Ha a Szkéné falai mesélni tudnának, alighanem beszámolnának arról, hogy Takács Kati keze nyomát is magukon viselik. A Jászai-díjas és Érdemes művész azt mondja, fiatal lányként került ide, de egész életére meghatározó útravalót vitt magával.
– Az 1968-ban alapított Szkéné Együttes tagja voltál. Hogy kerültél ide?
– Volt egy csodálatos osztályfőnöknőm, aki elküldött egy szavalóversenyre a József Attila Művelődési Központba, ahol Vercseg Ilona, az akkor nemrég alakult Szkéné Együttes egyik alapító tagja vezetett színjátszó csoportot. Akkor már készült az együttes Weöres Sándor Theomachiájára, szükség volt „kúrészekre”, a kar tagjaira, és Ilika bevitt engem Keleti Pistához. Nem akartam én színész lenni, csak azt éreztem, hogy ez a valami izgat engem. Csodálatos emberekkel ismerkedtem meg ott. A találkozás Ilikával, Pistával, Frédivel (Wiegmann Alfréd, a Szkéné Együttes későbbi vezetője – a szerk.) sorsdöntőnek bizonyult.
– Tartjátok a kapcsolatot?
– A két alapember, Keleti Pista és Varga Tamás sajnos már nem él. A kemény mag mindig kapcsolatban maradt, én viszonylag hosszú idő után, de csatlakoztam hozzájuk. És akkor nem azt kérdezték, hogy mit keresek ott, hanem azt mondták, hogy „végre itt vagy!” Vercseg Ilona minden január elsején tartott egy bulit, aztán nyaranta, amikor külföldről is hazajönnek az egykori szkénések, Pap Lacinál ülünk össze. Szoros, nem is számolom, hány éves barátság a miénk. Nem számított, hogy amikor bekerültem, néhány évvel fiatalabb voltam a többieknél: ha ők nincsenek, én nem lettem volna színész.
– Mesélj kicsit a Keleti István által rendezett, 1970 márciusában bemutatott Theomachiáról!
– Utólag érdekes, hogy a főszereplők közül senki sem lett színész, míg a kar tagjai közül Andai Kati meg én igen. De ott nem ez számított, mert mindenki fantasztikusan tudott verset mondani, szöveget értelmezni. A főszereplők posztamensen álltak, be-beléptek a szövegeikkel. Mi, kúrészek pedig megmozgattuk az egészet, beszéltünk és mozogtunk hozzá.
– Hogyan emlékszel Keletire?
– Szigorú ember volt, okos, elemző, nagytudású. El tudott varázsolni bennünket. A foglalkozások szerdán és szombaton voltak, utána elmentünk a Gellértbe hosszúlépést inni és hasábburgonyát enni: ez volt a szerény fogyasztás. Vagy ott maradtunk a Szkéné előterében, ahol akkor még a Dunára néző ablakok helyén egy csodás gobelin volt a kozmoszról. Ültünk a kép tövében a bőrfotelekben, és a Pista által felvetett mély, filozofikus témákról folyt a beszélgetés. Ájultan hallgattam őket, és boldog voltam, hogy ott lehetek. Talán nem is mindig értettem, miről van szó, de ez lényegtelen: az ember ilyenkor emeli magába azokat az élményeket, amik meghatározzák az útját. Keletire visszatérve: meglepte, hogy felvettek a főiskolára. Amikor ’92-ben a Merlinben megcsináltuk Hegedűs D. Géza vizsgarendezését, A vihar kapujábant, eljöttek a szkénések és Pista is. És a végén azt mondta, hogy jó, rendben van.
– És akkor te megkönnyebbültél.
– Nézd, az, hogy Pista bólintott rám, óriási dolog volt. A mesterem volt. Egyébként az ő együttesében hierarchia volt. Az alaptagok, akik már letettek valamit az asztalra, akik jól tudtak verset mondani, magasabban álltak ebben a rendszerben. Én nem tudtam akkor verset mondani, csak szerettem volna kifejezni valamit, úgyhogy volt mit tanulnom. Elmondok egy másik esetet. A Pinceszínházban zajlott a „Szóljatok szép szavak” elnevezésű, amatőröknek szóló költészeti verseny. Keleti Pista fantasztikus műsort állított össze, amiben beugróként vettem részt. Egy Petőfi-verset kellett mondanom, de valahol eltévedtem a vers közben, szerencsére Tarnóy Gizi kapcsolt, és folytatta az övével. A műsor után kimentünk az öltözőbe, Pista megállt az ajtóban, rám mutatott, és azt mondta: „Ilyet még Szatymaz-alsón sem!” Kiment, és vele mentek a többiek. Ott maradtam egyedül, és senki nem fordult vissza. Sejtheted, hogy egy ilyen élmény az emberrel marad. Komoly figyelmeztetés a pontosságra, a másik ember munkájának a tiszteletére.
– Hogyan tanított Keleti?
– Ő nem közvetlenül tanított, hanem azáltal, hogy részt vehettem a Theomachiában. Itt nem volt utolsó ember, itt mindenkire fény vetült, legfeljebb más-más mértékben. Abból tanultam igazán sokat, ahogyan ő összefogta a csapatot. Témákat vetett fel, amikhez bárki hozzászólhatott. Nagyon fiatalon csöppentem ebbe az egészbe, és megtanultam a fegyelmet, a szöveghűséget. Azt, hogyan lehet emberekkel leülni és beszélgetni. Pista nem csak a színházra nevelt minket, hanem közösséget szervezett. A tagok többsége műegyetemista volt, nem az volt az elsődleges cél, hogy színészek legyenek. Most, hogy a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban művészeti beszédet tanítok, pontosan látom, hogy bár biztosan nem lesz mindenkiből színész, valójában az számít, hogy a gyerekek egy erős közösségben megtanulnak énekelni, zenélni, játszani egymással. Amikor velük vagyok, sokszor jut eszembe ez a pár, számomra iránymutató év.
– 1971-ben bekerültél a főiskolára. Mit vittél magaddal a Szkénéből?
– Az osztályfőnököm, Horvai István azt mondta: „Takács, magának a Huszonötödik Színházhoz kellene mennie, mert csapatszellemű ember.” Azt hiszem, éppen ezt vittem tovább: a csapatot, az egymásért létezést. Nem csak az volt a lényeg, hogy középen brillírozzak egyedül, hanem az, hogy együtt hozzunk létre valamit.
– Sokfelé megfordultál a pályádon. Lehet, hogy mindig ezt az élményt kerested?
– Vágytam rá, igen. Voltak jó éveim Szolnokon, ahol erős csapat volt, de ezt az érzést a Radnótiban találtam meg újra. Aztán annyira akartam Székely Gáborral dolgozni, hogy mentem vele az Új Színházba, de se ott – hiszen hamar vége lett a színházának –, se azóta nem találtam hasonló közeget. Horvai megérezte, mit tanultam én a Szkénében. Hogy nem kell elgáncsolni a kolléganőt, nem kell kinyomni a szemét. Szakmai féltékenység, irigység volt bennem, persze. Ma már ez van, ami van, összegyűjtöttem valamit, a tehetségem vagy jó helyzetbe kerül, vagy nem. Szerettem, ha hasonló gondolkodású emberekkel kerültem össze. Ezért gondolom, hogy a szkénés lét jó lét volt.
– Évtizedekkel később aztán visszatértél a Szkéné színpadára.
– Két előadásban is! 1983-ban két Beckett-egyfelvonásos szerepelt egy estén. Lábán Kati rendezte, Márta Pista zenélt benne, az Ohio Impromtu Vallai Péterrel és Nagy Józseffel ment, én pedig a Ringatót adtam elő. Sikere volt, nagyon szerettem. Aztán 2012-ben hívott Szikszai Rémusz, hogy ráérek-e, mert megy a Képmutatók cselszövése. Ráértem, ő pedig szó szerint „beugratott”: így játszhattam életemben először Fodor Tamással. Még soha annyi szépet nem írt rólam a kritika, mint Madeleine Béjart szerepében. Még valamiért fontos ez: bár nem nagyon szoktam mutogatni, de van egy érzelmes énem is. Igen, megérintett, amikor újra a Szkéné színpadára léptem. Amikor a színháztermet kialakították, én is ott álltam ecsettel a kezemben, és büszke vagyok erre. Ott kezdtem, ott volt az ifjúságom, onnan indultam. És ezt nem felejtem el.
Szerző: Jászay Tamás
50 éves a Szkéné Színház, amit 50 interjúban idéznek fel. Az első Armuth Miklóssal, a BME docenssével készült »»
