Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színházban próbál Fábián Péter, a k2 Színház egyik alapítója és vezetője. Ennek kapcsán kérdezte Jászay Tamás a Revizor oldalán.

A teljes interjú ITT olvasható.

Kaposváron ő is és alkotótársa, Benkó Bence is színésznek tanultak, de ma a k2 Színház íróiként, rendezőiként, társulatvezetőiként ismerik őket. A kérdésre, a váltás pillanatnyi elhatározás vagy hosszabb folyamat eredménye volt-e, Fábián Péter elmondta: „Amikor másodéves korunkban Magyar monoszkóp címmel elkészült az első előadásunk, nem gondolkodtunk még társulatban. Nem is rendezőként, inkább játékmesterként viselkedtünk. Ráadásul az első előadásainkban játszottunk is, ezért sem beszélnék radikális váltásról. Évekbe telt kimondani, hogy egyre jobban éreztük magunkat a „másik oldalon”. Rájöttem, hogy nem leszek kimondottan jó színész, mert túlagyalom a dolgokat, miközben az írói és rendezői szárnypróbálgatások pozitív visszajelzéseket kaptak, meg jól is éreztem magam bennük. Az egyetem végére tudtam, hogy abban jobban tudok teljesíteni. Nem jelentett traumát, hogy nem leszek színész: az fűtött, hogy előadásokat készítsünk. Hogy ebben mi a szerepem, fokozatosan derült csak ki. „

„Szerettünk volna olyanok lenni, mint a nagy független csapatok. Aztán jött a valóság, és mi rádöbbentünk, milyen időigényes és kemény munka ez. (…) A kőszínházból látott addigi élmények a hierarchiáról szóltak, mi viszont csapatban akartunk dolgozni” – tette hozzá. 

Idővel bevették az ország több nemzeti színházát: Miskolcot, Pécset, Kecskemétet és Szegedet: „Miskolc léptékváltást hozott: Béres Attila látta a Szkénében a Röpülj, lelkem!-et, és meghívott minket rendezni. Azt mondta, ha jól sikerül az előadás, lehet folytatása, sőt vihetjük magunkkal a csapatot is. (…) Volt bennem félelem, hogy túl kötött lesz, hogy nem hat kedvezően a kreativitásunkra. Tartottam attól, hogy mindent megmondanak előre, hogy a kőszínházi színészek lenéznek minket. Szerencsére tévedtem: mindenütt sikerült olyan légkört létrehoznunk a színészekkel, ami emlékeztetett a saját csapattal folytatott munkáinkra.”

Arról szólva, hogy tagjai voltak annak a Komáromi György vezette csapatnak, amely a Pécsi Nemzeti Színházra pályázott, kifejtette: „Két út áll előttünk az életben maradásra: szerzünk egy saját játszóhelyet, vagy pedig betagozódunk egy kőszínházba. Egy befogadó színházban lassan építgethetnénk valamit, de ott is csak vendégek vagyunk: lassan tíz éve élünk ebben az átmeneti létben, és egyre nehezebb ezzel mit kezdeni. Izgalmas lenne megszerezni egy kőszínházat, és idővel akár feláldozni azt, hogy szűk társulat legyünk, helyette inkább a k2 szellemiségét kiterjeszteni az egész intézményre. Amikor az Új Színházat megpályáztuk pár éve, kalandvágy volt bennünk, a Pécsi Nemzeti Színház esetében viszont elhittük, hogy lehet esélyünk. Nagyon naivak voltunk, belátom. Jelenleg az igazgatóválasztás nem több színjátéknál: ha nem a megfelelő oldalhoz tartozunk, esélyünk sincs.”

A teljes interjú ITT olvasható.