Csehov Sirályát rendezi Kiss Csaba a Zentai Magyar Kamaraszínházban Szilágyi Áron és Kiss Anna Gizella főszereplésével.

A Zentai Magyar Kamaraszínház társulatával állítod színre Csehov Sirály című drámáját, melynek május 24-én lesz premierje. Hogy álltok?

KCS. Bemutató előtt a rendező sok szépet tud mondani a készülő darabról, de egy gondolatot mindenképp szeretnék kiemelni. Ez lesz a mi Sirályunk igazi különlegessége, legalábbis én ezt még soha nem láttam színpadon. Ez a „tehetség” kérdése. A darabban szerepel két befutott ember, a híres színésznő és a még híresebb író. Velük szemben két fiatal pályakezdő, egyik író-rendező, a másik színésznő. Kérdés, hogy az egymás sorsát tragikusan keresztező négy ember közül ki és mennyire tehetséges. Ennek függvényében változik a darab üzenete is.

A zentai Sirályban mi kétféle tehetséget jelenítünk meg. Az egyik egy lírai típusú, magasabb ideálokra törekvő, de a hétköznapi világban életképtelen művész. Ezt nálunk Trigorin (Pálfi Ervin) és Nyina (Kiss Anna Gizella eh) képviseli. Velük szemben áll Arkagyina (Mezei Kinga) és Trepljov (Szilágyi Áron) kettőse. Anya és fia. Az ő tehetségük praktikusabb: az élethez, az érvényesüléshez, az ego kiteljesedéshez szükséges. Önmagukért küzdenek. A sikerért, az elismerésért. A művészet – és az élet – szellemi dimenziói kevésbé foglalkoztatják őket. A mi előadásunkban Trigorin nem azért szeret bele Nyinába, mert csinos és fiatal, hanem mert felismeri benne a lelki hasonlóságot. Az ideált. Két hasonló világ talál társra és semmisíti meg egymást az élni-nem-tudás jegyében.

Harmadszor rendezed a Sirályt. Miért térsz vissza újra és újra ehhez a szöveghez?  

Valóban sokat foglalkoztam Csehovval, emberszemlélete, gondolkodásmódja, színházi eszménye átfonja az életemet. A Sirály is végig kísérte pályámat, nemcsak rendezőként, de íróként, egyetemi oktatóként is. (De mi lett a nővel? Csehov szerelmei,Szerelmes hal, Nappalok és éjszakák) Számomra ez egy vallomásos darab a színházról, az irodalomról és a nő-férfi viszonyról. Arról a három alapkérdésről, ami az én életemet is meghatározza. 

Mit jelent, hogy vallomásos darab? 

Olyan dráma, amit csak akkor érdemes színpadra állítani, ha a rendezőnek mondanivalója az életről. Nem a színházról, nem a formáról, nem a szerepekről, hanem arról: hogy mi az élet? Mi a célja, értelme, mélyebb tartalma annak, hogy vagyunk. Amikor először rendeztem meg 2008-ban a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, a generációk egymáshoz feszülése érdekelt.  Hiszen a Sirályban a felnőtt életet lefedő három korosztály van színen.  A most induló, kamaszkorból éppcsak kilépő jövő nélküli fiatalok, velük szemben pedig a beérkezett, sikeres, de életük valódi tartalmát már elvesztő szülők. És az idősebbek, akik rezignáltan nézik ezt a küzdelmet, és vágyaik emlékeiből élnek. Pár évvel később megrendeztem a darabot Miskolcon. Ekkor legyintett meg először az elmúlás gondolata. Az öregedés. Sokkal megértőbb voltam Arkagyinával szemben. Izgatott ennek az elviselhetetlen és lenyűgöző anyafigurának a titka. Aki retteg attól, hogy az élet kifut alóla, hogy a lehetőségei napról napra szűkülnek. A készülő zentai előadás pedig arról szól, hogy egy kisebb közösség, egy család életét mennyire átfonják a beidegződések, a minták. Hogyan adnak értelmet az emberek egymás életének – vagy épp rombolják le azt. Ez a Sirály nagyon közvetlen, személyes előadás lesz, szinte a nézők között zajlik. Szeretnénk az aznap esti közönség magánügyévé tenni a történetet, lebontani a nézőtér és a színpad közötti virtuális falat. És azt az előítéletet, amely Csehovot, a nagy orosz klasszikust elválasztja a hétköznapoktól. 

Miért éppen a Zentai Magyar Kamaraszínház felkérése kapcsán merült fel benned a közönség ilyen típusú megszólítása? Ennek köze van a városhoz vagy Vajdasághoz?

Nem ismertem a várost, soha nem jártam itt. A társulat tagjait viszont igen. Amikor Dévai Zoltán igazgató és Mezei Kinga művészeti vezető felkértek a Sirályra,  elgondolkodtam azon, mit mondhatok én, budapesti rendező a zentai közönségnek. Azt éreztem, hogy legokosabb ezt a színészekre bízni, akik itt élnek, és jól ismerik a zentai embereket. Valójában ők állnak a darab szellemisége mögött saját élményeikkel, emlékeikkel, zentaiságukkal, vajdasági létezésükkel. Az én feladatom az volt, hogy olyan játékot találjak ki, ami minél élőbbé, igazabbá teszi a színház és a nézők kapcsolatát. Ebből született az előadás egyik kuriózuma: a színészek a saját szerepükhöz illő dalszövegeket írtak, amelyekre Mezei Szilárd szenvedélyes, játékos dalokat szerzett. A zentai Sirály azzal kezdődik, hogy egy családi-baráti társaság nagyon jól érzi magát. Ebbe csöppenek be a nézők. Ilja Samrajev, az intéző (László Roland) fogadja őket saját áfonya likőrével, sós stanglijával és régi színészek mulatságos történeteivel. Arkagyina, Trigorin, a Doktor és a Tanító pedig énekelnek, zenélnek a gyülekező közönségnek. Ehhez képest Trepljov előadása, a Világlélek, szinte csak mellékes

A szereposztás tekintetében is vannak érdekességek… 

Igen, ez a játék a zentai társulatra és állandó vendégeire lett kitalálva. Egyik legizgalmasabb találmányunk Góli Kornélia dramaturggal, hogy egyesítettük Szorin és Dorn doktor szerepét, hogy az az empátia és bölcsesség, amit ez a két ember képvisel még hangsúlyosabb legyen. Balázs Áron csodálatosan, rengeteg színnel játssza a Doktor szerepét. Az ő halálával lezárul egy korszak, elszáll az élet értelmének egy fontos szelete. A kiürült világ még kevésbé köti magához Trepljovot.  A másik szerelmi szál is markáns, a Mása – Medvegyenko kettős (Verebes Judit – Virág György). A Sirályban ők az alternatíva, az élet kompromisszumát megkötő pár. Akik beletörődtek a szerelem nélküli életbe. Döntésük fájdalmas – mégis sokszor nevetünk a vágyaikon, keserűségükön, elrontott életükön – de hát ez Csehov egyik fő specialitása: a könnyes nevetés. 

Az interjút készítette Góli Kornélia.

fotó: Szabó Róbert @papirlap