Jól kezdődött a 2023-as év Bordás Roland számára. A kaukázusi krétakör január 7-i bemutatóján mint Szimon Csacsava lépett színpadra, de már készül első nagyszínpadi címszerepére, Molière Don Juan című drámájának február 8-i premierjére. De ha a műsornaptárra nézünk, láthatjuk: bőven vannak közben más előadásai is. Nem lehet könnyű egyik napról a másikra szerepet váltani, vagy a délelőtti próbán Don Juanként udvarolni valahol Sevillában, este pedig mint Simone Parondi bokszolni a Rocco és fivérei című előadásban. Filip Gabriella interjúja.

Forrás: Nemzeti Magazin

Jól tudom: Don Juan az első címszerepe?

– Volt már ilyen: az Ódry Színpadon az Amphitryon. De itt a Nemzeti Színházban Don Juan az első címszerepem.

De nem ez az első főszerepe!

– Most kellene tisztáznunk, kinek mit jelent a főszerep?! Azt szokták mondani, nincs kis szerep vagy nagy szerep. Az a fontos, hogy mindegyik jó legyen, és igyekszem, hogy mindegyikben jó legyek.

A most műsoron lévők között van néhány, amikor nemcsak szellemileg, de fizikailag is nagyon ott kell lennie!

– Nyilván a Rocco és fivérei bemutatója előtt voltak komoly bokszedzéseink, és azóta is tartani kell a formánkat, hogy hihető legyen a sportolói karrier. A Woyczek is egy nagy menet, ahol a „testi erő” mutogatása a szerep része. Most A kaukázusi krétakör esetében katonaként, palotaőrként kell színpadra lépnem, és ez a szerep is feltételezi a jó kondit. De nem kell különösebb fizikai megterhelés, a puszta jelenlét, a megfelelő figyelem, a folyamatos koncentrálás is le tudja szívni az erőnket. 

A próbák fárasztóbbak lehetnek, különösen, ha külföldi rendezőre kell figyelnie, mint most is.

– Engem egyáltalán nem zavar, ha külföldről érkezett művészekkel kell próbálnom. Sőt! Nekem eddig még ezzel is nagy szerencsém volt, mert kiváló rendezőkkel, nagyszerű emberekkel hozott össze a közös munka. Tényleg mindenhonnan érkeztek hozzánk szaktekintélyek. Dolgoztunk orosz, román, grúz, lengyel, görög rendezővel, akikkel nem gond a megértés, és akiktől nagyon sokat lehet tanulni. 

Most is egymás után jöttek a rendezők külföldről. Nem volt nehéz az alkalmazkodás? 

– Minden próbafolyamat, minden újabb előadás igényli az alkalmazkodást. Ez csapatjáték. Itt muszáj egymásra figyelni. Szerencsére csak jó tapasztalataim vannak. Tavaly volt itt például a görög Theodórosz Terzopulosz, aki mindenhol a világon előadásokat, workshopokat tart a saját módszeréről, és könyvet is írt erről Dionüszosz visszatérése címmel. Mi is eszerint a módszer szerint – hangképzés, mozgás, energiahasználat – készültünk Euripidész darabjára, a Bakkhánsnőkre, amiben Dionüszosz szerepét osztotta rám a mester. Az egy kemény próbafolyamat volt, de megérte, beletanultunk egy másfajta munkamódszerbe, a színészvezetés és képzés különleges műhelyébe, izgalmas stílusba, amiből olyan előadás született, ami a mai magyar színházi kínálattól nagyon elüt – éppen ezért izgalmas. A kaukázusi krétakör rendezője, Avtandil Varszimashvili az egyik leghíresebb grúz színházi szakember. Ért a fiatalok nyelvén, hiszen évek óta tanít a Tbilisziben a színművészetin, és gyakran hívják külföldre is rendezni. Vele is megértettük egymást. A Don Juan rendezőjével, a macedón Alekszandar Popovszkival már korábban is volt közös munkánk. Nagyon jó ember, jó vele dolgozni. Ha kell, felpattan és meg is mutatja, mit kellene csinálnom, és azt is elfogadja, ha nekem van valami ötletem vagy ellenvetésem. A 2021-ben bemutatott A Mester és Margarita volt az első közös munkánk, abban Woland szerepét kaptam tőle, most pedig Don Juant.

A sátán után megint egy istentagadó!

– Woland maga a sátán, Don Juan is istentagadónak mondja magát. De ha jobban belegondolunk, az Istennel folytatott állandó küzdelmen kívül nincs más különösebb hasonlóság a két szerep között. Don Juan elsősorban szerelmes – minden lányba, minden nőbe, minden szépbe. Különösen azok foglalkoztatják, akiknél tapasztal némi ellenállást, akiket nem könnyű meghódítani.

Mindent mondtak már rá: házasságszédelgő, szoknyapecér, skalpvadász…

– Szerintem neki nem az a fontos, hogy skalpokat gyűjtsön, hogy minél több nőt elcsábítson, ágyba csaljon vagy elszakítson a férjétől. Nem dicsekszik a statisztikával. Ő tényleg szerelmes lesz minden nőbe, akivel találkozik. Nem a gazembersége miatt ostromolja őket. Még ha hazudik is, az is csak a „jó ügy” érdekében történik. Pontosabban az általa jónak és fontosnak tartott cél elérése érdekében nem mond igazat, hamisítja meg a tényeket vagy hallgat el a dolgokat.

Nagyon védi Don Juant!

– Szó sincs személyes megfelelésről vagy azonosulásról. Én sokkal konzervatívabb szemléletű vagyok, ráadásul hiszek is. Egyáltalán nem akarom őt védeni, csak próbálom megérteni, megkeresni az ő igazát.

Még akkor is igaza lehet, ha másokat hoz kellemetlen ­helyzetbe?

– Igen, ott van szegény Sganarell, akinek időnként Don Juan miatt kell hazudnia vagy kellemetlen helyzeteket felvállalnia. De nem azért vállalja, mert ő az úr szolgája, sokkal inkább társa, barátja. Nem is nevezzük őt szolgának, hiszen ez a két ember úgy beszélget vagy vitatkozik egymással, mintha egyenrangú szellemi partnerek lennének.

Sganarelle is sokallta Don Juan állandó nősüléseit!

– Talán ő sem értette, hogy Don Juan számára nem az volt a fontos, hogy sok nőt elcsábítson, hanem a csábítás, a „küzdés maga”.

Micsoda mély filozófia!

– Nem szeretném idehozni az élet értelmének lehetséges magyarázatait, vagy a hamleti kérdésfelvetéshez mérni a ­donjuanizmus lényegét. A „lenni vagy nem lenni” szembeállítása ebben az esetben túlzás lenne, de az ő életfelfogásának lényegéhez tartozik a csábítás, ahogy a hitetlenségének hangsúlyozása is. 

Sganarelle figyelmezteti is: valamiben azért mégiscsak hinnie kellene!

– Meg is felel neki Don Juan: „Abban hiszek, Sganarelle, hogy kettő meg kettő az négy és hogy négy meg négy az nyolc.” Ez a „kétszer kettő józansága”. Két lábbal áll a földön. Abszolút realista szemléletet sejtet. Úgy tesz, mintha istentagadó lenne, miközben állandóan Isten ellen harcol. Ő az, aki ebben a történetben többször is az ég felé mutat, az égiekre figyelmeztet. Még a csábításában is ott van ez az állandó küzdelem, hiszen Donna Elvirát apácaként – mint Isten jegyesét – a kolostorból csábítja el. Olyan ez, mintha Istennel mérné össze erejét.

Molière szövegei ma is alkalmasak lennének a csábításra? 

– Ma is vannak olyan lányok, akik szeretik a klasszikus idézeteket! Komolyra fordítva a szót: az 1665-ös szöveg ma is hat. A műfordításokat egy-egy előadáshoz, a rendezéshez is igazítják – így volt ez most is. Bizonyos mondatok, amelyeknek a lényegét el tudjuk játszani, el sem hangzanak. Ebben az előadásban van egy részlet Puskin verses drámájából is. Azon nem lehet változtatni, mert ott – a jelentésen túl – fontos a sorok lüktetése is. A prózai résznél, tehát a Molière-szövegnél nem olyan feltűnő az átírás, talán még az sem, ha bakizunk, vagy a saját szóhasználatunkhoz igazítjuk a szöveget.

A Don Juan alkalmat ad arra is, hogy a szerelemről, házasságról beszélgessünk.

– Előbb tisztáznunk kellene, mi is az a szerelem és mi a párkapcsolat… A szerelem időnként az akaratunktól függetlenül is megszületik, különösebb energiabefektetést nem igényel tőlünk. Létezhet anélkül is, hogy bármit tennénk érte. A párkapcsolat viszont már folyamatos odafigyelést igényel. Megtartásáért, működtetéséért nagyon gyakran áldozatot kell hoznunk. Időnként le kell mondanunk a saját érdekeinkről…

Ha eltekintünk ezektől az örök kérdésektől, mennyire érzi sajátnak, a mai korról szólónak ezt az előadást?

– Akár ma is írhatta volna Molière! Mintha erről a korról, a mai világról szólna ez a dráma. Az előadás végén a nagymonológjában mondja is Don Juan: „A képmutatás mestersége a legelőnyösebb. Olyan művészet ez, amelynek csaló fogásait mindenki tiszteli, és ha fölfedezik is, senki sem mer tiltakozni. Minden más bűnt mindenki szabadon bírálhat és ostorozhat, de a képmutatásnak kiváltsága van, a képmutatás bűnét mindenki némán tűri, a képmutatók fejedelmi bűntelenségben nyugodtan élhetik világukat…” Olyan ez, mintha itt járt volna köztünk Molière, és megfigyelte volna, hogy mennyi hazugság, hamis póz, képmutatás van ebben a világban. A bizalmatlanság miatt nagyon sokan nem tudnak, nem akarnak őszinték lenni. Nem merik kimondani az igazat, vagy képviselni az igazságukat. Elég csak belenézni, belehallgatni a híradókba, vagy figyelni az újságokban megjelenő interjúkat. Nagyon sokan megpróbálják kitalálni, hogy az adott helyzetben mi az elvárás, és annak megfelelő válaszokat adnak a feltett kérdésekre. Nagy hazugság az egész.

Mindezek után kezdjük újra a beszélgetést?! Vagy csak másokra jellemző a képmutatás, a megfelelés, a szerepjátszás?!

– Valamilyen szerepet mindig mindenki eljátszik. Maradva az eredeti felvetésnél, a csábításnál: ha én most itt végigmennék a büfén, hogy hozzak egy kávét, és valahol itt lenne az a lány, aki tetszik nekem, már a mozgásomban is benne lenne a tetszeni akarás. Biztos a kedvesebbik arcomat mutatnám. Az persze egészen más, hogy színészként is eljátszottam már néhány jó szerepet különböző előadásokban. De azokat mindig igyekszem a színpadon hagyni. Ez persze nem mindig sikerül teljesen, mert gyakran előfordul velem, hogy sokáig foglalkoztat egy-egy téma, vagy tovább zakatol bennem a szerep kapcsán felvetődött gondolatok sora. 

Amikor ilyen közel van egymáshoz két premier, mint most, hogy tudja egymástól távol tartani a szerepeket?

– Igen, ez is komoly feladat. Például ma délelőtt Don Juan-próba volt, este 6-tól A kaukázusi krétakör lesz. Délelőtt azt játszottam, hogy én vagyok a sevillai nemes, és sorra csábítgattam a nőket, este pedig én leszek a grúziai katona, aki a háborúból visszatér a menyasszonyához, és sajátjaként vállalja a számára ismeretlen gyereket. Úgy terveztem, hogy ebéd után még memorizálom a Molière-szöveget, majd elmegyek kicsit kondizni. A sport, a mozgás nekem mindig segít az ilyen szoros helyzetekben. De attól tartok, erre most nem sok időm marad.

Értem a finom célzást! De most még a közelgő filmpremierről is beszélnünk kellene!

– Persze: a Most vagy soha! Ez is nagy ajándék volt, hogy játszhatok ebben a Petőfi-filmben. Korábban is kaptam már néhány ilyen filmes, televíziós feladatot. Az első volt még 2017-ben A sátán fattya. A kárpátaljai Nagy Zoltán Mihály regénye alapján készült filmdrámában rám osztották Csépes Béla szerepét. Ő az, aki megkéri a főhős, Tóth Eszter – Tarpai Viki alakította – kezét. Aztán jött a Jövetel, az egy 25 perces thriller volt. Két nemzetis előadás, a Woyzeck és az Isten ostora felhasználásával is készült filmfeldolgozás a Covid idején, mindkettőben szerepeltem. A Karinthy Frigyesről és feleségéről, Böhm Arankáról szóló, 2022-ben bemutatott Frici & Aranka című tévéfilmben én lehettem Berény Róbert, a festő. Ez is csak egy kisebb szerep volt. Most viszont ebben a Petőfi-filmben Bulyovszky Gyula ügyvéd és író, a márciusi ifjak egyike vagyok. Hosszabb ideig ott lehettem a forgatáson. Nagyon érdekel a filmezés is, és ez az 1848-as történet különösen kedves nekem.

A Petőfi-bicentenárium és a film kapcsán nem jutott eszébe, hogy csinálhatna egy versösszeállítást?

– Szeretem a verseket. A verseknek, a versmondásnak köszönhetően kerültem a színészi pályára. De most a szerepek a fontosak – Szimon Csacsava, Don Juan, Simone Parondi, Dionüszosz, Tybald, Woland és többiek.

Szerző: Filip Gabriella

| fotók: Eöri Szabó Zsolt

Forrás: Nemzeti Magazin