November 11-én érkezik a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című előadás. Most a darab szerzőjével, Cordelia O’Neillel készült rövid interjú.
A darab a perinatális gyászról szól. Miért választottál egy ennyire kemény tabutémát?
Cordelia O’Neill: Már azelőtt elkezdtem írni a darabot, hogy a gyerekvállalás gondolata felmerült volna bennem. Egy közeli barátom az első gyermekét várta, 38 hetes terhes volt, mikor kiderült, hogy túl sok folyadék van a kisfiú agyában, aki azóta már jól van, 6 éves és csodás kissrác. Ám amikor kiderült ez a probléma, az orvosok felvetették a terhességmegszakítást, mint opciót, mivel fennállt az agykárosodás veszélye. Alig tudtam elhinni, sosem hallottam arról, hogy egy terhességet ilyen későn szakítanának meg. Hihetetlen, hogy ilyenkor az anyáknak miken kell keresztülmenni. Utánajártam a témának, és így tudatosult bennem, hogy mennyi nőt érint a gyermekelvesztés, hogy mennyi szülő szenved az elképzelhető legrosszabb gyásztól, és hogy mennyire láthatatlan még mindig ez a traumatikus jelenség. Ezek után kezdtem el írni a darabot.
Milyen volt az alkotói folyamat? A cselekményből vagy a szereplőkből indultál ki elsősorban? Melyik volt az első jelenet, amit megírtál?
Cordelia O’Neill: A karakterekkel kezdtem a munkát. Jeleneteket írtam, hogy a szerepek és én jól rezonáljunk, összhangban legyünk. Ezután akadályokat állítottam eléjük, először kisebbeket, aztán egyre nagyobbakat és nagyobbakat, míg ki nem rajzolódott előttem a szereplők döntései alapján a darab formája. Mindig arra fókuszálok, hogy mi az, amire vágynak a karakterek és hogyan tudják azt elérni. Hiszem, hogy az emberek bármire képesek, és ezt izgalmas is színpadon látni, mindaddig, amíg a szereplők döntései valóban igaziak. Ezért kezdtem Alexszel és Ruperttel, valóságosnak kell lenniük, bele kell helyeznem őket az életembe, ismernem kell őket, mint a tenyeremet, csak így tudom átadni igazán a történetüket a közönségnek.
Alex és Rupert nagyon jól kidolgozott szereplők. Van olyan személy az életedben, akiből inspirálódtál?
Cordelia O’Neill: Nem, nincs sem Alex, sem Rupert az életemben. De a londoni bemutató után sokan jöttek oda hozzám, hogy felismerték magukat a szereplőkben, azt hiszem, mindenki megtalálhatja a maga kapcsolódási pontjait bennük.
Volt valami előzetes elképzelésed a nézők reakciójáról? Ez mennyire egyezett a londoni bemutató utáni tapasztalatokkal?
Cordelia O’Neill:Nem volt semmi elvárásom, arra törekszem általában, hogy ne is legyen. Tisztában voltam a történettel, és a mögötte lévő traumával, így azt hiszem, csak annyit akartam, hogy a nézők jól érezzék magukat, ne távolodjanak el tőle. Abban a pillanatban, hogy a nézőnek valami sok, legyen az túl vidám vagy túl szomorú, lekapcsolódnak a történetről , elvesztik az érdeklődésüket. Meg akartam találni az egyensúlyt, remélem sikerült. Azt gondolom, hogy a darabnak reményteljesnek is kell lennie, szerettem volna, ha a közönség látja, hogy a gyász is a szeretet megnyilvánulása, és az élet lehet ezután is gyönyörű.
A darabban sok a belső monológ a dialógusok között. Miért választottad ezt az elbeszélési formát?
Cordelia O’Neill: Fontos volt, hogy Teddy, Alex és Rupert gyereke végig jelen legyen a darabban. A monológok neki szólnak, őt jelenítik meg.
A próbák alatt konzultáltál Jánossal. Mit gondolsz a rendezői koncepciójáról?
Cordelia O’Neill: Mindig érdekes látni, hogy hogyan állítják színpadra az írásaid. Még mindig elámulok, ha valaki pont az én művemmel szeretne dolgozni. Szerintem János nagyon megfontolt és érzékeny rendező, aki mindent feltár mind lelkileg, mind fizikálisan, a koncepciója és a díszlet is ezt tükrözi.
Itt leszel a bemutatón, november 11-én?
Cordelia O’Neill: Remélem, hogy igen.
Az előadásra a jegyek itt érhetőek el, ide kattintva pedig megnézhetik az olvasópróbáról készült videót. Új decemberi dátumok kerültek fel megújult weboldalukra.
Szerző: Loupe