Még az ünnepek idején beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló Józsa Bettinával és Tasnádi Bencével együttlétről, a rohanás diktálta hétköznapokról, közös színpadra állásról, a Kovács D. Dániel által rendezett és az Örkényben játszott Liliomról…

Még több színházi tartalom: kritika és interjú itt olvasható, a PÓTSZÉKFOGLALÓN.

Az együttről melyikőtöknek mi jut először eszébe?

Bettina: Legelőször a családom. Ritkán tudunk együtt lenni, éppen ezért nagyon megbecsülendők ezek a pillanatok. 

Bence: Az együtt azt feltételezi, hogy az ember nem önmagában van. Minimum egy ember társasága szükségeltetik ahhoz, hogy azt mondhassuk: együtt. Együtt tenni szokás valamit.

Kettőtök számára mikor és hogyan kezdődött ez az együtt?

Bettina: 2018 januárjában.

Bence: Januárjának végén, igen.

Bettina: Az Úri Muri pincéjében.

Bence: Mikó Csaba mutatott be minket egymásnak, kisvártatva kiderült, hogy mindkettőnk édesapja is Csaba. Emlékszem, hogy a szimpátia hamar kölcsönössé vált. Arra is emlékszem, hogy ott, azon az első estén milyen témákat érintettünk…

Bettina: Egy héttel később találkoztunk újra, szintén az éjszakában, az előadások után.

Bence: Te talán a Radnótiban, én valószínűleg a Katonában játszottam, és szintén az Úri Muriban futottunk össze. Az Úri Muri egy olyan szakmai olvasztó tégely volt, mint mostanában a Rácskert: ha nincs társaságod, akkor is biztos lehetsz benne, hogy kollégákba botlasz.

Bettina: Arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon sokáig beszélgettünk, talán már be is zárt addigra az Úri Muri. Esett a hó, álltunk egy lámpa alatt a hidegben. Ez utána sokszor megismétlődött: hajnali nagy evészetek, sok Lámpásban eltöltött éjszaka, koncertekre járás… pincékben való ücsörgés. Volt egy kedvenc helyünk, az El Rapído a Kazinczy utcában. 

Honnan a vonzódás a pincékben lévő vendéglátóipari egységekhez?

Bence: A pincék hangszigeteltek és védettek…

Gondolom, hogy titeket sem 2018 januárjának éjszakáján, sem később nem “nyomasztott”, hogy mindkettőtöknek azonos a szakmája?

Bence: Az én életemben is úgy alakult, hogy csak színésznők mellett tudtam huzamosabb ideig lehorgonyozni. Ennek egyik oka az lehet, hogy azonos a bioritmusunk. Nem tudnék olyan kapcsolatban élni, amiben én akkor érek haza, amikor a másik elmegy, és fordítva. Továbbá az is fontos, hogy a szakmánkból adódóan közösek a problémáink.

Bettina: Jólesik megbeszélni a nehézségeket, amiket a másik pontosan ért.

Bence: Az tényleg jó, hogy ha hazahozok a színházból egy problémát, akkor nem kell nagyon messziről indulva belekezdenem az elmesélésébe. Bettivel hasonlóak a meglátásaink, tapasztalataink, ezáltal sokkal könnyebben tudunk egymáshoz kapcsolódni.

Bettina: Szóval nem nyomaszt, rengeteg helyzetben inkább inspirál engem!

Bence: Engem talán csak akkor nyomasztana, ha ugyanannál a színháznál lennénk – van ilyen tapasztalatom is -, az kellemetlenné tud válni.

Szerinted miért lehet kellemetlen?

Bence: Szerintem az már sok, hogy ugyanoda jártok be dolgozni, aztán ugyanonnan mentek haza. Feszültséget szülhet az állandó intenzív együttlét, és előállhatnak olyan helyzetek például, hogy az egyikünkkel rosszul bánik az igazgató, akkor a másiknak vajon feladata-e kiállni érte? -, miközben maga is csak egy azonos státuszú alkalmazott, akinek függetlenítenie kéne a privát érzéseit a munkahelyén.

…és az milyen érzés, amikor hirtelen ugyanabban az előadásban találjátok magatokat egy párt alakítva?

Bettina: Talán ezt mi éltük meg a legtermészetesebb dologként. Sokan kérdezik, hogy milyen együtt játszani, nagyon jó! De nincs benne semmi földöntúli. 

Bence: Nekem se volt benne semmi szokatlan. Más dolgokat kellett mérlegelnem, mikor megkerestek a Liliommal kapcsolatban. Az elsődleges szempont számomra az volt, hogy “megmentsem” a produkciót, benne a feleségemet, aki egy fontos szerepet próbál a darabban. Minden egyéb megfontolás másodlagosnak számított.

Szerintetek mi miatt tudtátok ezt ennyire természetesen megélni?

Bettina: Egyrészt jól ismerjük egymást, és erős bennünk a bizalom a másik iránt. Másrészt, őszintén, nem is nagyon volt időnk ilyesmin gondolkodni. 

Bence: Egyszerűen nem értem rá ezen agyalni, ami talán jobb is. Ha a teljes próbaidőszakot végig csinálom, akkor biztosan többet görcsöltem volna, hogy Bettinek jobban áll-e a szerep, vagy lemaradtam-e hozzá képest -, így viszont minden erőmmel a feladatra kellett összpontosítanom, és nem értem rá azon lamentálni, hogy milyen vagy milyen is lesz majd együtt játszani? Három napom volt felzárkózni, és körülöttem mindenki azon fáradozott, hogy minél simábban és gyorsabban sikerüljön beilleszkednem a képletbe.

Bettina: Most, hogy már többször játszottuk, egyre lazábbak vagyunk, és jobban tudunk egymásra is koncentrálni. Egyre több szín és finomság épül be a játékunkba, amelyek már belőlünk erednek, abból, hogy mi állunk ott – egymással szemben. 

…ez talán abból is eredhet, hogy túlságosan sok felesleges kört nem rótok egymás körül, nem?

Bence: Mindkettőnktől távol áll a szentimentalizmus. Sőt, én inkább viszolygok első körben attól, hogy mi – férj és feleségként – Liliomot és Julikát játszunk a színpadon. Azt hiszem, mind a ketten kellő mértékben cinikusak vagyunk, van egy sajátos humorunk, világszemléletünk.

Bettina: Nincsenek nagy játszmázásaink egymással.

Milyen ezt a Kovács D. Dániel rendezte Liliomot játszani?

Bettina: Felszabadító! Nagyon jól működik a kémia a csapatban, Danival is az elejétől fogva gördülékenyen dolgoztunk együtt. Az ő vezetésével mindenki biztonságban érezheti magát a színpadon. 

Bence: Nekem az jut eszembe, hogy már megint egy olyan szerep, amiben el kell pusztulnom aránylag fiatalon. Néha megijeszt, miért találnak meg ezek a szerepek, van-e valami jelentőségük az életemre nézve… Persze színpadon meghalni nem rossz dolog.

…miért?

Bence: Azért, mert amikor majd tényleg meghalsz, azt már nem csak eljátszani fogod, és elképzelhető, hogy senki sem lesz a közeledben, aki fogná a kezed. Kiváltságos, hogy van lehetőséged kontrollált körülmények között, mások szeme láttára kilehelni a lelkedet.

Vízkeresztig még van egy kis ünnepnyi idő: számotokra mit jelent együtt ünnepelni?

Bettina: Attól, hogy novembertől egyre kevesebb lesz a szín körülöttünk, és beköszönt a csípős hideg, sokkal érzékenyebb leszek, mint máskor. Nagyon sokat ad az otthon melege, a szeretteim társasága, ölelése. 

Bence: Ügyesen tudom pótolni az alvási restanciáimat ünnepek idején, nagyon szeretek családi morajok közepette aludni. Pár napig megszűnnek a kötelezettségek, és lehetőségem lesz mindent jókedvemben csinálni.

Bettina: Ilyenkor az idő egészen másképp tud telni. Lelassulnak a napok.

Bence: …és ebben a karácsonyi közegben a szüleid mellett újra gyereknek érezheted magad, megfiatalodhatsz.

Szerző: Csatádi Gábor

Még több színházi tartalom: kritika és interjú itt olvasható, a PÓTSZÉKFOGLALÓN.