves, mosolygós, látszólag segítőkész, de aztán bárkit hátba szúr. Az Ida regényéhez pedig egy szűkebb körű, a Covid miatt online lezajló castingon vettem részt. Krisztának határozott elképzelése volt Idáról, végül én lettem a befutó.

-Milyen téren jelentett számodra kihívást egy romantikus lány bőrébe bújni a századelőn?

– Mindig azt a személyiségemet próbálom előhívni, amit a szerep kíván. Ida jóval fiatalabb nálam, legalább tíz év van köztünk. Nagyon meg kellett őt keresnem magamban. Arra törekedtem, hogy ne külsőleg fogalmazzam meg a kislányosságot, hanem belül találjam meg az ártatlan naivitást, ami sugárzik belőle. Végig ott motoszkált a fejemben amúgy, hogy képes leszek- e megcsinálni, letagadni ezt a nemcsak kor-, hanem tapasztalati különbséget. Nincs konkrét bakancslistám, de most kipipálhattam, hogy kosztümös filmben szerepelek, ami titkos vágyam volt. A szerelmemet játszó Rohonyi Barna személyében finom, érzékeny partnert kaptam, akihez jól illik ez a világ, a kor, a jelmezek. Szóval, túl vagyok az első nagy forgatási sokkélményen.

– Mi okozta a sokkot?

– A forgatásnál egyfolytában topon kell lenni. Hajnalban kezdünk, leállások, várakozások közben is topon kell tartani az idegrendszert. Ezzel szemben a színpadon egy rossz pillanat vagy nem sikerült jelenet után tovább lendülsz és jön a következő, ami jobb lehet. A filmezésnél muszáj beletörődni, hogy ha épp aznap reggel 10-kor nem vagy képes úgy megcsinálni, ahogy szeretnéd, akkor már nem lesz később lehetőséged javítani rajta. Nehezítette a dolgot, hogy szinte minden jelenetben benne vagyok, nem nagyon volt pihenőidő. Mondjuk a gyönyörű hajkölteményem miatt amúgy se tudtam volna ledőlni. Ezzel együtt igazán szép feladatnak éltem meg ezt a könnyed, kedves szerelmi történetet.

– A színház felé húz inkább a szíved, mint a filmezés felé?

– Most úgy érzem, hogy a színház közelebb áll hozzám. Annak az ereje, hogy a nézőkkel együtt megyünk végig egy történeten az elejétől a végéig, ennek a sodrása és a nézők reakciója, közelsége nagy adrenalintöltet lelkileg, egy intenzív közösségi élmény. A forgatásnál ez kimarad, mert az elkészült filmet én is csak nézőként élhetem át. Mondjuk kárpótol a stábbal való nagyon érzékeny és aprólékos közös munka. De a jelenidejűsége miatt talán kicsit inkább a színházhoz húz a szívem.

Szerkesztette: Szentgyörgyi Rita