A sepsiszentgyörgyi születésű Becsey-Imreh Noémi a színház számos területén kipróbálta magát, mielőtt belevágott gyerekkori álma megvalósításába. Idén végez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színészosztályában. Osztályvezető tanárai Harsányi Zsolt és Berekméri Katalin. Renczés Viktória, harmadéves teatrológia szakos és első éves színész magiszteri hallgató beszélgetett vele.
Mi volt az első meghatározó színházi élményed, és mikor döntötted el azt, hogy színházzal akarsz foglalkozni? Szándékosan nem kérdezem, hogy a színház melyik részével.
– Sepsiszentgyörgyi vagyok, Bocsárdi László színházán szocializálódtam. Ha választanom kellene egy első nagy élményt, A szép magyar komédia lenne az, amit Török Viola rendezett 2005-ben. Nem emlékszem pontosan mindenre, de az tisztán él bennem, hogy bejött Váta Lóránd és epret osztogatott. Ott ültem kisgyerekként, néztem valami varázslatot, és hirtelen, ha csak egy pillanat erejéig is, de részese a csodának. Kaptam egy szem epret.
És megetted?
Azóta sem ettem olyan finom epret.
Ki Becsey-Imreh Noémi? Meg tudnád-e válaszolni ezt a kérdést három jelzővel?
Kicsi, türelmetlen és éhes. Kicsi a világban, türelmetlen önmagamhoz és örökké éhes. De lehet szomjas. Tudásszomjas. Ez a szomj évről évre nő.
Rólad fontos tudni azt, hogy a színészet mellett rendezőként is bontogatod a szárnyaidat. Hogy érzed, mi a különbség a színészi és a rendezői lét között? Elválasztható a kettő?
Felsőoktatási keretek között a rendező szak után csöppentem bele a színészetbe. Munka közben sokszor azt veszem észre, hogy hoppá, most rendezem magam. Mindig kérdés számomra, hogy színészből vajon így kell-e gondolkodni? A társaimon sokszor azt látom, hogy ösztönösebbek, nem feltétlenül tudják, mit miért csinálnak, egyszerűen csinálják. Ez persze velem is előfordul, csak én hajlamosabb vagyok színészként is konceptuálisan gondolkodni.
A rendező énednek van egy a színész énedre irányuló külső figyelme?
Nem feltétlenül. Azt figyelem, hogy amit csinálok, hogyan illik a rendező által adott keretbe. Egy kicsit szélesebb perspektívából közelítem meg a munkát, ami nem mindig szükséges. Amikor rendezőnek tanultam, a tanárom Bocsárdi László, azt mondta, hogy a színésznek nem kell mindent tudnia. Akkor nem értettem, hogy miért. Így utólag már látom, hogy tényleg nem kell, viszont nekem, mivel ebből a rendező gondolkodásból jövök, folyamatosan igényem van rá.
Mi dolgoztunk együtt színész-rendező felállásban, az egyik rendezés vizsgádban. Én akkor pont az ellenkezőjét láttam rajtad. Hogy rendezőként mondhatni túlságosan is azonosultál a színésszel. Nálad ez egy ilyen kettős tudatállapot?
Állandó kettős tudatállapot. Ez néha zavart okoz, néha pedig nagyon is előnyömre válik, azt hiszem a tapasztalat hiányzik még, hogy megbékítsem a kettőt egymással. Amióta elkezdtem rendezéssel foglalkozni, folyamatosan ott volt a színészet is. Imádtam a kollégáim vizsgáiban játszani. Ezeket néha jobban vártam, mint a sajátomat. Amikor a Téli regét rendeztem, elkészültem a koncepcióval, azt éreztem, hogy mindent látok, mindent tudok, most már minden megvan, csak ne volnának színészek… Holott a munkafolyamat legélőbb, legfontosabb része a színészekkel való találkozás.
Színészként mi az, ami közelebb áll hozzád, a rendező központú színház, vagy a kollektív munkafolyamat?
Abszolút látom a rendezői színház helyét. És ezt nemcsak rendezőből mondom, hanem színészként is. Kifejezetten akkor érzem kényelmesen magam a „színészbőrömben”, amikor valakiben annyira meg tudok bízni, hogy elfogadom, ahová vezet, amit épít, és hogy építőkő vagyok. Nekem ez ad biztonságot. Emiatt rendezőként én is nagyon szeretem vezetni a színészt, érzem ebben a kreativitást.
Van álomszereped?
Nincs kimondottan. De sok olyan tébolyult női szerep van, amelyben szívesen kipróbálnám magam. Julie kisasszony például, vagy Hedda Gabler. Mérföldkőnek gondolom az ilyen típusú karaktereket egy színész pályáján. Mindig is nagyon érdekelt az agy működése és a mentális folyamatok. Egy időben majdhogynem megszállottja voltam. Ha nem volna színház és választanom kellene egy másik mesterséget, valószínűleg agykutató vagy pszichiáter lennék. Meg kellene küzdenem ezekkel a szerepekkel, mégis nagyon vonzanak.
Mi az, ami számodra a legfontosabb a színészetben?
A színészetnek a jelenidejűsége a leggyönyörűbb. Amikor eltűnnek a határok, és a színpadon állók között áramló energia hirtelen körülvesz mindent és mindenkit. Vannak olyan pillanatok, amelyeket a véletlen szül, éppen úgy állnak a csillagok, becsúszik egy baki, egyszerűen történik valami a színpadon, ami miatt megváltozik a levegő, megváltozik akár a feszültség. Ezeket rendezőként nagyon tudom csodálni, rajtam kívül, a színészek között történik meg, nem én irányítom. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy játszani akarok. Hogy velem is megtörténjen ez a csoda, és azt is akarom, hogy ezt sok-sok néző láthassa és érezhesse.
Te a magiszteri képzésen csatlakoztál a jelenlegi osztályodhoz, és bár őket azelőtt is ismerted, hogy érzed, be tudtál illeszkedni, vagy voltak nehézségeid?
Persze, de leginkább a belső frusztrációim miatt. Folyton azt éreztem, hogy nem hibázhatok. Itt vagyok, esélyt kaptam, de nekem nem volt három évem hibázni. Ez sokszor visszahúzott. Ami az osztályt illeti, olyan puzzle-csipetcsapat voltunk, nem én voltam az egyetlen, aki mesterin csatlakozott. Az volt az érdekes, hogy az idő nagy részében mindenki más színháznál dolgozott, ezért amikor összeálltunk az egyetemen egy-egy munkafolyamatra, akkor szinte új embereket láttam magam körül. Teljesen másképp találkoztunk, mind a Félelemkeresőkben (rendező: Balázs Zoltán. A szerk.), mind a Top Dogs-ban (rendező: Sebestyén Aba. A szerk.).
Érezted már úgy, valakinek meg kell felelned?
Nyilván a helyes válasz önmagam lenne. De időről időre betoppannak emberek az életembe, akiknek, úgy érzem, valamiért meg kell felelnem. Amikor rendezek, a színészeimnek, a munkatársaimnak, az osztályvezetőmnek akarok megfelelni. Amikor játszom, akkor a partnernek és a nézőnek. Nagyon vagány, amikor pont nincs ilyen! Olyankor úgy tudok döntéseket hozni, hogy engedem, legyen az, aminek lennie kell.
A barátod szintén színész szakos hallgató, láttalak már érte izgulni, amikor beültél egy-egy előadásra. Amikor te játszol, és tudod, hogy ő ott van, izgulsz?
Persze. Életem egyik legjobb előadása például az a Félelemkeresők volt, amikor nem volt ott se Bence, a barátom, se a rendező. Azt éreztem, hogy ezt az egészet a játék öröméért csinálom, és ez nagyon felszabadító érzés. Maga az izgulás egyébként nem feltétlenül rossz, sőt. Ugyanakkor a szakmai fejlődésem szempontjából, azt gondolom, hogy szükséges ez a megfelelési vágy. Bence például a legnagyobb kritikusom a legjobb értelemben. Ő az, aki olyan részleteket vesz észre rajtam, amelyekre nem is gondolnék, és egyetlen előadás után sem kímél a véleményével. Nagyon sokat tanultam és hasznosítottam az észrevételeiből.
Le tudod magadban tisztázni a felgyűlt stresszt, érzelmi gubancokat, amelyek egy-egy próbafolyamatban általában megjelennek az emberben, vagy sokáig rágódsz rajtuk?
Rágódom. Néha csak egy váll kell, amin kisírjam magam, de arra tudatosan figyelek, hogy ne sózzam át másra, ne mástól várjam a megoldást, és ne is temessem el magamban a problémáimat. Elég, ha meg tudom beszélni valakivel, vagy ki tudom táncolni magamból. Ez például az egyik kedvenc módszerem a dolgok levezetésére. Voltak azért kritikus pontok az egyetemi évek alatt. Főleg rendezőként, de ez valahol hozzátartozik. Ülni egy székben, amikor csak gyűl, gyűl a feszültség. És nem tudod úgy kiadni, mint a színészként. A színpadon mindent, ami történik velem, hasznosítani tudom. Rájöttem, hogy színészként bármiből lehet töltekezni.
Volt-e olyan tapasztalatod az egyetemen, ami megváltoztatott benned valamit, teljesen más irányba mozdított el?
Például az, hogy három év rendező szak elvégzése után rájöttem, hogy nekem vannak rendezői ambícióim. Ezt én soha nem gondoltam magamról. Színészi ambícióim már totyogós korom óta voltak, de rendező soha. Erre csak akkor jöttem rá, amikor már teljesen lemondtam róla. Az egyetem sokat tágított az érzékenységemen. Hajlamos voltam elzárkózni a dolgoktól. Struccpolitika.
Ki az a színházi alkotó, akivel a legjobban tudsz azonosulni? Most akkor úgy kérdezlek, mint színészt.
Castellucci. Nagyon nagy álmom nála játszani. Vagyis abban a világban létezni, amit ő teremt. Ezt nagyon sokszor elképzeltem, amikor néztem az előadásait.
Nagyon sok kitérő után kerültél a színész szakra, ahová mindig is tartozni akartál. Miért?
Gondolom, a legtöbb színész elmondhatja magáról, hogy már gyerekkorában is az osztály bohóca volt. Nálunk is én voltam az. Már óvodában kaptam egy főszerepet. A Sete-suta őzike című mesében voltam a címszereplő. Ami addig nem is volt probléma, amíg el nem jutott a tudatomig az, hogy ez az őzike sete-suta. Nekem sutának kell lennem. Annyira elszégyelltem magam. Az előadás előtti napon odamentem az óvó nénihez, és mondtam, hogy nem szeretnék őzike lenni, mókus akarok lenni. A mókus egy tömegszerep volt. Voltak a mókusok, meg volt az őzike. A mese egyébként arról szól, hogy kikacagják a sete-suta őzikét, de a végén kiderül, hogy milyen szépen tud táncolni. Nem voltam hajlandó eljutni odáig a táncolásig, mert annyira megviselt a gondolat, hogy kikacagnak az óvodástársaim. Pedig csak a mókusok kacagtak az őzikén. Lemondtam erről a főszerepről. Mókus lettem.
Szóval évekig mókuskodtál, míg végül mégiscsak te lettél a sete-suta őzike?
Eszembe jutott, hogy szeretnék táncolni.
Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.