12 év után megszűnt egy meghatározó független színházi műhely: a k2 Színház. Az idei Ördögkatlan Fesztiválon búcsúztak el közönségüktől. A társulatot 2010-ben a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói alapították Benkó Bence és Fábián Péter vezetésével. Kurta Niké készített interjúfüzért a volt és jelenlegi tagokkal, akik APERTÚRA – A Perpetuum Manufaktúra név alatt játszanak ezután. 12 év, 12+1 kérdés. Vissza- és előretekintés 10 részben. A 9. interjúalany: Formán Bálint.

Mi a legelső meghatározó emléked, mint k2-ős?

Az első meghatározó emlékem akkorról származik, amikor még nem hívták őket k2-nek. Az is ér? A srácok Kaposváron a főiskolán kezdték el ezt az egészet, ahol én is ott voltam, mint két évvel fölöttük járó hallgató. És az egyik délután, vagy este, arra kérték az összes évfolyamot és a tanárokat, hogy gyűljünk össze az egyes mesterségteremben, mert összeállítottak egy műsort. Akkoriban ez egy teljesen ismeretlen műfaj volt, hogy a diákok nem feladatként, hanem maguktól létrehoznak valamit. Beültünk és végignéztük. Helyenként nagyon vicces volt, helyenként meg nagyon nem. A fogadtatás elég eldöntetlen volt utána, főként a tanárok nem méltányolták.  Számomra, a végeredménytől függetlenül, nagyon érdekes és imponáló volt, hogy valakik elsős színészosztályként veszik a bátorságot és létrehoznak maguktól egy olyan produkciót, amit ők írnak és rendeznek maguknak.  Az, hogy mint k2-ős színész, mi volt az első emlékem, azt nehéz szétválasztanom, mert amikor bekerültem a csapatba, nem azt éreztem, hogy valami új elkezdődik, hanem azt, hogy valami meglévő folytatódik. Ami meghatározó, az az, hogy otthonos érzésem volt. 

Mi volt társulati tagságod során a legfelemelőbb színházi pillanatod?

Talán a legjobb élményem a beremendi Béke című előadásunk bemutatója volt. Az volt a kitűzött cél, hogy a premier után legyen egy kis beszélgetés a nézőkkel, amire rengeteg néző ott is maradt. Volt köztük olyan, aki Békés megyéből utazott Beremendre, csak azért, hogy megnézze az előadásunkat. A beszélgetés nehéz témát, a társadalmi megbékélést boncolgatta, ennek megfelelően nagyon érdekes és felemelő volt. Mindenki úgy élte meg, hogy szükség van ilyen beszélgetésekre, ilyen előadásokra. 

Mi volt a legkiemelkedőbb társulati pillanatod?

A feloszlást megelőző beszélgetésekben voltak nagy karikák, nézőpontütközések. Az egyik ilyen alkalommal Petya kimondta, hogy neki most lett elég és az interjújában olvasható okokat fejtette ki. És bár én azt mondtam, hogy megértem, ha besokall valaki tízévnyi szélmalomharctól, összességében az a lelkesítő hangulat alakult ki, hogy nem baj, hogy nincs helyünk, mi szeretjük egymást és jól érezzük együtt magunkat, és ez láthatóan Petyára is nagy hatással volt. Szóval a legfelemelőbb pillanat ez volt, amikor a csapat szinte egyöntetűen kiállt amellett, hogy hiába minden infrastrukturális és pénzügyi probléma, ez a társulat és a munkássága ér annyit, hogy ne engedjük el, mert érezzük az erőt magunkban ahhoz, hogy folytassuk! Ezt a pillanatot bennem az sem írja felül, hogy végül nem teljesen így alakult. 

Mi volt a legkínosabb színpadi pillanatod?

A Néró című előadásban van egy viszonylag hosszú vers, amit nagy hévvel el kell mondanom. Ez a vers „Ákos vers generátorral” készült, ami egy olyan alkalmazás, ami kérésre Ákos stílusában ír neked sorokat. Úgy kezdődik, hogy „Ölelem a rossz éjszakát, hűséges érzés tart még ébren, vemhesen szégyellni, távoli, eltűnök veled a bús éjben.” Ritmikailag tök jó és egyáltalán semmi értelme nincs. És a kurva életnek nem tudom megjegyezni! Tudom magamról, hogy még nem vagyok hülye, mindent meg tudok tanulni, de ez annyira végtelenül értelmetlen, egyszerűen semmibe nem tudok kapaszkodni.  Se eleje, se közepe, se vége. És ez a versmondás az előadásban egy mutatvány lenne! Van, hogy a leblokkolás csöndjéből úgy próbálom magam kivágni, hogy átköltöm a szöveget és közben szigorúan nem nézek a partnerekre, akik a nevetésükkel küzdenek. Az ilyen mentésekből születnek aztán olyan verssorok, mint például: „messze búvó bűz”. Szörnyen kínosan éreztem magam. 

Melyik volt a legfontosabb alakításod?

A Hamlet című, háromszereplős előadásunkban a Hamletet játszó Borsányi Dani mellett én játszom minden más férfi karaktert. Nagyon jó játéklehetőség, hogy akár másodpercenként szerepet kell váltanom. „Minden más férfi” az egyik legfontosabb alakításom!

Mi volt a legnagyobb kudarcod?

Azt hiszem, megint a verset kéne mondanom. 

Mi az, ami a k2-ből hiányozni fog?

Egyszerű és szentimentális a válaszom: ebből a csapatból ami hiányozni fog, az a Petya. 

Mi az, ami nem fog hiányozni?

Mivel nem tudom, hogy milyen az, ami következik, inkább arra válaszolnék, hogy mit hagynék el a régi felállásból: a bizonytalanságot, a bázis nélküli létezést. Ami mindenképpen hiányzott, az az állandó hely. Az állandó játszóhely szinte kizárt, az állandó próbahely megszerzésére viszont mennek a törekvések. 

Van olyan, amit másképpen csinálnál?

Ez az egyszerre tanuljuk a szerepet és csinálunk zenét, ez azért egy őrjítő dolog. Kellemes teher persze, de tényleg idegőrlő. Ami még eszembe jut az alacsony nézőszám kapcsán, az a személyes reklámozás hiánya. Talán ezért tehetnék többet, de közben meg nem szeretek magamról posztolgatni a facebook falamon. 

Szerinted mi az oka a megszűnésnek?

Nem tudok mást mondani, mint amit a fiúk elmondtak. Részben személyes, részben infrastrukturális okok miatt. A kettő között persze tudok súlyozni. Ha van egy olyan erős szövetség nyolc alkotó között, hogy tűzön-vízen át mindenen keresztüljut, akkor az egzisztenciális nehézségek nem jelenthetnek akadályt. A két vezető között megbomló egység viszont már túl nagy teher volt. Önmagában a szervezési nehézségek nem vezettek volna szétváláshoz. 

Fontosnak gondolom elmondani, hogy én egészen kivételes kapcsolatnak tartom azt, ami közöttük volt. Számomra elképesztő, hogy két ember ennyi éven át, ilyen szoros szövetségben együtt tudott dolgozni. Még ebben a nehéz „gyászidőszakban” is, amikor a k2 megszűnését dolgozzuk fel, arra gondolok, hogy ők ketten, önerőből olyan kaliberű dolgot hoztak létre, ami nagyon ritka Magyarországon.

Hogy látod a jövőt?

Folytatjuk, és örülök, hogy a részese lehetek. Nagy levegőket kell venni a következő etaphoz. Ha eddig nehéz volt, hát most sem lesz könnyebb. Én is igyekszem hozzátenni a magamét.  Sok mindent kell és érdemes magunkra vállalni a színészi szerepkörön túl. Jó lenne, ha a csapat tudná mélyíteni a kapcsolatait, figyelmét egymás felé. És akkor minden egy kicsit könnyebb lesz! 

Nem rendezhet meg írhat mindig mindent a Bence, így nekünk is lehetőségünk nyílik ilyen kihívásokra és kooperációkra. Motoszkál bennem az, hogy jó lenne egy monodrámát csinálni, vagy zenét szerezni, de úgy, hogy nem játszom az adott előadásban, és maga az írás is nagyon foglalkoztat. 

Az előtted megkérdezett kollégád, Borsányi Dániel kérdése: Mire számítottál, amikor a k2 csapatához csatlakoztál és ahhoz képest mit kaptál? Mézeskalács házikó voltunk, ahova besétáltál és meg akart sütni a vasorrú bába, vagy pont fordítva?

Abban biztos voltam, hogy ez nem egy mézeskalácsházikó. Tudtam, hogy marha sokat kell dolgozni, a független lét minden hátulütőjével számolhatunk, de persze a jó oldalával ugyanúgy. De azért az kevésbé látványos. Amúgy azt hittem, az előadások után többet maradunk majd büfézni. De ez egy fegyelmezett társaság. Nem baj. 

Milyen kérdést teszel fel az utánad következő Horváth Szabolcsnak?

Komoly kell? Csak f+szság jut eszembe…Mennyire hiányoznak az előadás utáni pakolások?

Szerző: Kurta Niké