A Radnóti Színház művésze, Hugh Jackman, Clive Owen, Keanu Reeves magyar hangja, az egyik legkellemesebb orgánumú és legfoglalkoztatottabb színpadi és filmszínész. 55. születésnapját ünnepli László Zsolt.

László Zsolt pályájáról:

László Zsolt 1989-ben végzett a színművészetin, utána a Radnóti Színházba szerződött. A Székely Gábor vezette Új Színház egyik alapító tagja volt 1994-ben, a következő négy évben eljátszotta itt többek között Hamletet, Don Carlost, Homburg hercegét, szerepelt Novák Eszter kultikus Csongor és Tünde-rendezésében, az Üdlakban. 1998-tól szabadúszó lett, ekkor sokat játszott az Új Színház mellett a Budapesti Kamaraszínházban és a Szegedi Nemzeti Színházban.

2002-ben Schwajda György hívta a Nemzeti Színház társulatába, ekkortól több mint egy évtizedes, meghatározó korszak következett László Zsolt pályáján.

Az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház legemblematikusabb előadásaiban szerepelt, játszott a Mohácsi János rendezte Egyszer élünkben, a Hamletban, a Mephistóban és az Angyalok Amerikában című Alföldi-rendezésekben, Lucifer volt Az ember tragédiájában.

László Zsolt pályáját a Nemzeti Színház 2013-as igazgatóváltását követően is erősen meghatározta a közös munka Alföldi Róberttel. Robespierre-t játszotta a Danton halálában, majd Marcus Brutust a Julius Caesarban a Vígszínházban, a címszerepet a Radnóti Színház Platonovjában. Játszott Alföldi nagy volumenű zenés produkcióiban is: az István, a királyban Asztrikot, a Passió XXI-ben Kajafást alakította.

Közben a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződött. 2015-ben egyszerre játszott két, a játékhagyomány szerint az ő korától eltérő Shakespeare-alakot, Szikora János rendezésében Székesfehérváron egy kissé túlkoros Hamletet, Alföldi Róbertnél a Radnótiban ifjú Lear királyt.

László Zsolt 2016-ban szerződött a Kováts Adél által vezetett Radnóti Színházhoz. 

László Zsoltról saját szavaival:

Főiskola: Miskolcon a középiskolában azért még lazább voltam: énekkarosként, majd amatőr színjátszóként énekeltünk, gitároztunk, létezett körülöttem egy társaság, amelynek az egyik motorja voltam. Nagy csalódást jelentett nekem, mikor felkerültem Pestre a főiskolára. Az amatőr társulatnál teljesen más volt az egész színpadra lépésnek az attitűdje, csak egymásért léteztünk. És ugyanezt éltem meg az énekkarban is, ahol énekeltem. A zenélés azért is nagy szerelem nekem, mert azt a csapatjáték-érzést adja vissza, amit annak idején az énekkarban és az amatőr színjátszókörben annyira szerettem. Ehhez képest a főiskola elsősorban az egyéni érvényesülésről szól, és ezzel fájdalmas volt szembesülni.

Radnóti: Nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért a radnótis kezdésért, mert itt a fővárosban olyan helyzetbe kerültünk, mintha vidéken lettünk volna abból a szempontból, hogy rengeteget próbáltunk és játszottunk, tényleg gyakoroltuk a szakmát. Más budapesti színházakban inkább a kispadon ültek a kezdő színészek.

Füles: Fülessel arattam az első osztatlan sikerem! Ráadásul a Micimackó végigkísérte a Radnóti Színházban töltött éveimet. Néha már az esti buli előtt beöltöztünk jelmezbe, hogy másnap ezzel ne menjen az idő előadás előtt. Ilyenkor nem kellett különösebben megerőltetnem magam, hogy állapotba kerüljek, zseniális volt másnaposan Fülest játszani! Amikor az Új Színházba mentem, sajnos ezt a szerepet se vihettem tovább.

Új Színház: Egy új színház létrejötte mindig izgalmas dolog, ez a szakma nem a kényelemről szól,

A máról: Radnótiba is azért jöttem, mert Kováts Adél nyilvánvalóvá tette, hogy olyan színházat szeretne, amely társadalmi problémákat feszeget az előadásaiban. Én is ebben hiszek, talán ezért is szeretek annyira Shakespeare-t játszani. A színház sajnos a többi művészeti ág után kullog: sokkal aktuálisabb, „kortársabb” a festészet, a fotó, a zene. Mi, kőszínháziak az esetek többségében olyanok vagyunk, mint egy múzeum. Pedig szerintem a színháznak semmi másról nem szabadna szólnia, mint a máról.

Érték: Értékek alapján hozom a döntéseket, szerintem ez adja egy ember gerincét.

Stohl, Alföldi: Robi volt az első, aki megkínált rossz csávókkal, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Addig kizárólag úgynevezett hőstípusokat játszottam, amit már-már skatulyaként éltem meg. Nyilván működik egyfajta kémia is, ami megkerülhetetlen ebben a szakmában. Három év különbséggel jártunk a főiskolára. Én vagyok a legidősebb, alattam járt Stohl, alatta pedig Robi. Buci már a főiskolán nagyon jó barátom lett, Robival nem volt különösebb viszonyunk. Az ő szemén, érzékenységén múlott, hogy kiválasztott minket, amikor rendezni kezdett. A Budapesti Kamarában volt öt erős évünk, szerencsés csillagzat alatt született előadások. Aztán a Nemzetiben keveredtünk újra össze; a Tartuffe-öt rendezte vendégként. És amikor megkapta a Nemzetit, végérvényesen összeforrt a kapcsolatunk.

Nemzeti: Amikor zsigerileg érzi az ember a nézők figyelmét, akkor még fokozottabban van értelme az egésznek, hihetetlen szeretet és kíváncsiság áradt felénk a nézőtérről. Nyilván kellett az ellenszél is, és az, hogy összezárt a társulat, szinte kivétel nélkül.

Nemzeti: Kevésszer adatik meg az ember életében, hogy olyan erős közegben dolgozhasson, amilyen társulattá összeálltunk az utolsó két évben. Annak a szétrobbantása volt fájdalmas. Érthetetlen, hogy a kultúrpolitika nem értékként fogta fel, hogy folyamatosan telt házak előtt játszottunk nagyon széles repertoárt. A színházat ért kritikák a hatalom részéről mind igaztalanok voltak, nemtudásból fakadtak. A politikusok ugyanis nem járnak színházba, tisztelet a kivételnek.

Kétkedés: Kapkodást és erőfitogtatást látok, semmifajta tudatosságot. Ahogy széket kap valaki a feneke alá, két pillanat alatt elveszíti az identitását, a gyökereit, a realitásérzékét. Helyette az önzés és a megfellebbezhetetlen mondatok jönnek. A hatalom arroganciája. Engem színészként a folyamatos kétkedés mozgat.

Csak reménykedni: Az elég katasztrofális, amikor a szakmaiság háttérbe szorul, legyen szó cipészekről, pékekről, pedagógusokról, orvosokról, és a párthűség minden másnál előbbre való. Én hiszek a saját szakmámban, illetve abban, hogy ha elmegyek egy boltba bort vásárolni, nem az érdekel, milyen oldali a borász, aki készítette. Az lenne jó, ha ez így maradna. Ebben csak reménykedni tudok.

Csendek: Mindig egymástól függünk. Néha ez kicsit olyan is mint a börtön, ahová mint megannyi skatulyába  be vagy zárva, és kicsit el is veszted miatta az önálló akaratodat. Évad végén mindig furcsán is érzem magam, mert hirtelen azt kezdhetnék az időmmel, amit én szeretnék, de olyankor jön az, hogy mit is szeretnék csinálni a felszabadult időmmel? Egy-két hét beletelik, mire olyankor megszokod ezt állapotot. Hisz évad közben abszolút mások mondják meg, hogy mit csinálj… Ezt meg lehet-e szokni? Néha lázadozom ellene, de nincs rá igazán jó receptem. Nem vagyok munkamániás, mint Alföldi Robi vagy Zsótér, vagy épp Stohl, akik ebben a hajtásban érzik elemükben magukat… Nekem azért szükségem van csendekre, amikor összegezni tudom azokat a hajszás heteket, hogy mi is történt egy-egy próbafolyamat során.

Vallani: Bőven akadt olyan szerep, amelyben az életemnek egy korábbi helyzetét kellett feszegetnem.

Nem egy olyan élethelyzetet játszottam már el a színpadon, amely arra az időszakra emlékeztetett, amelyben például hibát hibára halmoztam. Nagyon gyötrelmes dolog minden este újra és újra átélni azt, hogy vallanod kell.

Jelentős szerep: Általában a nagy, jelentős szerepeknél van így. Úgy érzem, hogy rendre alul maradok és nem tudom kellő tehetséggel megtölteni a szerepet. Épp az Oidipusszal volt bajom legutóbb, igaz annak sem mostanában volt a bemutatója. Iszonyatosan fárasztó darab, már megbékéltem azzal, hogy valószínűleg sosem jutok fel a hegycsúcsra. Volt olyan, amikor orvost kellett hívni, annyira rosszul voltam. Ott, a színpadon, abban az adott pillanatban pontosan tudtam, hogy el fogok pusztulni. Gondolatban már a partnereimtől is elköszöntem.

Úgy éreztem, hogy nincs pulzusom, nem ver a szívem, izzadtam, effektíve rosszul voltam. Aztán a szünetben jött egy fiatal ügyeletes orvos. Kezembe adta a vérnyomásmérő használati utasítását, hogy olvassam föl neki, máskülönben nem tudja megmérni a vérnyomásomat, mert még életében nem használt ilyet. Hát szuper volt! Kiderült azonban, hogy semmi bajom, csak az agyam produkálta a tüneteket.

Munka: Időnként az utcán is megállítanak, hogy megköszönjék, a színházban látottakat, ám ilyenkor rendre zavarba jövök.

Bár egy buszsofőr is megkaphatja ezt az élményt. Emlékszem volt Miskolcon egy sofőr, aki végigbeszélte az utat, közben pedig nagyokat röhögtünk. Egyszerűen imádtuk!

Út: Az komoly segítség, hogy folyamatosan a színpadon vagyok, egyszerűen nem volt és most sincs időm kiengedni, ellustulni.  Plusz erőt ad, ha valami szakmai kihívás, és rólam elmondható, hogy van bennem alázat a színpad iránt, ami annyit is jelent, hogy sok mindent be kell áldoznod az életedből, hogy minél jobb légy. Mondok egy példát: azon a napon, amikor Csehov Platonovjának címszerepét játszom, nem tudok mással foglalkozni, mert annyira megterhelő az előadás. Persze otthon mondjuk reggelit adok a gyerekeknek, de igazából nem vagyok ott, nem vagyok jelen. Így, ötven felett jóval gyötrelmesebb eljutni este hét óráig, mint volt fiatalabb koromban.

Színész: Az a jó ebben színészetben, hogy egy csomó mindent le tudok tenni a deszkákon, amelyeket az életben – személyiségemnél fogva – nem merek. Csomó olyan örömről vagy bánatról vallhatok, ami egyébként agyonnyomna. Ez a szakma erre kiválóan alkalmas, bár nyilván az ember életét nem oldja meg.

Forrón: A szenvedély a mai napig nem húnyt ki bennem, továbbra is forrón, odaadóan szeretem a szakmámat, és tisztelem azt a hatalmas erőt, amit a kezünkbe ad. Hiszem, hogy csak így lehet dolgozni… Ugyanakkor szelídültem, beláttam, hogy nem kell mindig forradalmárnak lenni. Sokkal mélyebbre jut az ember, ha fárasztó, aprólékos melóval ás lefele, mint ha szivattyúzza az energiát felfele. Harminc után megértettem azokat a csüggedt kollegákat, akiken korábban csak csodálkoztam, rájöttem, hogy a fásultság ellen keményen kell dolgozni, és hogy muszáj mindig mozdulni az új impulzusokért, amikor szárnyaszegettnek érzem magam, mert a kényelmesség nem művészeti kategória, áldozatokat követel. Ha nem hozol áldozatot – nem fektetsz be plusz energiákat vagy nem váltasz – akkor jön a csömör, jönnek a hullámvölgyek, amelyekből a saját hajadnál fogva kell kihúznod magad. Estéről estére tolni a szekeret, reprodukálni valamit úgy, hogy megmaradjon a jelenidejűség piszok nehéz, nem elég hozzá a lelkiismeretesség. Ezért fontos ébren tartani a szenvedélyt kihívásokkal. Áh… Szeretek is meg nem is a saját szakmámról beszélni. Nekem inkább az a dolgom, hogy a színpadon álljak és üvöltsek…

Forrás: Színház Online, Fidelio, MTI, Budapest Kávé, Színház.net, HVG, Magyar Narancs