Martin McDonagh Leenane szépe drámáját a kilencvenes évek óta nagy sikerrel játsszák a hazai színházakban. A négyszereplős brutális fekete humorral átszőtt darab antihősei: anya és lánya gyilkos indulattal küzdenek egymással a szeretetért. Ezt a harcot bonyolítja tovább a Dooley fivérek felbukkanása. A darab bemutatója október 8-án a B32 Galériában. Kovács Gabi Mucsi Zoltánnal és Kovács Lehel rendezővel beszélgetett.

Tavaly óta ez a második rendezésed. Múlt évben a kecskeméti Katona József Nemzet Színházban a Leonce és Lénát vitted színre, most a B32-ben McDonagh írását. Szakmai továbblépést jelent számodra a rendezés, esetleg ez egyfajta kitörést a kőszínházi keretekből a függetlenek felé?

K.L.: Ez egy új lehetőség számomra, úgy gondolok rá, mint egy másik színházi útra. Egész egyszerűen azt érzem amikor rendezőként foglalkozom egy anyaggal, egy olyan szöveggel, ami érdekel, és motivál, hogy minden jobban megy, és többet is tanulok belőle, mint egy kis színházi szerepből. A színházban az alkatomtól függő az, hogy mit osztanak rám, és ez eléggé beskatulyázza az embert. Rendezőként simán foglalkozhatok úgy a Hamlettel, hogy tudom, hogy ezt a szerepet a büdös életbe senki nem fogja már rám osztani és ez felszabadító érzés.

Leonce és Léna formabontó, aktualizált formában láthattuk. A Leenane szépénél gondolkodtál hasonló változtatásokon vagy ez egy általánosabb érvényű történet?

Szerintem általánosabb érvényű történet olyan szempontból, hogy ez nem költészet, hanem a szeretetnek a sötét erejét mutatja be. Az ember fél, retteg attól, hogy egyedül marad, és inkább magához láncol valakit, ahelyett, hogy elengedné. Ebből az egymásrautalt együttélésből aztán semmi jó nem sül ki.

A történet örökérvényű, teljesen mindegy, hogy két nő, két apa, fia szorul egy ilyen lehetetlen helyzetbe. A Leenane szépénél inkább az volt, hogy megpróbáltunk úgy hozzányúlni, hogy a történetet ne az ír mondavilág uralja el. A hangsúlyt a szereplők emberpróbáló, egymást megnyomorító függő viszonyára helyeztük, hiszen teljesen mindegy, hogy skandináv vagy magyar szituációban játszódik a darab, egy ilyen beteges viszony, ami Mag és lánya Maureen között kialakult bárhol egyetemesen pusztító hatású lenne.

Maga az író, Martin McDonagh mondja, hogy: „Talán nem úgy tűnik, de sosem egy helyről próbálok írni mindig a történet a lényeg. A történet minden. A történet meg egy csöppnyi kiszámíthatatlan.”

M.Z: Mag és Maureen anya-lánya konfliktusa bárhol megtörténhet, a gyűlölet a szeretet a világon mindenütt működik. Mag, az anya attól retteg, hogy egyedül marad, ezért az egyik lányát kegyetlenül magához köti nem törődve azzal, hogy az lelkileg megnyomorodik ebben fojtogató kötelékben. Maureen pedig ebben a gyötrő kapcsolatban eljut odáig, hogy végül a mamát egy vasalóval jól elintézi. Azt gondolom, hogy mindannyiunkban ott van minden, és hogy láncon tudjuk-e tartani a gonosz kis lényünket, vagy tudunk-e olyan erős ketrecet gyártani neki, ami fogva tartja, rajtunk múlik. De gyorsan változhatnak a dolgok, könnyen szétfeszítheti a rosszabbik énünk a ketrecet és akkor állatokká válhatunk.

Magot a Maureen anyja szerepét Mucsi Zoltán játssza. Ez hogyan árnyalja a karaktert?

K.L.: A Nézőművészeti Kft. úgy működik hála az égnek, hogy tagjai színészekre keresnek általában darabot. Így volt ez a Leenane esetében is. Gyulay Eszter dramaturg segítségével így találtunk rá McDonagh könyvére. Jankovics Annát jól ismertem, és az ő speciális alkatára is szerettem volna egy főszerepet, így lett belőle Maureen. A kőszínházi közegben a rendhagyó alkatokat nagyon ritkán használják bátran, a testesebb és soványabb figuráknak is megvan a szerepkörük, és nem nagyon térnek el tőlük. Kapát jobban ismerem, nem csak, mint színészt, hanem mint embert.

A nézők sokféle szerepben láthatták, a legvirtuózabban káromkodótól kezdve a férfias és erős Kapáig. Most azt éreztem, hogy ő ezt már tudja, megmutatta és közben sokkal érzékenyebb ember ennél, és sokkal intelligensebb, árnyaltabb, illik majd rá Mag kegyetlen nemtelen szerepe, hiszen egy olyan öregasszonyt játszik, akinek végül is nincs neme, mert a nemisége a darabban teljesen eltűnik. Bízom abban, hogy Mag karaktere lehet úgy színészi jutalomjáték, hogy nem paródia.

M.Z.: Ehhez kapcsolódik, hogy a szerzőnek nagyon egyedi fekete humora van, és bármikor képes bárkiből előtúrni egy szörnyeteget. McDonagh elég jó anyagokat enged ki a kezéből, és nála csak jó szerepek vannak, így aztán ez még egy plusz. Mag esetében nyilván kap egy kis gellert az, hogy akkor ez a néni férfi, vagy sem, de Lehellel együtt arra törekedtünk, ne legye parodisztikus a karaktere.

Milyen Kapát rendezni? A Munkaügyek kapcsán olvastam rólad, hogy nagyon nehezen álltad meg bizonyos helyzetekben, hogy ne szakadjál meg a röhögéstől.

K.L.: Lent szabad nevetni rendezőként, fent a színpadon partnerként ez veszélyes.

M.Z.: Itt az volt, hogy intelligens a színész, és mindent megcsinál, amit a rendező mond, zokszó nélkül. (nevet)

K.L.: Az mindenképp zavarba ejtő, amikor ekkora formátumú színházi egyéniséget az ember megpróbál instruálni. Hála az égnek Zoli nagyon nyitott és kíváncsi, azonnal befogadja az egymástól eltérő verziókat is és könnyedén kipróbálja azokat.

M.Z.: Ez pont fordítva is igaz volt, ha én vetettem fel valamit, és ha az jónak bizonyult, akkor az a rész úgy maradt. Nyilván azért Lehelnek elég komoly elképzelése volt arról, hogy ő mit szeretne látni ebben az előadásban és ezen a vonalon mentünk, de közben mondtam az ötleteimet, aztán amelyik rossz volt eldobtuk, amelyik jó volt megtartottuk, de ez szerintem normális színházi esetben általában így történik.

A történet elsősorban Mag és Maureen kettősére fókuszál. Mindketten ugyanolyan kiszolgáltatottak és kegyetlenek egymáshoz. Néha nehéz eldönteni melyik a sötétebb karakter, ez folyamatosan változik.

K.L.: Igen, de ha ezt jól csináljuk, akkor az mindig is billegni fog, hogy mikor ki az ellenszenvesebb. Mag az egyik jelenet végén elesetten, megalázva felteszi azt kérdést: „Most velem mi lesz?” Nehéz visszafejteni a múltját, de érezhető, hogy szembenéznie önmagával, a saját elcseszett életével, – mert se jó anya, ember, és ki tudja még mi nem volt az életében – pokoli számára. Ezt kell szerintem humánummal szemlélnünk, tehát inkább ezt a libikókát képviseljük a darabban, ítéletet nem mondunk. McDonagh-ot is ilyen alkotónak gondolom, minden vér és belsőség ellenére mégis szereti az embert és valahogy reményt is ad, furcsa módon.

A Martin McDonagh rendezte A három óriásplakát Ebbing határában című film rasszista rendőr (Sam Rockwell) szereplője hihetetlen jellemfejlődésen megy keresztül. Leenane női hősei makacsul nem változnak.

Ez egy nagyon nehéz dolog, túllépni önmagunkon. Leenane szépében a szereplők nem tudnak, és is nem képesek rá. Amikor Maureen szerelme elmegy Amerikába, a lány nem mer vele menni, és ennek megint ezer oka van. Ha ez jó előadás, akkor vitatkozhatunk róla: hogy hát igen, az tény hogy szörnyűség volt, amit tett, de a másik is csúnyán hibázott. Lehet gondolkozni azon, hogy hol csesződik el az ember élete, és hogy milyen picin múlik, hogy egy élet kiteljesedjen vagy a végzet felé menjen.

A történet Írországban játszódik Mag és Maureen lakásában. A szobában egy régi lepukkant mosdó áll, felette egy nagy világító kereszt feszül. A szereplőkről nem derül ki hogy vallásosak.

K.L.: Nagymamám konyhájában rengeteg keresztény relikvia volt, háziáldás a falon: „Ahol Isten ott szükség nincsen”, keresztek, szűzmáriás naptárak és közben meg senki sem járt templomban. Én egyáltalán nem éreztem, hogy a hitnek bármilyen része is lenne az életünkben, de közben ott voltak konokul, makacsul a keresztek és a képek, és valahogy ezekkel szemben, vagy a mellett élt az ember, és ez szerintem Írországban is kihagyhatatlan motívum, így került ebbe az előadásba is. Olyan az egész díszlet, mint egy kiállítási tárgy.

Szerző:  Kovács Gabi