A Litera.hu interjúsorozatában a kortárs magyar dráma helyzetéről, a drámaírás iránt érdeklődők lehetőségeiről, a színházi szerepkörök változásáról kérdeznek fiatal alkotókat. Ezúttal Fábián Péter rendező, drámaíró, színész válaszolt Telihay Ádám kérdéseire.

A teljes interjú itt olvasható.

Arról szólva, hogy mennyiben definiálja magát drámaíróként, illetve hogyan változott a drámaíró szerepe, pozíciója, a színházi alkotófolyamatban betöltött szerepe az utóbbi évtizedekben, Fábián Péter elmondta:

„Színészként végeztem a Kaposvári Egyetemen, majd belekezdtem a bábrendező szakba is az SZFE-n. A K2 Színház egyik művészeti vezetőjeként darabokat írtam és rendeztem, miközben próbáltam rájönni, hogyan kell vezetni egy társulatot. Az utóbbi években komolyan elkezdtem érdeklődni a színházi nevelés iránt, ezzel párhuzamosan forgatókönyvírással is foglalkoztam, aztán bejött az életembe a tanítás is. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik ezek közül a legfontosabb, bár tény, hogy az írás gyerekkoromtól folyamatosan jelen van, és mára a munkáim nagy része írói felkérés, mégis úgy érzem, hogy nagyon leegyszerűsíteném a dolgot, és nem is mondanék igazat, ha magamat drámaírónak nevezném. A színészi, rendezői, társulatvezetői, forgatókönyvírói, pedagógusi tapasztalatok folyamatos hatást gyakorolnak az írói munkámra, és az írói tapasztalatok is visszahatnak az egyéb tevékenységeimre.

Egyébként pedig fázom is ettől a szótól, hogy „drámaíró”. Nagyképűnek és nyomasztónak is érezném, ha én egy drámaíró lennék, mert olyan érzésem lenne, mintha nagy irodalmi klasszikusnak szánt szövegeket kellene megírnom, amitől nagyon begörcsölnék. Inkább színpadi szövegíróként szeretek magamra tekinteni, aki azt kutatja, hogyan tudja egy jól működő színpadi szöveggel segíteni az előadás egészét. Aztán, hogy ez drámaírás-e, vagy sem, majd eldöntik száz év múlva az ehhez értő esztéták.”

Fábián Péter azt is elárulta, hogy januárban indult el a színpadi szövegíró osztálya a Freeszfe-n, ahová igyekszik minél több drámaírót meghívni, hogy meséljenek a hallgatóknak a saját munkamódszerükről, tapasztalataikról:

„Érdekes tendencia rajzolódott ki a félév során, ugyanis a legtöbb drámaíró-vendégünk kijelentette, hogy őt nem igazán érdekli a dráma, úgyhogy valami másról fog beszélni. És valóban: volt, aki a költészet felől közelítette meg a színpadi szövegírást, más a film világa felől tekintett rá, akadt több olyan szerző is, aki a színészi improvizációt tette meg minden színpadi szöveg alapjának, megint más a bábszínház szolgálólányaként tekintett a saját szövegeire, és persze többen rendezői szemüvegen keresztül vizsgálták a kérdést. Olyan vendéget eddig nem sikerült találnom, aki klasszikus értelemben vett drámaíróként tekint magára, és ez szerintem jól is van így.

Abban, hogy a drámára már nem mint szent és sérthetetlen irodalmi műként, az előadás origójaként tekintünk, nagy szerepe van a hazai független társulatoknak. Az ő kísérleti műhelyeikben fejlődtek ki olyan színházi munkametódusok, amelyek a szöveg mellett a társművészetekből, illetve a színészi és rendezői leleményből inspirálódtak. Ezeknél a társulatoknál találkozunk először a színházi szerepkörök fellazulásával, a hierarchia felbomlásával. Meggyőződésem, hogy a függetlenek kísérletező munkája termékenyített meg nem egy kőszínházat is, és indította útjára ezt az izgalmas átrendeződést dráma és színház viszonyában. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a kép Budapest belvárosából nézve azért csalóka: néhány bátrabb vidéki kőszínházat leszámítva ugyanis az ország nagy részén továbbra is inkább klasszikusokat játszanak, a kortárs szöveg még mindig elenyésző, kísérleti úton létrejövő produkció pedig nincs is.”