SZFEMácsai PálMajor FesztCziegler BalázsVidnyánszky AttilaBondoró Fesztivál
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 8., szerda

    “Ez a munka valamelyest szereplés, de nem rólunk szól” – Tóth Cili audionarrátor és Takács Erika jelnyelvi tolmács válaszolt

    2020. február 14., péntek 23:22

    Hogyan lehet előadásokat szélesebb közönségnek hozzáférhetővé tenni, mint ami általános a magyar színházakban? Kik és milyen módon dolgoznak ezen? Tóth Cili audionarrátorral és Takács Erika jelnyelvi tolmáccsal a Színház.net beszélgetett.

    A Színház.net interjújából:

    Arról, hogy milyen szakmai út veztte őket a színházba, Tóth Cili elmondta: “Középiskolai magyartanárként volt egy látássérült kollégám, jó barátom, aminek alighanem lehetett köze ahhoz, hogy észrevegyem a Színműn indult audionarrátor képzést. Már a képzésen rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Amikor végeztem, több színházigazgatót is megkerestem, és kiderült, hogy Zalán János, a Pesti Magyar Színház igazgatója eleve elkötelezett a dolog iránt, így azzal vett fel, hogy komplex módon dolgozzak ezen a területen, azaz nem csak a konkrét szakmai feladatokkal kell foglalkoznom, hanem például a közönségszervezéssel és szakmai szervezetekkel való együttműködéssel is. Bár máshol is kísérleteznek ilyesmivel, alkalomadtán volt néhány helyen egy-egy akadálymentesített előadás, a Pesti Magyar Színház az első, ahol egy minden területet átfogó program indult és valósult meg.”

    Takács Erika elmondta: “25 éve vagyok jelnyelvi tolmács. A Bárczin végeztem, éppen a jelnyelvi tolmácsolás megreformálása előtti utolsó évfolyamban. (…) A szakmában dolgozva elég hamar kiderült számomra, hogy a siketeknek nem létezik a színház – akkor kezdtem el gondolkodni, kutakodni, hogyan lehet ezen változtatni, pláne, hogy közben megtudtam, nyugaton hogyan is működik mindez. 1996-ban megkerestem a Radnóti Színházban Bálint Andrást, aki azonnal támogatta az ötletünket. Hozzáteszem, abban az évben egy siket csoporttal nagy sikerünk volt a Ki mit tud?-on, ami adott is egy kis sajtó-ismertséget, úgyhogy rövid idő múlva meg is történt az első színházi jelnyelvi tolmácsolásunk. Borzalmas volt, hiszen nem volt hozzáférhető irodalom, se előzetes tudásunk, ráadásul más területen szerzett tapasztalatainkból és a hagyományokból kiindulva hárman csináltuk. Egyébként nagy sikerünk volt, a hallássérülteknek ez nagyon sokat jelentett.”

    Takács Erika arról is beszél, rögtön rájöttek, bármilyen fárasztó is, nem szerencsés váltaniuk egymást, mint például egy konferencián. “Egyvalaki lényegesen markánsabban tudja kialakítani az adott előadás átgondolt, stilárisan egységes rendszerét – amihez aztán végig tudnak viszonyulni a nézők. Az elején elmondhatatlanul fárasztó volt. Ezen kívül sok minden mást is ki kellett alakítani, hiszen nem mindegy, hol áll a tolmács – az nem szerencsés, ha hosszasan csak úgy lehet követni az előadást, mint egy teniszmeccset –, vagy mit lehet még kezdeni vele. Mindezt persze a színháziaknak is szokni kellett. Dolgoztunk aztán a Madáchban, az Operettben, a József Attila Színházban és sorra máshol is. Illetve ez mindig anyagi terhet is jelentett az adott színháznak, aminek egy részét annak idején igyekezett a Hallássérültek Kultúrájáért Alapítvány fedezni. És ahogy Cili is mondja, eleinte csak egy-egy ilyen előadás volt, pláne vidéken. Időközben aztán pályázatok is születtek, és egyre több kollégának lett ilyen ambíciója – hozzáteszem, egyáltalán nem könnyű műfaj, erős szakmai tudás, gyakorlat, terhelhetőség és bátorság kell ahhoz, hogy tudja az ember csinálni. Ez a munka valamelyest szereplés, de egyáltalán nem rólunk szól: valaminek a közvetítése, amit igyekszünk minél hívebben átadni – fejtette ki.

    Takács Erika elárulta, volt egy ominózus eset, amikor egy színész nem tudta elfogadni a közelséget. “A következő előadás előtt azt kérte, hogy egy függönnyel válasszanak el engem a színpad többi részétől. A színház azonban kiállt mellettem, és azóta szép fokozatosan szokjuk a közös munkát. Ugyanakkor megtörtént már az eset ellenkezője is, amikor olyan nézők jöttek oda hozzám, akik nem a célcsoportom, de mégis személyesen is ki akarták fejezni a tetszésüket. Volt, aki azt mondta, legközelebb is olyan előadásra jön, amelyiken jeltolmácsolás van, és elhozza a gyerekét, hogy lássa: a világ ilyen is. És ez nem véletlenül történik meg itt, hiszen a Pesti Magyar Színház azzal emelkedik ki a korábban teljesség igénye nélkül sorolt színházak közül, hogy ezek a programok, az akadálymentesség nálunk rendszerszerűen működik, nem pedig alkalmanként vagy átmenetileg.”

    Az interjúból az is kiderült, hogy a próbákon is részt vesznek megfigyelőként. “Egyikünknek sem lenne elég egy szövegkönyv. Ott kezdődik, hogy meg kell tanulnom az egész szövegkönyvet és a mozgást is. És ma már én sem vagyok lecövekelve egy helyre, annak is megvan a rendszere, mikor hol kell lennem. Nekem a közelség és az időbeosztásom miatt lehetőségem van arra, hogy a főpróbahéten végig bent legyek – nem így Vörös Zsolt kollégámnak, aki Szegedről ingázik egy-egy premierhét vagy előadás miatt. Bár ki vagyunk írva a próbatáblára és az előadásra, illetve mindig szoktunk szólni is, jobb, ha látják a színészek, hogy bent ülök, mert így még inkább tudatosodik bennük az együttműködés jelentősége” – fejtette ki Takács Erika.

    “A hallássegítő berendezést egyébként azok is tudják használni, akiknek időskori halláscsökkenésük van. A konyha bemutatója után egy kilencvenegynéhány éves hölgy elmondta, nagyon régóta nem is volt színházban, mert annyit romlott a látása és a hallása is, és rendkívül boldoggá tette, hogy újra megnézhetett egy előadást” – tette hozzá.

    A Színház.net interjúját Itt olvashatja.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -