1967. október 17-én mutatták be a New York-i off-Broadway egyik kis színházában a Hair című musicalt, a hippikorszak kultuszművét, amelynek filmváltozatát 1979-ben Milos Forman készítette el. A Hair a hippikultúra és a vietnami háború elleni tiltakozás talán legismertebb alkotása, egy korszak lenyomata, amelynek dalait milliók fújják kívülről.
Történet a hippikről, így indult minden:
A műfajteremtő rock-musical szövegkönyvét a színészi pályán addig több-kevesebb sikerrel próbálkozó Gerome Ragni és James Rado írta. Ők ketten 1964-ben futottak össze az off-Broadway egyik darabjában, s nyomban barátságot kötöttek. A városnak az a része, ahol akkoriban laktak, tele volt hosszú hajú, az iskolából “túlzott szabadosságuk” miatt kicsapott hippikkel, s elhatározták, hogy közös művet írnak, amelynek középpontjába ezeket a fiatalokat állítják.
James Rado és Gerome Ragni még 1964-ben kezdett el dolgozni a karaktereken, a szövegkönyvön, majd két évvel később csatlakozott hozzájuk Galt MacDermot zeneszerző. A Hair végül 1967-re készült el, ebben az évben rock-musicalként debütált az Off-Broadwayn a Public Theater-ben, majd átköltözött a Cheetah nightclubba. Az igazi áttörést a ’68-as Broadway premier hozta meg, az előadást Julie Arenalkoreografálta, a jelmezeket Nancy Potts tervezte.
És ahogy mondják, a többi már történelem…
A Hair több mint 1700 alkalommal szerepelt műsoron egyhuzamban, New York után Londonba is megérkezett a produkció, az eredeti dalokat tartalmazó Grammy-díjas lemezből pedig több mint 3 millió példány fogyott. Mielőtt azonban a darab eljutott a Broadway-re, a szerzők újraírták a szövegkönyvet és új dalok is születtek: pl. A „Let The Sunshine In” az eredeti verzióban nem szerepelt.
A Hair önéletrajzi elemeket is tartalmaz:
A Hair történetén egyébként éveken át dolgoztak, s önéletrajzi elemeket is belevittek: a visszafogottabb, romantikus Rado Claude, Ragni extrovertáltsága Berger figurájában fedezhető fel. A címet az amerikai pop-art atyjának tartott Jim Dine hasonló című festménye ihlette. Mint Rado később elmondta, a maradi felnőtteket megbotránkoztató hosszú haj szerintük a lázadás, a szabad gondolkodás látható jele volt – amikor a munkába kezdtek, az ő hajuk is rövid volt, de azután már nem vágatták le.
Eric Blau producer összehozta őket az akkor már Grammy-díjas zeneszerzővel, Galt MacDermottal. A majdnem negyvenéves kanadai “komoly” ember, klasszikus képzettségű zongorista volt, de hamar átragadt rá a Rado-Ragni páros lelkesedése. A Hair számtalan dala lett sláger, mint az Aquarius, az I Got Life, a Hair, az Easy To Be Hard, a Be-In (Hare Krishna), a Good Morning Sunshine és a Let The Sunshine In. A Good Morning Sunshine Oliver, az Aquarius és a Let The Sunshine In egybegyúrt változata a Fifth Dimension együttes előadásában a listákat is megjárta.
Eleinte sokan elutasították a zenés darabot:
A Hair címe szerint is “törzsi musical”, egy politikailag tudatos hippikommunában játszódik, melynek hosszú hajú tagjai a behívót akarják elkerülni. A darabban megtalálható minden, ami akkoriban polgárpukkasztónak számított: szexualitás, kábítószer, háborúellenesség, sőt az első felvonás végén egy híres-hírhedt meztelen jelenet is. (Az ebben való részvétel nem volt kötelező a színészek számára, csak az vetette le ruháit, aki erre önként vállalkozott.) Nem csoda, ha a darabot számos producer elutasította, végül az addig csak Shakespeare-művekkel foglalkozó Joseph Papp döntött úgy, hogy az off-Broadwayn felújítás alatt álló Public színházában helyet ad a neki.
A szereplőválogatás és a próbafolyamat nem ment könnyen, maguk a szereplők sem értették teljesen a darabot, Gerald Freeman rendező a katasztrofális főpróba után le is mondott, de az utolsó pillanatban sikerült visszakönyörögni. A bemutatón Claude-ot Walker Daniels, Bergert Ragni alakította, mellettük Jill O’Hara, Sally Eaton, Steve Dean, Arnold Wilkerson és Shelley Plimpton lépett színpadra. A Hair a szerződés értelmében csak hat hétig futott Papp színházában, aztán 45 előadás következett egy diszkóklubban. A művet “ráncfelvarrás” után, tucatnyi új dallal 1968 áprilisában mutatták be a Broadwayn, Claude szerepét ekkor vette át a másik szerző, James Rado.
Hozzá kell tenni: a kispolgári Amerikát korántsem lelkesítette a szabad szájú, a társadalmi konvenciókat semmibe vevő musical, így a turnéra indult darab színészeit több helyen inzultálták, az előadásokat bombafenyegetések zavarták meg, sőt 1970-ben Massachusetts államban be is tiltották az előadást, a döntést a legfelsőbb bíróság változtatta meg.
Grammy-díj, filmfeldolgozás és óriási sikerek:
A Hair első lemezfelvétele 1967-ben készült, a következő évben a Broadway-szereplőkkel is felvették, ez a hárommilliós példányszámban elkelt album Grammy-díjat érdemelt ki. A Hairt azóta szerte a világon újra meg újra színpadra vitték, a fél évszázados jubileumon Londonban és a Broadwayn is felújítják. Magyarországon is sokszor játszották, még a 2010-es Szegedi Szabadtéri Játékokon is, az eredeti Broadway-változatot 2015-ben a Mohácsi testvérek rendezésében mutatták be.
Az akkor már az Egyesült Államokban élő cseh rendező, Milos Forman szinte az 1968-as bemutató napjától készült a Hair megfilmesítésére, de erre csak a hetvenes évek végén nyílt lehetősége. Az 1979-ben bemutatott filmváltozat története valamelyest eltér az eredetitől, Bergert Treat Williams, Claude-ot John Savage, Sheilát Beverly D’Angelo játszotta, a színészek maguk énekelték a dalokat. A film akkoriban szokatlan gyorsasággal érkezett meg Magyarországra, már 1980 januárjában vetítették a mozikban.