gate_Bannergate_Banner
PinceszínházRózsavölgyi SzalonVígszínházFigeczky Bence
  • facebook
  • instagram
  • 2024. március 5., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Érzékeny megfigyelője, krónikása vagyok az eseményeknek” – Interjú az Arika írójával, Kertész Erzsivel

    2024. január 22., hétfő 09:37

    Szeretné, ha örömmel olvasnák a történeteit és inspirálja, ha egy gyerek kicsit magára ismer a történetben. Kertész Erzsi a Göröngyös-kötetekben, a sorozatban, amelynek egyik darabját, a Lássatok csodát! címűt a Vojtina Bábszínház is színpadra vitte, addig élezi a helyzetet, amíg a szembenézés már nem megúszható. Az író már látta a debreceni adaptációt és nagy örömünkre érzelmileg is magával ragadta a történet. Interjúnkban a problémaorientált regényekről, a regények szülői fogadtatásáról és arról is beszélgettünk, honnan inspirálódik. 

    A Göröngyös Úti Iskola Lássatok csodát! kötete csakúgy, mint a Panthera-sorozatok arra engednek következtetni, hogy íróként szeret vissza-visszatérni már jól kiépített világokba, ismerős karakterek közé, míg önálló regényei, és a különféle műfajok, hangok, amelyekben megszólalnak a történek, épp azt mutatják, hogy nem tart az új utaktól sem. Lényeges különbség van aközött, hogy egy-egy sorozatát folytatja, vagy épp ismeretlen világba téved?

    Kertész Erzsi: Sorozat esetén nagyon sok múlik az olvasókon. Ha egy karaktert, vagy szereplőgárdát megszeretnek, ennek híre előbb-utóbb eljut hozzám, illetve a kiadóimhoz ‒ ebben az esetben a Cerkabella kiadóhoz. Soha nem kezdtem még úgy könyvet, hogy ebből biztosan sorozat lesz, ezeket sokkal inkább a fogadtatás inspirálta. Természetesen örömmel veszem fel ilyenkor a fonalat, hiszen ez azt jelenti, hogy az olvasókat beszippantotta az adott világ, közeg, és tovább kalandoznának benne. Igaz, az elmúlt években azzal szembesültem, hogy több futó sorozat életben tartása elég megterhelő feladat, és a szereplőgárdák folyamatos bővülése írói szempontból is okoz némi kihívást. Így lassabb tempóra váltottam a sorozatokkal. Az új terep viszont mindig kihívást és izgalmat jelent a sorozatok biztonságos világához képest, ezért fontosnak tartom, hogy időnként önálló mesét, történetet írjak.

    Nem egyszerűen felfejthető miért keveredik Arika sorozatos hazugságba: középpontba szeretne kerülni, barátokat szerezni, kitűnni a többiek közül vagy épp önbizalomhiány miatt. Sok gyerek ismerhet magára Arikában, és sokféle reakció tanúja lehet: kevésbé elfogadó, olykor kegyetlen osztálytársak, megértő tanár. Önmagában az nagy dolog lehet, hogy egy gyerek felismeri, nincs egyedül a bajban, mást is gyötörhetnek az övéihez hasonló kérdések. Mire szerette volna felhívni a figyelmet ebben a kötetben.

    K.E.:Nagyon leegyszerűsítve Arika több szeretetre, figyelemre vágyik. Arról nem beszélek a könyvben, mi ennek az oka, de azt hiszem, nem ritkaság, hogy még a legideálisabb háttér mellett is megjelenik ez az igény. Kevesen lehetnek olyanok, aki soha nem tapasztalnak ilyet, ezért univerzálisnak éreztem a témát. Mai világunkra vetítve nem nehéz észrevenni a mások helyeslése, jóváhagyása, tetszése iránti folyamatos szükségletet számos felnőttnél is. Más kérdés, hogy a könyvemben a kislány ennek érdekében egészen különös és drasztikus eszközhöz folyamodik: heteken át az orruknál fogva vezeti a társait. Azért éleztem ki ennyire a helyzetet, mert izgalmas lehetőséget láttam abban, hogy versenyhelyzetet viszek az osztályba: vajon ki nyeri el Arika kegyeit, és vele együtt a csodálatos utazás lehetőségét? Éreztem, hogy ez nagy kegyetlenség a részemről a szereplőimmel szemben, de jó kis feszültséget ígért, aminek nem tudtam ellenállni. Érdekes, hogy író-olvasó találkozókon is mindig megmozgatja az eset a gyerekek képzeletét: sokan kifejtik a véleményüket azzal kapcsolatban, hogy mit okozhat egy ilyen szituáció egy osztályban. Általában nagyon pontosan látják a következményeket.

    Miért foglalkoztatta épp ez a téma? 

    K.E.:Talán nem is a nagyotmondás, inkább a figyelemkeresés foglalkoztatott. Ennek érdekében tett kétségbeesett próbálkozás a hazudozás, ami, ha elég megdöbbentő vagy érzelmileg megmozgató, gyorsan megemeli a népszerűségi indexet. Ezt ismeri fel a történetben Arika, és mivel ő egy lendületes, impulzív személyiség, aki főként rövid távon gondolkodik, nem sokat teketóriázik, bedobja a csalit az osztályba, és eleinte maradéktalanul el is éri a célját. Szerintem a gyerekkorra, illetve néhány személyiségtípusra jellemző ez az impulzivitás és a rövid távú gondolkodás. A történet talán arra is rávilágít, hogy az ilyen viselkedés soha nem következmények nélküli, és előbb-utóbb valószínűleg mindannyiunk életében eljön egy pont, amikor mérlegelni kell, hogy mit ér meg a népszerűség. Ez a téma engem is többször megtalált már, talán ezért volt ilyen izgalmas írni róla.

    A debreceni adaptációban és a regényben is szépen megmutatkozik a karakterek sokszínűsége. Nem lezárt figurák: tudnak erősek és esendőek lenni, a lányok karakteresek. Arika kimondottan vagány, a fiúk olykor bizonytalanabbak, túlérzékenyek. Tudatosan keresi ezt a változatosságot?

    K.E.:Igen, ez nem titkolt célom, hiszen valóban ilyenek vagyunk: sokfélék, mégsem sablonokba zárhatók, változékonyak és változásra képesek. Számomra a karakterekben épp ez a kettőség az izgalmas: egyrészt a jellegzetességeik, az egyediségük megmutatása, másrészt az a potenciál, hogy képesek megújulni, változni, fejlődni. Persze van, aki valamiért nem képes, és ezt is érdemes olykor megmutatni.

    A szakirodalom a sorozatot a problémaorientált, segítő gyerekkönyvek kategóriájába sorolja. Tudatos döntés, esetleg írói érzékenysége vitte erre a területre, vagy közrejátszott az is, hogy pszichológus végzettsége okán ismerős terepen járhat? 

    K.E.:A pszichológus végzettség a humán érdeklődésemből fakadt, ahogyan az az írói motiváció is, hogy szívesen ábrázolok különféle karaktereket, kapcsolati dinamikákat. Ha állatokról írok, akkor is emberi tulajdonságokkal ruházom fel őket ‒ ilyen a látásmódom, és kimeríthetetlennek érzem a témát. A célom azonban a gyerekkönyvekkel elsősorban nem a segítés: egyszerűen azt szeretném, ha olyan örömmel olvasnák a történeteimet, ahogyan én olvastam ilyen idősen a gyerekeknek szóló könyveket. Közben persze magunkról mesélek: az örömeinkről, nehézségeinkről, a mindennapi drámákról, amik a jó történetek alapját képezik. Ehhez ad némi biztonságérzetet a pszichológus háttér, de soha nem egy terapeuta szemével tekintek a szereplőimre ‒ hiszen nincs ilyen tapasztalatom. Talán inkább érzékeny megfigyelője, krónikása vagyok az eseményeknek.

    Gondolkozott azon, hogy ugyanazt olvassa- e a történetben gyerek és szülő? Volt olyan írói vágya, hogy ha már a segítőkönyvek nem túl szerencsés elnevezésének ragaszkodunk, segítsen a szülőknek is?

    K.E.:Érdekes tapasztalatom, hogy néhány felnőtt meglehetősen érzékenyen reagált a Göröngyös Úti Iskola-történetekben szereplő felnőttek viselkedésére. Voltak, akik magukra vették, esetleg valamilyen tanító szándékot sejtettek mögötte, pedig nincs, és nem is volt bennem előzetes elhatározás azzal kapcsolatban, hogy egy-egy főszereplőt mennyire megértő, empatikus vagy érzéketlen környezetben ábrázolok. Előfordult, hogy a regénybeli szülők gyengeségét, tehetetlenségét rótták föl a felnőtt olvasók, más kötetnél érkezett olyan visszajelzés, hogy könnyű egy gyereknek, ha ilyen támogató felnőttek, pedagógusok veszik körül. Tehát ebben is változatosságra törekszem, hiszen a való életben is előfordul mindenféle variáció. Visszatérve a kérdésre: szerintem mindenki a saját helyzetén, kompetenciáján, szerepkörén szűri át a történetet – esetleg felteszi magának a kérdést: én mit tennék ebben a helyzetben? És mivel érzékeny témákról beszélünk, nem kizárt, hogy a felnőtt olvasókat is megmozgatja, felkavarja egy-egy eset.

    Másrészt én is elgondolkodom néha, szerencsés-e a segítő könyv elnevezés. Az elsődleges ok, amiért ezt a kifejezést használjuk, hogy orientáljuk a szülőt, pedagógust, a vásárlót, hogy egy problémára fókuszáló, azt körüljáró történettel van dolga. Hiszen manapság sokan célzottan keresnek könyveket bizonyos témákkal kapcsolatban. Ugyanakkor mindig van egy pici félelem is bennem, hogy nem visszük-e el ‒ még ha csak megnevezés szintjén is ‒, egy túlságosan szakmai irányba a mesét, aminek aztán nem is képes megfelelni. Hiszen ezek a történetek nem oldják meg a problémát, inkább csak felhangosítják a benne részt vevők hangját. És ha van értelmük, az főként az önreflexió mélyítése, amire egyébként is képes az irodalom, mindenféle címkézés nélkül is.

    A Göröngyös Úti Iskola köteteiben a kiskamasz korosztály mindennapi problémáit veszi górcső alá. Hogy látja, mitől lesz aktuális, mai, a szülők és a gyerekek számára is izgalmas egy-egy problémafelvetés?

    K.E.: A személyes érintettség hozhat igazán közel egy sztorit, illetve néha az is, ha engem ugyan nem érint egy probléma, de például a barátomat, osztálytársamat igen. Tulajdonképpen nagyon alapvető témákról van szó, egyetlen közösség sem kerülheti el ezeket. Izgalmas kihívás bemutatni, hogyan hat egy próbatételre az egyénre, és hogyan a csoportra. Ebbe beletartozik a konfliktus kibontása és a megoldáskeresés is. De a könyveim nem kínálnak konzerv megoldásokat, azt próbálom láttatni, hogy ez sokszor hosszabb folyamat, próbálkozások sora, esetleges kudarcokkal, és több megközelítés is lehetséges. A sorozat történeteiben mindig van egy kikerülhetetlen szituáció, amiben a problémával való szembesülés már nem elodázható. Ilyen értelemben egy könyv gyakran karcosabb, élesebb, mint a való élet, ahol akár hosszan tagadhatjuk a probléma (akár egy gyerek problémájának) meglétét, vagy beleragadhatunk egy mérgező helyzetbe. A Göröngyös-kötetekben viszont addig élezem a helyzetet, amíg a szembenézés már nem megúszható. Néha könnyebb megélni egy drámai eseménysort regényhősök bőrébe bújva, velük azonosulva, és ez olykor inspirálhat tényleges változásokat is – ám ezt célként kitűzni túl merész vállalkozás lenne.

    Gyerekeknek ír, amihez óhatatlanul szükség van a gyermeki látásmód, világértelmezés ismeretére. Mindarra, ami ma, a gyerekeket jelenleg körülvevő világból foglalkoztatja a különböző korosztályokat. Honnan merít?

    K.E.: A fiaim már maguk mögött hagyták a kisiskolás életkort, de elég sok időt töltöttem az iskolájukban, és igyekeztem befogadni, megélni azt a légkört, ami a mai gyerekek közösségét jellemzi. Természetesen visszanyúlok a saját iskolás élményeimhez is, ami az időbeli távolság ellenére nem is olyan nehéz, mivel az érzelmileg megmozgató eseményekre mindig jobban emlékszik az ember, akár vele, akár másokkal történt, és én éppen ilyen sztorikat mutatok be a sorozatban.

    Az egyik interjújában azt mondta, szeretné, ha a történetei beszélgetésre, tovább gondolásra inspirálnák az olvasóit, hogy ne legyen egyetlen, helyes megoldás. Ha ilyen szempontból nézi a Lássatok csodát! történetét, mit vihet haza belőle egy gyerek?

    K.E.:Bár mindig van egy főszereplőm, ennél a sorozatnál szeretek közösségben gondolkodni. Azzal, hogy számtalan szereplőt mozgatok, és igyekszem a személyiségüket alaposan kidolgozni, egyfajta tablót mutatok az olvasónak. Ez lehetőséget adhat az azonosulásra, ugyanakkor a többi, tőlünk különböző karakter érzésvilágát, motivációit is igyekszem közelebb hozni. Örülök, ha egy gyerek kicsit magára ismer egy történetben, de olyan visszajelzés is jött már, hogy valaki másra, például egy osztálytársásra ismert rá, vagy rálátott egy helyzetre más nézőpontból is. 

    Milyen benyomásokkal fogadta a debreceni bábszínház adaptációját? 

    K.E.: Olyan szavak jutnak róla eszembe, mint színes, vibráló, nyüzsgő, magas érzelmi hőfokú, nagy fordulatszámon pörgő. Nagy ívet járunk be a szereplőkkel, és a csodálatos színészi játéknak, Nagy Orsolya kiváló adaptációjának és Kolozsi Angéla rendezői munkájának köszönhetően több nézőpontból rá tudunk pillantani a helyzetre – egyszerre éljük át a főszereplő merészségét, pimaszságát, vívódásait, és többiek reménykedését, becsapottságát majd bosszúvágyát, mely végül egy erőteljes jelenetben csúcsosodik ki. Bár a történet az én fejemből pattant ki, a valódi drámaisága akkor érintett meg igazán, amikor viszont láttam a Vojtinában. Írás közben ritkán ragadnak magukkal nagy érzelmek, talán némi távolságtartással alkotok, de ebben az adaptációban közelebb jött, érzelmileg is erősen megragadott a történet. Ennél talán nem is tudom jobban kifejezni, mennyire tetszett. Köszönöm az élményt az alkotóknak!

    Az interjút Vajland Judit készítette.

    banner_bigBanner1
    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram