Törőcsik Mari, a Nemzet Színésze és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, háromszoros Kossuth-, kétszeres Jászai Mari- és Balázs Béla-díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész életének 86. évében hunyt el. Szabó T. Anna író, költő így emlékezik rá.
„Telefonon beszéltem vele. A hangját akkor temetik, amikor engem” – Weöres írta ezt Osvátról, de én sem felejtem el soha azt a három évvel ezelőtti telefont Törőcsik Marival. Nem volt jó beszélgetés ez akkor, mert ő hosszan és a teljes lényével tiltakozott, hogy bekerüljön a Magyar mesék lázadó lányoknak című gyerekkönyvbe, amihez én írtam meg mesés formában az ő gyerekkorának és színésszé válásának a történetét.
Azt magyarázta már-már kétségbeesett elszántsággal, végletekig fokozva szinte azt a gyönyörű dallamosságot a hangjában, hogy ő tudja, ki vagyok, becsül engem, de mégsem engedélyezi a megjelenést, mert ő egyáltalán nem lázadó lány, hanem nagy színésznő. Úgy éreztem, azt akarta, hogy ne a küzdelmeivel adjon példát a legújabb nemzedéknek (ahogy ezeknek a lányoknak írt „lázadó” gyerekkönyveknek a hősnői szoktak), hanem csak az eredményt, a pálya fényeit, az életmű ragyogását akarta megmutatni, felmutatni.
Joga volt rá, hogy kézben tartsa, mi jelenik meg róla, úgyhogy igazat adtam neki, aztán elköszöntünk és letettük a telefont, én pedig ott maradtam a szomorúságommal és a hiányérzetemmel, hogy nem tudtam elmondani neki, milyen jelképes szerepet töltött be ő az életemben a kezdetektől fogva, és mennyit köszönhetek neki. Többször is nekikezdtem a levélnek, hogy ezt megírjam, de nem küldtem el végül – hiszen ez intim emlék, és neki nem, hanem csak nekem fontos.
Elmondom most mégis, vezeklésképpen, tartozom neki, az emlékének, a friss gyászban.
Kolozsváron nőttem fel, ott csak a rádióból hallhattam őt, a nevét, a hangját, de az arcát nem láthattam (a magyar adásokat nem lehetett nézni onnan). Életemben először már Magyarországon láttam meg az arcát, a tévében, egy sorsdöntő, egész jövőmet meghatározó pillanatban.
Április volt akkor is, alkonyatra kerültem haza egy szerelmes sétából, életem első, édes-édes, végtelen csókja után, amikor végre kirepülhettem magamból, szédelegtem az élmény egész világot megpörgető örvényétől, olyan boldog voltam, mint még soha. Hirtelen megtudtam, hogy megtartó középpontja lett az életemnek, repülhetek, de van, ami tartson, van, aki fogjon, nem fogok én már soha többé kiszállni a semmibe.
Ezt éreztem, de nem voltak rá szavaim, nem tudtam, hogyan, kinek mondhatnám el, megoszthatatlan boldogság volt, tágas és néma.
Amikor beléptem a lakásba, édesanyám éppen tévét nézett, a kékesen villódzó sötétben nem láthatta rajtam, hogy minden megváltozott. Behívott, hogy nézzem meg én is, amit nézett, csodálatos film.
Pontosan ez a jelenet ment a Körhintából. Törőcsik Mari és Soós Imre körberepülve mosolyogtak egymásra, végtelen, képtelen-szép odaadással, a szerelem lobogó, ragyogó, soha meg nem pihenő heves lendületében, szédületében, és a filmbeli Marinak is copfja volt, mint nekem, és kócos volt, mint én aznap este, és úgy örült a párjának, ahogy én még soha senkit nem láttam örülni, tökéletes tükre volt az én örömömnek és szédületemnek, és kapaszkodtak, és forogtak, és fogták és tartották és ölelték és csókolták egymást, és én éreztem, hogy ez az egésznek az értelme, ezért az örömért vagyunk a világon, ezért az egymásranevetős, önátadó bizalomért,
mert játék az egész, vásári mulatság, de mégis szentség, az élet körforgásának ígérete és üzenete, a mozgó pillanat, amely mégis áll az időben – ez az igazi szeretet teljes fényessége, amiért a világra jöttünk.
Más nem is maradt meg a filmből, csak ez a jelenet, és ebbe az örömbe kapaszkodtam később is mindig, amikor nehéz volt egymással megmaradni, amikor fájt a hinta ereje, amikor kimerített a szenvedély állandó lendülete, amikor fáradt voltam és kétségbeesett. Ennek az estének az emléke, Törőcsik Mari sugárzó mosolyának a visszfénye segített továbbrepülni, továbblendülni, és aztán egymásba kapaszkodni megtartó bizalommal és örömmel újra.
Nem is mertem megnézni ezt a filmet azóta, több mint harminc éve őrzöm magamban, titkos erőtartalékom.
Isten röptesse immár égi fényességébe Törőcsik Marit, olyan örömben és békében, amilyet csak kívánt magának. Mi, akik itt maradtunk, őrizzük az emlékét és erőt merítünk a ragyogásából, amíg csak élünk.”