gate_Bannergate_Banner
Centrál SzínházSzacsvay LászlóKorcsmáros GyörgyTextúraZávada Péter
  • facebook
  • instagram
  • 2022. november 30., szerda
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    “Ettől leszünk emberek: hogy beszélgetünk egymással” – Interjú Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással

    2022. november 23., szerda 09:28

    Pár hete tartották Amy Herzog Jaj, Nagyi! c. darabjának őszi bemutatóját a 6színben Szabó Máté rendezésében. Az előadás két főszereplőjével, Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló nyitottságról, a nagyszülők felé való nyitottságról, legintimebb dolgaink megosztásáról, egy bakancsról és a bizalmatlanság hiányáról…

    ©Szokodi Bea

    A Pótszékfoglaló interjúja:

    A nyitottságról, a másikra való nyitottságról mi villan be elsőre számotokra?

    Barna: Az alapvető szükségessége és az általános hiánya. Legfőképp most, a XXI. században, amikor elvileg mindenre liberálisan, nyitottan tekintünk, a gyakorlatban viszont ez igen kevéssé valósul meg . Talán mert nagyon is szűken látjuk a világot. Magam is igazából csak a saját szakmámra látok rá, és arra is hiányosan. Holott a másik elfogadása, meghallgatása lenne talán az egyik legfontosabb dolgunk…

    Piroska: …kellene, hogy legyen! De nem is nagyon van rá időnk, ugye. Azon veszed észre magad, hogy egy idő után szakbarbárrá válsz, hisz más szakmákra, a másik hivatására ha egy percre rá tudunk csodálkozni, az is nagy szó ma. Ma, amikor mindig rohanunk, örülünk, ha a magunk szűk kis területére rálátunk.

    Barna: És igazán még arra se tudunk rálátni, hisz  egyre kevesebb idő jut bármire.©Szokodi Bea

    Piroska: Megvehetsz, elolvashatsz bármennyi újságot,  annyit úgysem tudsz, amennyivel itt el vagyunk árasztva. Muszáj kiválasztani ebből az információáradatból a bennünket leginkább érintőket, különben igencsak összecsapnak fejünk felett a hullámok.

    A Jaj, Nagyi!-ban is a nyitottságon múlik minden, amikor két generáció egy térbe kerül, nem?

    Piroska: A nagyi és Leó, az unokája egy bizonyos mértékig nyitottak egymásra, hisz egy másik nagymama a marihuána-szívással kikergetné Leót a világból. Inkább kipróbálja vele, ahogy Leó volt kedvesének is próbálja elmagyarázni, hogy  is működik az élet, ahelyett, hogy elintézné azzal, hogy “te egy kis hülye kurva vagy!” – persze aztán bizonyos összeütközések még így sem elkerülhetők.

    Barna: A “nyitottság” egyrészt a másik felé való nyitottságot, másrészt ugyanennyire az önmagunk felé tanúsítandó nyitottságot, elfogadást jelenti. Meg kell pórbálnunk azt is megérteni, ami saját magunkban zavar. Talán az egyik legnehezebb feladat önmagunk megértése. Leónak ebben a történetben sok olyan dologgal kell szembenéznie, amit megbánt. Ezekkel a hibákkal és azok következményeivel szembenézni nagyon kemény feladat. Ez egy olyan belső út, amit nem könnyű végig járni…

    Szerintetek az egymás felé fordulás szempontjából mennyire hangsúlyos itt az, hogy két, egymástól ötven évnyi korkülönbségre lévő generációról van szó?

    Piroska: A nagyszülők és az unokák rendszerint jobban megértik egymást, mint a szülők és a gyerekek. Tapasztalatom szerint könnyebben megnyílnak a nagymama, nagypapa korúaknak az “unoka korúak”. Nem véletlen, hogy sokan  arról mesélnek, hogy milyen csodálatos ember volt a nagypapájuk, vagy hogy milyen jó volt, amikor a nagymama nevelte őket. Talán idősebb korban könnyebb belehelyezkedni a másik gondolkozásmódjába. Van egyfajta bölcsesség is akkorra már, hisz addigra már sokat megélt, sok mindent látott az ember.

    Barna: …és talán ebben a korban már nem zaklatja föl annyira, amivel találkozik. Mert annyiszor találkozott vele. Tudja: ilyen is van.

    Piroska: …és ezen ő már túl van.

    Barna, te is így voltál, így vagy a nagyszüleiddel?

    Barna: Nagyon jó viszonyt ápolok mindhármukkal, hosszan és szívesen tudok velük beszélgetni. Mi hárman vagyunk testvérek, és talán az első unoka élménye miatt is alakulhatott ennyire intimmé ez a kapcsolat. Sokszor meglepetést okoztam már embereknek azzal, hogy miket mondok el a nagyszüleimnek. Egyébként a szüleimnek is – olyanokat, amelyeket általában szégyellni szoktak, és sokan nem osztanának meg velük.

    Ez a darab a generációs különbségeken túl arról is szólhat, hogy egyáltalán álljunk szóba, kommunikáljunk egymással?

    Barna: Ez  nagyon fontos lenne, igen. A legkézenfekvőbb tapasztalat- és gondolatmegosztás a kommunikációban rejlik. Enélkül igen nehéz eligazodni, hiszen sok helyzetben másokhoz képest tudunk valamilyenek lenni az életben. ( ez nem feltétlenül pozitív, sőt…) 

    Piroska: Ettől leszünk emberek: hogy beszélgetünk egymással.

    Barna: Vidéken, ahol a generációk együtt éltek, amíg a gyerekek nem lettek munkaképesek, a nagyszülők foglalkoztak velük, míg a szülők kint, a földeken dolgoztak. Ezért az öregek élettapasztalata és annak megosztásának élménye a részükké vált. Nem kellett külön keresniük  a nagyszülők társaságát. Nekünk viszont már nehezebb dolgunk van: helyzetet kell teremtenünk, hogy a nagyszüleinkkel találkozzunk, mert sajnos, nem vagyunk rákényszerítve. Mi az anyai nagyszüleimmel egy telken nőttünk fel – talán ezért is alakulhatott ki ez a fajta viszony közöttünk. A gyanakvás, bizalmatlanság létre sem tudott jönni, nem volt módja kifejlődni.

    Piroska: Én csak egyik nagyapámat, az anyait  ismertem, ám ő rendkívül zárkózott ember volt. Ezért aztán nem is volt vele túl sok kapcsolatom, nem is velünk lakott, hanem az egyik nagynénénkkel egy másik faluban. Talán emiatt is nézhettem mindig kicsit gyanakodva Andrási nagyapámra, aki ősszel, mikor az első dér belepte a dunnát, bevonult az istállóba aludni, és aztán tavasztól őszig a nyitott gangon aludt. Öregségére templomba járó lett, de nem is a vallásossága miatt, ahogy anyámék mondták -, hanem csak azért, hogy lássa az öregasszonyokat. Még egy emlékem van vele kapcsolatban: nálunk, Kunágotán, amely egy nagyobb falu, itt elegánsabb, félcipőben járó papok éltek. Dombiratos, ahol Andrási nagyapa lakott a nagynénémmel, csak egy kis sáros falu volt.

    ©Szokodi Bea

    Nagyapa temetésén azt láttam, hogy a pap reverendája alól két, hatalmas, sáros bakancs lóg ki. És emlékszem: számomra a temetés legérdekesebb része az volt, ahogy anyuka kezét rángattam: “nézze, anyuka, nézze!” – és mutogattam a két sáros bakancs felé. Utána, a halotti toron pedig vártam a bagolytüdőt. A bagolytüdő, kérlek szépen, mint kiderült, aszalt gyümölcsökből készült kompót volt. És amikor ezeket a gyümölcsöket megfőzték, olyan szivacsosra dagadtak, mint a tüdő. Ez izgatott, és a sáros bakancs. Az anyai nagyanyám a háború alatt halt meg, szívbeteg volt, és egyik éjjel a bombázások robajától hunyt el. Ott temették el a kert végében, mert a front már akkor elérte a temetőnket.

    Az egészből annyira emlékszem, hogy veszettül érdekelt a gyertya: és halottak napján, amikor ott a sírnál anyám imádkozott, sírdogált, akkor állítólag én csak annyit mondtam, hogy “anyuka, gyújtsuk meg, gyújtsuk meg, és kész”!

    A Jaj, Nagyi!-ban ott lehet a bennünk élő bizalmatlanság, gyanakvás levetkőzésére tett kísérlet is?

    Barna: Reménykedem benne.

    Piroska: Azt nem tudom, bár lehet ebben is valami, hiszen bár Barnával nem is ismertük egymást a darab előtt, de az első pillanattól kezdve egy percig sem volt kérdés számunkra az, hogy mintha ezer éve ismernénk egymást!

    A PÓTSZÉKFOGLALÓT ITT KÖVETHETIK.

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram