Halálukkal kevesen hagynak maguk után akkora űrt, mint Esterházy Péter. Az E(gy) P(ercesek) – Esterházy-fragmentumok című produkció nem csak Esterházy világát, a benne és vele élőket idézi meg, de Máté Gábor – Lukács Miklós estjében olykor Esterházy hangját is hallani lehet. A Katona József Színház igazgatójával beszélgettünk az előadás online közvetítése kapcsán, amelyre az eSzínház oldalán kerül sor november 9. és 12. között.
Jegyek itt érhetik el: https://eszinhaz.hu/…/eloa…/elo/egypercesek-202311091900
Máté Gábor: A nyolcvanas évek végén egy házibuliban találkoztam először személyesen Esterházyval, de a műveit ismertem, s ha nem is mindet, de több könyvét olvastam. A kilencvenes évek elején – a Magyar Rádió nagyon jó időszaka volt ez, amikor a Rádiószínház dramaturgjai sokat dolgoztak a kortárs írókkal – ott is többször találkoztunk. A Katonában rendeztem egy „megmozdulást”, ahol felolvasott, így dolgozhattunk együtt is. Az Egy nő c. regényét az úgynevezett „legendás” osztályommal dolgoztuk fel, meghívtam őt Szombathelyre a főpróbára, és ennek kapcsán hosszabban voltunk együtt. A próba után beszélgetett a színésznövendékekkel, ami nagy élmény volt. Az előadás helyszíne, a Művészetek Háza már korábbról jó kapcsolatban volt Esterházyval, ami így számára is otthonossá tette az ott létét.
Az Egy nő után nem merült fel, hogy a Katonában is rendezz Esterházyt?
Máté Gábor: Az mindig ott van, de ahhoz a szokásosnál jobban meg kell tervezni, hogy Esterházy klasszikus darabjaival mit kell kezdeni. Annakidején, amikor Gothár Péter a Nemzetiben megrendezte az Én vagyok a Te c. darabot, erősen kapacitáltam Gothárt, hogy érdemes lenne valamelyik Esterházyba belefogni a Katonában. De végül elálltunk tőle.
Nem könnyen adja magát színházban Esterházy szövege?
Máté Gábor: Nagyon nem. Az alkotónak kell legyen valami olyan típusú szövegértése, ami a néző számára is könnyebbé teszi a befogadást. Esterházy színdarabjai klasszikus értelemben nem azok. Ugyanazt játssza ott is, mint a prózájában, nem tudott nem ugyanolyan szabadságot élvezni, mint a prózaírásban: játszik a nyelvvel, de a színdaraboknak ritkán főszereplője a nyelv.
Esterházy prózai szövegeire sok esetben jellemző a fragmentumosság, sorszámozott mondatok, töredezett szövegek: játszik a nyelvvel, a szerkezettel. Az E(gy) P(ercesek) – Esterházy fragmentumok előadásban adta-e magát úgy válogatni a szövegeiből, amelyek visszaadják a prózanyelvének ezt a sajátosságát?
Máté Gábor: Ez nyilván így van, de erre legjobban az előadást szerkesztő Varga Viktor (Vargadram Viktor), a Magyar Rádió egykori dramaturgja adhat választ, aki annakidején sokat dolgozott Esterházyval. Amikor felkértem, hogy készítsen egy szerkesztett műsort, akkor abban az is benne volt, hogy tudtam, tisztában van az egész életművel. Viktor fejében ott lehettek ezek a fragmentumok, az a fajta kitaláció, hogy egyperceseknek nevezi úgy, hogy a cím kiadja Esterházy -EP – nevét, játék a címmel is. De az is játék, hogy az összeállított szöveg egy része valamelyest Örkényre hajaz, azokra aszövegeire, amelyekben Örkénnyel foglalkozik Esterházy. Ráadásul ezek a szövegek valóban egy percesek.
Az Esterházy szövegeket természetesen ő értette a legjobban, de jó sorvezető volt számomra, hogy sok felolvasását hallottam. A fülemben volt, ahogy ő olvassa, az, hogy kell mondani Esterházyt. Ilyen értelemben volt ő a sorvezetőm, s azt hiszem, élővé sikerült közvetítenem a szövegét.
Az összeállítás szól Esterházy irodalmi jelenlétéről, hogy kik vették körül, kik voltak a számára meghatározók. És van egy nagyon személyes szála is a családi történetekkel.
Máté Gábor: Természetesen Örkénnyel kezdi, de nem maradhatott el Nádas Péter, Mészöly Miklós, Kertész Imre sem, akik nem is tudom, hogy az-e a helyes kifejezés-e, hogy hatást gyakoroltak rá, vagy inkább meghatározók voltak az irodalmi életében. És kihagyhatatlan volt a családi történetei sokasága, ami a publicisztikái és más írásai által ismertté vált. Nem szégyellte beemelni a családtörténetét, akár mint gróf, az ő családtörténetét az írásaiba.
Amikor színészként egy ilyen szöveggel dolgozik az ember, akkor vannak benne „beénekelt” részek, amiket nem lehet másképp mondani, mert ki kell hogy jöjjön az a fajta nyelvi pontosság, írói gesztus, ahogy Esterházy nézett rá a mondatokra. És vannak az írásainak olyan momentumai – ilyen a visszaemlékezése Kertész Imre halálára, mindez összefüggésbe hozva a gyerekeivel tett buchenwaldi kirándulással – úgy állnak össze, hogy nagyon érzelemgazdaggá tesznek egy-egy részt az előadóestben.
Lukács Miklós cimbalom-improvizációi a csendek, a szünetek voltak, vagy az értelmezést nyomatékosították, pontosították?
Máté Gábor: Eleinte úgy gondoltam, ebbe a szövegbe nem kell semmilyen zene. De egy idő után úgy éreztem, annyira tömény, hogy mégis illene hozzá. Lukács Miklós Aegon társdíjasa volt Esterházynak, őt jelölte Péter. Úgy éreztem, ha élne Esterházy, boldogan venné, hogy Lukács Miki játszik. Elküldtem az anyagot Miklósnak, s közösen alakítottuk ki, hogy hol legyen zene. Ezek többnyire improvizációk, minden előadásba bekerült így az aznapi hangulat, ahogy akkor hatott rá a szöveg. Nyilván voltak hangsúlyeltolódások, amitől mindig picit más lett az este hangulata. Sokszor a zene aláhúzta, sokszor könnyítette a szövegeket.
Alapként máskor is használtátok a Fragmentumokat, része volt a Koncert No.2 c. műsornak. Különleges vállalkozás volt, amikor Mácsai Pállal megcsináltátok a Különkiadás c önálló estet, ahol összetükröztettétek Örkény és Esterházy szövegeit, világaikat. Ennyire mozgatható az Esterházy szöveg?
Máté Gábor: A Különkiadásba – amit Mácsaival és Lukács Miklóssal adunk elő, és még műsoron van – nem teljesen ugyanaz az Esterházy összeállítás került. Az Örkényre utaló részeket szedtük ki belőle, meg a leginkább egypercesekként mondható szövegeket, és kiegészítettük más Esterházy szövegekkel, ezeket fésültük össze Pali Örkény anyagával. Attól, hogy Örkény megdöbbentően mai, az egész előadásnak tud lenni egy különös mondandója, ami a kettőjük közti párbeszédet is adja, miközben nem voltak kortársak.
Rajtuk keresztül számos olyan dologról is beszéltek, ami nagyon mai. Valahogy szimbolikus is az, hogy ketten, a két hasonló színházat vezető igazgató, akik eldöntöttétek, hogy a következő ciklusban már nem pályáztok, beszélgettek irodalmi szövegeken keresztül.
Máté Gábor: Erről nem beszéltünk Palival, de érzékelem az előadásokon a nézőktől ezt a pluszt, amit te is mondasz.
Szoktatok arról beszélgetni, hogy mi van és mi lesz a Katonával és az Örkénnyel? Hogy mi lesz majd utánatok?
M.G.: Persze, folyamatos a szakmai párbeszéd, érdeklődünk a másik színháza iránt, figyeljük egymás munkáját, egymás színházának az eseményeire odafigyelünk.
Benned most mi az erősebb, a te vezette színház múltja, vagy az, hogy utánad mi lesz?
M.G.: A kettő között vagyok, a jelen foglalkoztat. A múlt, a visszafele nézést nem találom hasznosnak, az pedig, hogy mi lesz, ebben a pillanatban nem visz előre.
Valamit csak gondolsz arról, amit saját kézjegyként ott hagysz.
M.G.: Néha azzal vigasztalom magam, hogy nem ment rosszul, de leginkább az foglalkoztat, hogy most mi van. Igyekszem előkészíteni a jövő szezont, konzultálok különböző alkotókkal, próbálok a színészek mentális állapotára is odafigyelni. S természetesen remélem, hogy a Katona jó úton haladhat majd, egyáltalán meglesznek a lehetőségei, hogy folytatni tudja azt a fajta színházi gondolkodást, ami jellemez bennünket. A jövővel kapcsolatban leginkább arról fantáziálok, hogy képzelem el a saját jövőmet utána.
A döntésedet mi minden befolyásolja? Az a Zsámbékitól „kapott” hagyomány, hogy időben kell tudni hátralépni, kinevelni utódot, vagy fogyott az a hit, energia, lehetőség, amivel működni lehet?
M.G.: Annyiban pontosítanék, hogy engem nem nevelt ki Zsámbéki, abban az időben nagyon sokat dolgoztam a színháznak, a színházért, s talán az volt a legkézenfekvőbb megoldás, hogy én legyek a főrendező, és nem ennyire volt egyértelmű, hogy az utódja leszek. Egyáltalán nem fáradtam el, nem lett kevesebb a mondandóm, sokkal inkább egy szakmai, társadalmi-, és politikai közérzet, ami engem ide vezetett. No meg az is, jöjjön egy következő generáció, fiatalként kapjon lehetőséget olyan meghatározó alkotó, aki alkalmas lehet vezetésre, aki köré érdemes társulatot építeni.
Foglalkoztat, hogy van-e, és mi a felelőssége a döntésednek? Az, hogy hogy tudod majd elereszteni?
M.G.: Ezek a kérdések foglalkoztatnak kérdésekként, de válaszaim nincsenek, illetve belső válaszaim vannak, amiket magamban fogalmazgatok, de még nem publikusak. Abszolút van felelősség, létrejött egy művészeti tanács, amelynek rajtam kívül két idősebb és két fiatalabb rendező a tagja. A felelősséget annyiban gondolom magamra vállalni, hogy színházvezetői döntésekbe beavatom a fiatalokat.
Van rólad egy belém ivódott kép, amikor állsz az SZFE erkélyén, s búcsúztatnak a volt tanítványaid. Érzelmes pillanat, a könnyeiddel küszködsz. Érzelmes pasas vagy?
M.G.: Hogy érzelmes vagyok e? Érzékeny, túlzottan érzékeny vagyok. Az akkor nagyon váratlanul ért, bár jobboldali sajtóorgánumok megvádoltak azzal, hogy magamnak szerveztem. Nem voltam felkészülve arra, ami történt. Nagyon erősen hatott rám, uralkodni kellett az érzelmeimen.
Naplót írsz, ebből jelent meg a Színházi naplók könyved is. Esterházy Fragmentuma olvasható akár naplóként is?
M.G.: Ez benne van, akár naplónak is tekinthetjük. Az ÉS-ben jelent meg az 1 Könyv sorozata, amiben visszatérően felhívta a figyelmet társadalmi, irodalmi jelenségekre. Talán irodalmi naplónak nevezném a feljegyzéseit. A Hasnyálmirigy napló valóban napló-jellegű. De ő, úgy tudom, nem írt naplót.
A mostani naplóbejegyzéseidben mennyire erősen van ott a politika, a kultúrpolitika, a színházakkal történő dolgok?
M.G.: Létezik egy olyan napló, ami 2011-től íródik mostanáig. De mindig arról írok, ami velem történik, aminek részese vagyok, akár általam, akár velem vagy ellenem történnek a dolgok. Megpróbálom legalább a naplóban mentesíteni magam a különböző politikai eseményektől. Nem reflektálok a magam számára lejegyzett szövegekben ezekre. Egy idő óta már szándékosan sem írom le azoknak a nevét, akik megkeserítették az elmúlt éveimet.
Esterházy mekkora űrt hagyott neked?
M.G.: Amikor megtudtam hogy beteg, elhatároztam, hogy minden este legalább tíz Esterházy mondatot olvasok, az érte imádkozásnak ezt a módját választottam, amíg beteg volt. Nekem ő fontos volt, anélkül, hogy rendszeresen kapcsolatban lettünk volna. Amikor találkoztunk, az utóbbi időben megöleltük egymást, különösen akkor, amikor ugyanabba a sorba szólt egy-egy színházban a jegyünk, s megpróbáltunk egymás mellett a szűk széksorok közt átvergődni. De utána azok a megpróbáltatások, amik engem értek a színházvezetéssel kapcsolatban, a covid, a háború jelenléte, ezek mind-mind olyan események, amikor kivétel nélkül minden nap gondoltam arra, most mit írna Esterházy. Az ő világlátása, szemlélete azt hiszem, nem csak nekem, hanem az egész magyar irodalmi közéletből is rettentően hiányzik. Olyasvalaki volt, akire szükségünk volt és szükségünk lenne, hogy olvassuk. Hát ez nincs sajnos.
Szerző: Marton Éva