Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. július 21., vasárnap
    banner_bigBanner3

    „Ez egy jó lehetőség, hogy bármi megtörténhessen” – Beszélgetés Kálóczi Orsolyával, Menszátor Héresz Attilával és Miklós Marcellel

    2023. június 4., vasárnap 09:52

    Április 1-jén láthattuk először a Dühöngő – groteszk világmegváltás két részben c. előadást az RS9 Színházban Menszátor Héresz Attila rendezésében. Vele és a Carment játszó Kálóczi Orsolyával és a Misát alakító Miklós Marcellel beszélgetett a semmiről, a műanyaggá vált és egyre inkább azzá váló életünkről, a szövegértés hiányáról, a “romkocsmák világmegváltó félhomályáról” tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

    Forrás és még több színházi tartalom itt: PÓTSZÉKFOGLALÓ

    A semmiről mi jut először az eszetekbe?

    Attila: A tehetetlenségi faktor. Az, ahová az ember a világmegváltó korszakai után kiüresedve megérkezik. Vagy belefásulva vagy kiégve vagy épp megőrülve.

    Orsolya: A fekete lyuk, gyakorlatilag. Ám mégsem teljesen jó a hasonlat, mert egy fekete lyukban vannak energiák, ám itt, a semmiben minden energia elnyelődik. Hisz a semmi energia nélküli, céltalan, gondolattalan valami. Amolyan várószoba, ahol várakozol, miközben tartasz A-ból B-be. Számomra a semmi az, ahol sem A nincs, sem B. A semmi egyben motiválatlanság is számomra.

    ©Juhász Éva

    Amolyan sehonnan sehová?

    Marcell: Az emberiség tíz százaléka akarja megváltani a világot, a maradék kilencven pedig azt figyeli, hogy ez sikerül-e nekik. Nagyon sokszor akartam már megváltani a világot, volt hozzá küldetéstudatom, mániás depresszióm, drogfüggőségem. Sokat, sűrűn, aktívan éltem, mégsem tudom, hogy mentem-e vele bármire. Számomra hasznos tapasztalat volt, ám valószínűleg, mindebből a világ nem sokat érzékelt…©Juhász Éva

    Hogy a Dühöngő, mint szöveg, mint előadás létrejött, annak ehhez a fajta semmihez mennyire van, lehet köze?

    Attila: A szövegkönyv húsz évvel ezelőtt született, és zsánerét tekintve volt némi köze az Osborne-féle Dühöngő ifjúsághoz – elméletben. A mi történetünk mégis egészen más irányt vesz. Minket már húsz éve is nyomasztott az a fajta “művilág”, ami felé, már akkor is éreztük, hogy sodródunk. Kulturális, társadalmi és mindenféle téren. Húsz év után még frusztrálóbb, hogy egy olyan világban élünk, ahol a bóvli egyszerűen letaszítja az értéket a talapzatáról. Elkerülhető-e vajon, hogy elmerüljünk a műanyag világban?  Ezek a gondolatok is motiválták ezt az anyagot, mindemellett próbáltuk magunkat is kifigurázni. Hogy vajon a semmi világűrjében keringve velünk nem történik-e meg ugyanez, hogy igazából belül már mi magunk is rég feladtuk? És bár úgy teszünk, mintha még lázadnánk, cselekednénk, csupán szóhegyeket építünk.

    …de legalább tudjuk, hogy egy műanyag világban élünk, legalább már önmagunkat nem vezetjük félre! És ez már fél siker akár, nem?

    Marcell: Nekem mégis sokkal fájóbb az, amit az internethasználat és legújabban a mesterséges intelligencia okoz a társadalmainkban. Haladunk afelé, hogy nem a könyveket vesszük elő este, hogy olvassunk, hanem inkább az elbutulás felé menetelünk – sajnos.

    …és már sokszor nem azért nem veszünk elő könyveket, mert nincs időnk, vagy mert a virtuális tér interaktivitásához képest nem szállít adott időegység alatt kellően magas ingermennyiséget, hanem azért, mert már nem is értjük a szöveget, és amit nem értünk, abban, teljesen természetes módon, az örömünket sem leljük…

    Attila: …helyette sokszor szó szerint értünk mindent, és az, hogy mi van, mi lehet a szavak, mondatok, kifejezések mögött másodlagos értelemként, már nem megy át, sajnos.

    Orsolya: Nekünk még voltak olvasmányaink. Rá is voltunk “kényszeríve”, hogy olvassunk, mert fontos volt, hogy képben legyünk a kortárs irodalomban, mert ez kellett ahhoz, hogy tisztában legyünk a körülöttünk lévő világgal. Ám – ahogy Attila is mondta – egyre többen nem értik se az iróniát, se a groteszket, ugyanis műfajilag sincsenek sokan tisztában azzal, hogy mi is az.

    Attila: Igen, tulajdonképpen felvetődik egy fontos és szörnyű kérdés. Ha valaki a TikTokon bugyi nélkül főz, és ezzel a produkcióval hétmillió követőre tesz szert, akkor ehhez mérten mi tulajdonképpen mi a fenét is akarunk a Dühöngővel a színházban az ötven fős nézőtéren?!

    ©Juhász Éva

    Tényleg, mit is akartok a Dühöngővel ötven fős nézőtéren, avagy a Dühöngő mit tud kezdeni az előbb említett semmivel?

    Attila: Marci mondta az előbb, hogy az emberiség tíz százaléka akarja megváltani a világot, és őket nézi a másik kilencven százalék – bár inkább úgy fogalmaznék: annak szurkol, hogy ez a tíz százalék bukjon szépen el.

    …ám azt is csak azért, mert akkor legalább történik valami.

    Attila: Igen…  Hogy mit is akarunk a Dühöngővel? Nyilván felvetődik a kérdés : vannak-e még ilyen figurák a mostani generációkban. Vannak, akik egyáltalán akarnak még bármit is? Azaz: meg tudja-e határozni valaki, hogy ő kicsoda, és mit szeretne? A saját szakmáján belül van-e igazi motivációja, vagy már csak megélhetési tényezőkben tud gondolkodni? Hisz a média megmondja nekünk azt, hogy mi a fontos: legyen geci sok pénzed! Nézzél ki geci jól! – ez a kettő. Nagyjából ennyi.. Biztos, hogy ma egy végzősnek az a legfontosabb célja, hogy valami igazi, különleges alkotásban vegyen majd részt? Vagy inkább az, hogy gyorsan bekerüljön valami napi sorozatba, forogjon a neve, vagy a szerep neve? 

    …ám volt már magyar gyártású, vállaltan a magyar romantika korát megidéző napi sorozat, ami magas színészi minőséggel készült – rettentő ritka, ám mégis van.

    Attila: Természetesen nálunk is felívelő tendenciát mutat a minőségi sorozatok száma, és ez szuper, de sok a fércmű, hogy finoman fogalmazzon az ember. Van még olyan, aki tényleg az életét tette fel a szakmájára, vagy a felületesség mindent megfertőz?. Létezik-e még az az “állatfaj”, aki valaha Latinovits Zoltán, Bódy Gábor vagy Jim Morrison volt?

    Orsolya: Léteznek ezek a figurák, tényleg. Nekünk, akik a mai negyvenes-ötvenes generáció vagyunk, nekünk ez még tényleg megvan: dolgozunk, és valóban akarunk, szeretnénk még valamit! Talán globálisabban tudjuk átlátni, hogy mi történik, érzékenyebbek is lehetünk ezekre. Vagy csak arról lehet szó, hogy a mi generációnk még mindig nem képes mit kezdeni ezzel a fajta műanyag világgal, de nem gondolom, hogy ez akkor, húsz évvel ezelőtt kevésbé lett volna aktuális, mint ma.

    ©Juhász Éva

    Ha már: “vannak még ilyen figurák?” – akkor most kérdezem. Melyikőtök karaktere milyen figura a Dühöngőben? 

    Marcell: Akiről eddig beszélgettünk, az Misa figurája, akit én játszom. Ő az, aki nagyon akar valamit, ám közben ez a valamit akarás már abuzálássá válik. A mi darabunkban ő egy zenész, aki lehetett volna sok minden. Misa az induló jelenetben azzal szembesíti a feleségét és a legjobb barátját, hogy “mi nem így indultunk, feladtuk az elveinket!” Feladták azt, hogy beleálljanak mindenbe, hogy kockázatot vállaljanak, hogy ne hazudjanak, főleg a művészetben ne hazudjanak. A felesége egy romkocsmát üzemeltet, a legjobb barátja egy bíró – ők már kissé visszafogottabban léteznek, nem akarnak már konfrontálódni. És Misa az, aki már az “abuzálásig” menően emlékezteti őket, hogy nem ezekkel az elvekkel indultak el annak idején közösen. Persze, mikor Misa ezt kettejükön számon kéri, akkor már részéről is fals ez, nem több, mint egy kinyilatkoztatás, mert ő sem tesz semmit sem. Az a bizonyos tehetetlenségi erő őt magát is lehúzza a mocsárba. Hiába igazak a mondatai a kultúráról, a társadalomról, ez részéről már csak rávetítés, és ez az, amitől bántó lesz  ez az egész. Olyan, mintha önboncolást végezne, miközben ezzel a boncolással, mint szikével, megsebez másik két embert is – ettől válik ez a karakter bonyolulttá.

    Attila: Én vagyok az az idegen, aki csak az utolsó jelenetben, tíz mondat erejéig jön be. Tulajdonképpen szerettem volna kitágítani a színpadi időt, hogy a néző azt érezze, mintha hosszú-hosszú évek teltek volna el. Ez a négy ember összezárva ott a romkocsmában tulajdonképpen elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és ez az idegen ezzel szembesíti őket.

    Miért gondolhatjuk, hogy az idegen tudja, hogy mi történik a világban?

    Attila: Ebben a romkocsmában sohasem látnak vendéget. Az egyetlen vendég a darab végén az az idegen, aki szembesíti őket azzal, amiről nem vesznek tudomást. Számukra ott van Carmen, aki a vágy titokzatos tárgya lett a három másik embernek. Ez egy folyamatos csatatér, ahol egymással harcolnak a szereplők. Ebben a csatatérben a béke szigeteként hat egy ember, aki normálisnak tűnik.

    …és az is?

    Attila: Azt gondolom, hogy az. Persze nem baj, ha a nézőben felvetődik, hogy amit az Idegen mond, az maga a zártosztály – de nem az a zártosztály. A valóság, persze fikciós valóság… – de nem szeretnék spoilerezni.

    Mi miatt nem tud, nem akar tudomást venni a külvilágról Misa és Carmen?

    Orsolya: Olyan, mintha egy száz négyzetméteres térben élnék a világukat, mintha nem jutna el hozzájuk semmilyen hír… Carmen az, aki minden feszültséget próbál kioltani, a helyén kezelni, aki folyamatosan nyugtatgatja a többieket. Egy igazi villámhárító típus, nem nagyon konfrontálódik. Ebben benne van az is, hogy Carmen egy személyben viszi ezt a kocsmát, ha ő nem intézkedne, akkor nem is lenne a hely. Mindenki elvan a gondolataival…

    ©Juhász Éva

    De azért nem a romkocsmák mélyén filozofálgató értelmiségről van szó, ugye?

    Attila: Neeem, ráadásul itt van egy spanyol, egy orosz, egy lengyel és egy finn szereplő. Nincs a helyszín megnevezve, ezért ez a történet bármelyik másik világvárosban is megeshetne.

    Ez a romkocsma tulajdonképpen egy buborék is, nem?

    Attila: Amikor én ezt kitaláltam, hogy egy romkocsmában játszódjon, akkor indultak Budapesten a romkocsmák. Azon túl, hogy a mai napig szeretem ezeket a helyeket, mennyire nagy dolog lenne berendezni egy bárt, ahol sohasem látunk vendéget. Ez a négy ember mind nagyon tehetséges, de valahogy a praktikus dolgokhoz nem értenek: nincsen bevétel, mindenhonnan dől be hozzájuk a szemét… Vannak olyan karakterei az életnek, akik sajnos soha nem kerülhetnek olyan helyzetbe, hogy ne legyenek vesztesek.

    Orsolya: Itt van ez a romkocsma, itt van ez a négy ember, négy különböző országból jöttek. Hol máshol találkoznának, mint egy romkocsmában? Ráadásul négy eltérő nemzet tagjai. Ez egy tranzit, ahol emberek, érvek, gondolatok ütköznek. A mai világban már ez önmagában irreális, hisz manapság ennyire eltérő emberek max. egy chatszobában futhatnának össze. Ez egy jó lehetőség, hogy bármi megtörténhessen. A semminél több – egészen biztosan.

    Forrás és még több színházi tartalom itt: PÓTSZÉKFOGLALÓ

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram