Mariana Alcoforado Portugál levelek címmel megjelent kötete a fiatal apáca, Mariana és egy ifjú francia tiszt szerelmébe enged betekintést. Nyilvánossága került viszonyuk nagy botrányt kavart annak idején. Miután a férfi elhagyta, a nő öt – fájdalommal, dühvel, vággyal teli – levelet írt, melyek most Vörös Róbert színpadi adaptációjában és rendezésében elevenednek meg a Mozsár Műhely színpadán Földes Eszter és Almási Sándor tolmácsolásában. Az október 26-i és 28-i premier kapcsán beszélgettünk a művészekkel szerelmi szenvedélyről, függésről, elengedésről, magányról, és a „benne maradt a régiben”-ségről. 

Milyen mélyen érint meg téged ez a történet? 

F.E.: Nagyon. Nekem sok ilyen élményem van, de nem hiszem, hogy van olyan, akivel nem történt meg hasonló eset. Nyilván a személyiségtől, az idegrendszertől és talán még a kulturális közegtől is függ, ki mennyire tud mélyre menni egy ilyen esemény után. 

A.S.: Azt gondolom, hogy az ideális színészi állapothoz hozzátartozik az a fajta nyitottság és figyelem, hogy ha talán személyesen nem is érintett a színész abban, amit meg kell fogalmaznia, mégis van róla valamilyen megfigyelői tapasztalata. Egy szerep kapcsán vannak olyan dolgok, amik mélyebbről szólítják meg az embert, tehát személyesebben tud fogalmazni róla és vannak, amelyekhez személyesen nincs annyi köze. Akkor aza feladat, hogy ezt megteremtse. Magához közel kell húznia azt a tőle távol álló helyzetet.

De mondjuk azt feltételezem, hogy egy felnőtt ember életében legalább egyszer előfordult már szerelmi csalódás…

F.E.: Olyan szempontból igaza van Sanyának, hogy ez a történet, ez a fajta feldolgozási folyamat, amin ez a nő végigmegy, borzasztóan szélsőséges. És talán ez a szélsőség az, ami nem mindennapos. Nem egy olyan traumatizált élmény, amiből majd idővel meg lehet gyógyulni.

A.S.: Úgy is mondhatnánk, mintha a különböző emberek különféle szenvedélye, vágyakozása, szerelmi viszonya és annak elvesztése, elengedése ebbe az egy történetbe lenne belesűrítve. Ezért ez egy nagyon nagy színészi kihívás, hiszen ezeket a szélsőséges helyzeteket kell végigvezetni és megmutatni.

Ti hogyan éltétek meg a saját hasonló sztorijaitokat? Hogyan dolgoztok fel egy ilyen helyzetet?

F.E.: Nyilván minden ilyen történet után egy többlépcsős tisztulási folyamat következik. Nem véletlenül szokták a gyászhoz hasonlítani, mert bár jó esetben nem hal meg az illető, akitől elválaszt az élet, de ugyanúgy elvesztesz valakit, valamit, egy életet, amit éltél és amiben hittél. Nekem minden ilyen élményem nagyon más volt és ebből adódóan teljesen különböző volt az a folyamat, ahogy feldolgoztam. Nyilván ezt befolyásolja az ember kora is. Fiatalon talán könnyebb, flexibilisebb a lelked, jobban hiszel abban, hogy jön majd egy következő, de aztán ahogy az ember idősödik, ez a remény egyre fogy. Ha én most például elválnék (nevet), nem tudom, hogy raknám helyre magamban mindezt, vagy egyáltalán hogyan dolgoznám fel. Azt mindenképpen fontosnak tartom, hogy az ember tudatosan törekedjen arra, hogy el tudjon szakadni az előző életétől. Talán az a legfontosabb, hogy odáig el tudjon jutni az ember, hogy a függést meg tudja szüntetni. Attól persze még az élmény ott marad, csak azt kell elérni, hogy ez ne fájdalmat okozzon, hanem inkább erősítse az embert. Kicsit olyan, mint ahogy a gyerekek és a szülők kapcsolódnak egymáshoz. Jó esetben el tudjátok engedni egymást és akkor felnőttként keresed a saját magad újabb kapcsolódásait, ahol ugyanezeket az érzéseket újra tudod „termelni”. 

A.S.: Aki megnézi ezt az előadást és megismeri ezeket a leveleket, amiket Eszter gyönyörűen tolmácsol, tulajdonképpen kap egy röntgen képet. Egy fajta távolságból, egy objektív szűrőn át tekinthet rá a saját személyes élményeire. Amikor benne vagy egy ilyen történetben, nem igazán tudod megfogalmazni az érzéseidet, utólag vagy képes arra, hogy megfogalmazd magad számára a tanulságokat és ezáltal közelebb juss a megoldáshoz. Ebből a szempontból ez az előadás tulajdonképpen egy tükröt tart és akár gyógyszer is lehet azoknak, akik esetleg benne vannak egy ilyen helyzetben, vagy esetleg még nem tudták maguknak megfogalmazni, vagy épp képtelenek szabadulni ennek a traumának az emlékétől.  

Az, hogy ennek a történetnek pap egy apáca a főhőse, mennyiben ad plusz tartalmat, esetleg más értelmezési lehetőségeket? 

F.E.: Szerintem sokat tesz hozzá, mert egy borzasztó bizarr térbe emeli a szerelmet, a szexualitást és a szenvedélyt, hiszen azért az apácák nem arról híresek, hogy boldogan és fesztelenül áldoznak a szerelem oltárán (nevet)…

A.S.: Tulajdonképpen tabukat feszeget. És az a nagyon érdekes még benne, hogy arra is rávilágít a darab, hogy a szenvedély nem válogat. Hiába burkolózik az ember bármilyen ideológia, eszme vagy vallási gondolat mögé, ha megérinti ez a fajta szenvedély vagy a vágy rabjává válik, lényegében ugyanazon a pszichológiai és érzelmi kálvárián megy keresztül, legyen az egy színész, egy pincér, egy politikus vagy egy apáca. 

Mariana történetével tudunk menni mi, nézők. De mennyire érthetjük meg a férfit, az ő indokait, az ő attitűdjét? 

A.S.: Ezt a nézőkre bíznám. Az előadás egy Mariana Alcoforado leveleiből íródott monológ, nyilvánvalóan az ő lelkét tárja fel és az ő történetét próbálja megmutatni. Nem is nagyon szándékunk, hogy magyarázatot adjunk a férfi viselkedésére vagy a férfi miértjeit kutassuk. 

F.E.: Sokszor előfordult az ismeretségi körömben is, hogy van a nő, aki beleszeret egy férfiba, és van a férfi, akinek az a nő csak egy nő, az egyik nő. Nem szeretek a nemek között határvonalakat húzni, de szerintem abszolút a nőkre jellemző, hogy belekapaszkodnak mindenbe, ha a szenvedély hajtja őket és egyáltalán nem veszik észre, hogy a férfiak teljesen egyértelmű jeleket küldenek, gyakorlatilag rá van írva a homlokukra, hogy „nem”, csak valahogy nem kommunikálnak elég határozottan és egyértelműen. Ilyen értelemben ez egy figyelmeztetés is a nőknek: vedd észre a feléd irányuló valós információkat, de talán a férfiaknak is: egy picit egyszerűbben, egyenesebben és bátrabban kellene fogalmazni ezekben a helyzetekben.

A történet nem mai, viszont az érzések, amikről beszél örökérvényűek. De mennyire friss a nyelv, ahogy megszólal a szöveg és hogy lehet ezt úgy megszólaltani, hogy ma is hasson?

F.E.: Szabó Magda fordította a leveleket. Nagyon szép, kicsit barokkosra megírt, tényleg ízig-vérig irodalmi szöveg. De valahogy úgy fogalmaz – és ez Szabó Magda mellett Vörös Robi érdeme, aki nagyon ügyesen bűvészkedett a mondatokkal -, hogy amellett, hogy költészet, amit hallunk, mégis rettenetesen triviális és banális tud lenni. Az viszont már a színészen múlik, hogy egy-egy cikornyás mondatot vagy gondolatot hogyan tud annyira mélyre tenni, hogy hitelesen szólaljon meg a szájából. Az volt ebben a nehéz, hogy ne vigyen el a romantika, mert akkor csupán szépelgés lesz és irodalmiaskodás. Közben meg abszolút szolgálja az előadást ez a nyelvezet, mert hatalmas feszültséget ad az, ahogy az egyszerűség, a naturalizmus ősi ereje és a költészet találkozik. Ez a darab semmi másról nem szól, csak a szenvedélyről és a szenvedély természetéről.

A.S.: Például a görög drámák esetében is bár archaikus a szöveg, de a bennük megfogalmazott gondolatok, felvetések korszerűek és elkoptathatatlanok. Tehát hiába változott a világ az évezredek során, az emberi kapcsolatok és viszonyok változatlanok, mindegy, hogy egy tikfa vagy egy telefon van a kezedben. És ezeket az érzéseket elmondhatnánk épp úgy telefonszámokkal, mint veretes szövegekkel.

F.E.: Gobbi Hilda az az utolsó interjújában valami olyasmit mondott, hogy tök mindegy, hogy egy író vagy egy dramaturg mit ír, én úgyis azt mondok azzal a szöveggel, amit én akarok.

Az előadás lehetne monodráma is, hiszen Mariana öt levele hangzik el. Mégis, megjelenik benne a szerelme tárgya, a márki is. Miért? 

F.E.: Mi azt szoktuk mondani, hogy ez egy háromszereplős monodráma. (nevet)

A.S.: Kicsit regresszív, kicsit szürreális módon jelenek meg. Miközben ez a lány írja a leveleket, felevenednek a múltban történt események álom vagy vízió formájában.

F.E.: Amikor ő megjelenik, az olyan, mintha belelátnánk a nő fejébe, Mariana hallucinációi vetülnek ki. Amikor például az utolsó levelet mondom, Sanya konkrétan a hátamon van, együtt mozgunk és tényleg olyan, mint a horrorfilmekben, amikor rád tapad a démon, meg akarsz tőle szabadulni, de nem lehet és már nem tudod, hogy ki kit irányít. 

A.S.: Az egyik levelet én is elmondom.

F.E.: Egyszerre szól a hangunk. A nőben már annyira benne van a férfi, hogy a két hangot hallod egyszerre.

A.S.: Amikor ezt a szöveget tanultam, azon gondolkodtam, hogy persze teljesen más egy ilyen élmény női meg férfi szemszögből, meg elhagyott és elhagyó szemszögéből, de hogy mégis mennyire hasonlóan zajlik le ez az egész egy férfiban is. Hogy ha mindez fordítva történik, a márki is eljuthatott volna egy ilyen csúcspontig, mint az utolsó levél, ami tulajdonképpen lezárása és esszenciája az előadásnak.

Arról beszélgettek, hogy vajon mi történik ezzel a lánnyal az utolsó levél után? 

F.E.: Ő benne marad ebben a történetben. Végleg bezáródik. Apácaként persze sokkal nehezebb helyzetben van, mint egy egyszerű lány, hiszen olyan környezetben él, ahol nem igazán van lehetősége ezt megbeszélni és kibeszélni. Egyrészt ez eleve szégyen, bűn, ezt titkolni kell. Másrészt körül van véve egy csomó apácával, akiknek nincsenek ilyen típusú élményei, hogyan is tudnának neki támaszt nyújtani. Szóval egyedül van. A zárda falain belül is be van zárva és be van zárva a saját szenvedélyébe, a saját fejébe. Tulajdonképpen nincs menekülési útvonal, mert nincs mibe kapaszkodni. Ő beleőrül ebbe. Ahogy Bereményi Géza mondja: „benne maradt a régiben”. Mindig úgy szoktunk a szerelemről beszélni, mint a menyország, valami csodálatos dolog. Most azt látjuk, milyen az, amikor pokol és pusztít, és hogy micsoda rettenetes erő van benne.

A.S.: Valahogy minden egyes szenvedélyben elégünk és utána meghalunk, aztán valahogy felsöpörjük magunkat és elkezdődik egy másik történet. Sokszor kilátástalannak tűnik minden, akár hónapokig vagy évekig és aztán egyszer csak egy nap felkelsz és ráébredsz, hogy túl vagy rajta. És akkor mégis újra tudsz szeretni és ismét át mered adni magad a szenvedélynek. Ennek lehetősége azonban nem adatik meg ennek a lánynak. 

Közel tíz év után milyen most újra együtt dolgozni? 

F.E.: Nekem ez a tíz év így (csettint) elment és semmi fura nem volt abban, ahogy most újra találkoztunk. Sőt! amikor Robi odaadta nekem az anyagot, Sanya volt az első, aki eszembe jutott, hogy őt kell felkérni a szerepre. 

A.S.: Eszterrel lényegében ugyanazok a mestereink voltak, tehát nagyon hasonló színházi, gondolati és nyelvi alapokon nyugszik a színészetünk. ’98-ban végeztem az egyetemen Zsámbéki Gábor osztályában és az Új Színházba szerződtem, ahol Ács János volt akkor a művészeti vezető. Nála játszhattam el életem első és legnagyobb főszerepeit. Eszternek pedig ő volt az osztályfőnöke.

F.E.: Jancsi bácsit egyébként gyerekkoromtól kezdve ismertem, mert dolgozott a szüleimmel, így már kislányként láttam őt rendezni. 

A.S.: Vörös Robi pedig az Új Színházban dramaturgja volt akkoriban, de azon túl is voltak közös munkáink: csináltunk például János vitézt, vacsoraszínházat. 

F.E: Én még soha nem dolgoztam Robival. Leginkább nekem a nyugalom, a bizalom jut eszembe erről a próbafolyamatról, meg az, hogy olyan magától értetődő ez az egész helyzet. Robinak a világát mindketten nagyon értjük és ismerjük, tulajdonképpen nem is kellett nagyon ráhangolódni, mert ugye annak idején együtt dolgoztak az Új Színházban: Vörös, Ács és Menczel Robi. Én azt a típusú világot és színházat, amit Robi csinál, borzasztóan szeretem és érzem. Úgyhogy nagyon örülök, hogy összejöttünk.

A.S.: Olyan, mintha egyszer csak hazaértünk volna, mintha valamit folytatnánk, nem pedig kezdenénk. Nagyon jó, közös rezgések vannak bennünk.

Az interjút Spilák Klára készítette.