Egyik legutóbbi munkájuk a Johanna, avagy maradjunk már emberek című előadás Szegeden. Mohácsi János rendezővel, Mohácsi István drámaíróval, Kovács Márton zeneszerzővel Proics Lilla beszélgetett a Színház.net oldalán. 

A teljes interjú itt olvasható.

Mohácsi István elmondta, nem látta a darabban a klasszikus formát, illetve már az elején tudja mindenki, mi lesz a vége, hogy a kislány jó, és hozzá képest mindenki más csak gonosz és úgy éreztem, erre nem tud megoldást: “Nekem az jutott eszembe lehetséges útként, hogy legyen olyan abszurdszerű, mint annak idején a kaposvári Tom Paine”.

Arról szólva, hogy a szabadúszó-létben mennyire lehet iránytű a saját művészi kíváncsiság, Mohácsi János úgy vélekedett: “Jó esetben van megrendelés, rosszabb esetben nincsen. Olyan is van, hogy kifejezetten ahhoz ragaszkodik a megrendelő, ami már volt egyszer. Van, aki retteg attól a hosszú és beláthatatlan folyamattól, aminek a végén megszülethet valami új”.

Hármuk együttműködéséről szólva úgy fogalmazott, minden munkában más és más: “Most Isó (Mohácsi István – a szerk.) például sokkal többet írt, mint szokott, mert nekem ez most nem ment.”

“Általában és most is Janóék után megyek: ők tesznek ajánlatot, ők vetik fel az alapötletet – amiben nyilván az is meghatározó, milyen kondíciókról szól az adott megállapodás. (…) A szituációkhoz alkalmazkodom, és mivel mindhármunknak nagy kedvence az élőzene, így mindig igyekszünk ennek a feltételeit megteremteni. Attól függetlenül, hogy Jánosnak jó zenei ötletei és elképzelései szoktak lenni, én nagyon nagy szabadságot kapok. (…)Nálam még további szempont, hogy be lehet-e vonni színészeket a zenélésbe – ami persze nemcsak a színészek zenei képességein múlik, hanem az előadás formáján is” – mesélte Kovács Márton zeneszerő. Azt is elmondta, a Csak egy szög (Mohácsi János legendás kaposvári előadása, a szerk.) egyik alaplüktetése szándékoltan van benne ebben a munkában, ami ebben az anyagban is megtalálta eleven helyét.

“Mark Twain azt mondja, már mindent leírtak a világon. És már mi is nagyon sok mindent leírtunk, amiből viszont akkor használunk, amikor akarunk, vagy amikor nem jut eszünkbe más, vagy amikor azt szeretném, hogy örülj neki. Illetve ha egyébként is folyton használunk vendégszövegeket, akkor miért pont a saját szövegünk legyen kivétel?” – fejtette ki Mohácsi János.

A felvetésre, miszerint mindig más és más társulatban dolgoznak, arról is beszélt: “A társulat a poklok poklát éli, mert nagyon későn kapnak írott anyagot a kezükbe, és nagyon bírom, hogy Remete Kriszta és Khell Zsolt mégis képes így dolgozni. Zsoltnak elég például azt mondanom, hogy Johanna-sztori lesz Tom Paine-szerkezettel, és Mártonék is ott lesznek benne: ő képes ezzel elindulni. Azt is kértem, hogy később ne legyen változás, mert a vidéki műszakok ma már olyan leterheltek, hogy alig lehet rájuk számítani, még akkor is, ha vannak köztük szentek.”

A kérdésre, mit látnak, mi változott az utóbbi tíz-húsz-harminc évben a színházakban, Kovács Márton azt válaszolta: “A lányom többet jár színházba, neki nagyobb a rálátása, de az ő beszámolóiból is úgy érzékelem, hogy az élő zene sok helyen fontos, sokan akarnak kezdeni vele valamit. És ez nagyon jó, de kérdés, hogyan lehet ezt finanszírozni. Ahhoz képest, hogy Kaposváron a színháznak volt egy zenekara, amit akkor mindenki nagyra értékelt, miközben természetes adottságnak is vett – most milyen óriási dolog lenne egy nagy zenekar!”

Mohácsi István tapasztalata szerint a próbaidőszakok nagyon lerövidültek, állandósult, hogy egy nagy volumenű előadást is mindig kevesebb ideig lehet próbálni, mint amennyire szükség lenne. 

“A Tom Paine első próbaidőszaka, ami alatt a négy és fél órás első felvonás elkészült, négy hónap volt, az egészet egy évad alatt fejeztük be. Azt az éteri állapotot, ami akkor volt, nem tudom, hogyan lehet visszahozni, vagy még inkább odaajándékozni egy fiatalembernek, aki most kezd színházat csinálni… Egyértelmű, hogy ilyen szempontból már a rendszerváltás sem volt sikertörténet. Megszűntek a tájelőadások, ami a legnagyobb bűne az összes kulturális kormányzatnak. (…) Ilyen szempontból nagyon rossz irányba megyünk, hiszen ez egy kicsi ország, ahol nincs széles keresőképes réteg a kultúrára, ezért az államnak kutyakötelessége támogatni a kultúrát. És nem azt, amit ő jelöl ki kultúrának, hanem amit a szakma hoz létre. A nagy mozgásokra nem látok rá – lehet, hogy húsz év múlva a pingvinek lepik el a kontinenst” – fejtette ki Mohácsi János.

A teljes interjú itt olvasható.