A színészetet főleg autodidakta módon sajátította el, az utóbbi években pedig több rövidfilmben és színdarabban szerepelt. Farkas Franciskát kérdezte az NLC.hu.
A teljes interjú ITT olvasható.
Arról szólva. hogy egy éve nem állt színpadon, Farkas Franciska elmondta: “Szinte mindennap jön a gondolat, hogy este óra hét van, ilyenkor szoktam színpadra állni. A szervezetem egyszerűen kívánja az élményt, az adrenalint, amiket korábban megkapott a szerepléstől. A karantén alatt egyszer, amikor a szupermarketben álltam a sorban, megszólalt a Queen-től Bohemiam Rapsody, és észre sem vettem, de elkezdtem rá táncolni, teljesen öntudatlanul. Az emberek csak mosolyogtak a maszkjuk mögött, a biztonsági őr pedig nagyon jó fej volt, és fentebb hangosította a zenét, amikor látta, hogy elkezdem ropni. Úgy tűnik, mindenhol megtalálom a közönséget, és az is egyértelmű, hogy keresik bennem az utat azok az energiák, amiket a színészettel vezettem le, és amiket nem köt le a gyermekotthon. Ott más energiákat kell használnom.”
Tavaly márciusban kezdett el gyermekfelügyelőként dolgozni.A munkájáról szólva elárulta: “Sokkal nyugodtabb vagyok, hiszen már egy éve dolgozom az otthonban, egy kicsit megedződtem, ugyanakkor az érzelmi involválódás a mai napig megvisel. Nem tudok nem belevinni érzelmeket a munkába, nem tudom elkerülni, hogy ne kezdjek el kötődni azokhoz a gyerekekhez, akikkel nap mint nap, hónapokon keresztül foglalkozom. Hogyan lehetne nem érezni valamit, amikor heti három-négy napot velük töltök, mesét olvasok nekik, altatom, ha betegek, ápolom őket? Ez egy átmeneti gyermekotthon, ahonnan a gyerekek nevelőszülőkhöz, gyermekotthonba, vagy a saját családjukhoz kerülnek, tehát egy ponton el kellett engedni őket, ami számomra baromi nehéz volt.”
A színésznő arról is beszélt, általában pozitívan áll az élethez, és a felállított akadályokat megugorja, de most eljött az a pont, amikor tanácstalan a jövőt illetően: “Nem tudom, merre visz az utam, nem látom a végét annak az élethelyzetnek, amiben vagyunk. Pedig nekem még szerencsém volt, hiszen amikor a színészeket is elérte a krach, tudtam váltani, de fogalmam sincs, hogyan élnek túl azok, akik már egy éve nem tudnak dolgozni, hogyan vannak életben magyarok tömegei? Gyerekkel, hitellel, nagyobb kormányzati segítség nélkül. (…) Durván megingott az egzisztenciám, szabadúszó színészként nem voltak nagy megtakarításaim, így gyorsan eljött az a pont, amikor elfogyott a pénzem, sőt, kérdésessé vált a lakhatásom is. (…) Nem volt időm siratni a színészi karrieremet, gyorsan kellett cselekedni.”
Arról is beszélt, hogy az elmúlt egy év alatt sok minden kikristályosodott benne: “Elkezdtem például magánórákat adni, színészi mesterségre tanítok fiatalokat, és darabokat is írok. Mindemellett sokat gondolkodtam magamon, és rájöttem, már nem igazán szeretnék nehéz sorsú karaktereket megformálni. Szeretném, ha a jövőben nem úgy gondolnának rám, mint Franciskára, a roma színésznőre, hanem Franciskára mint a színésznőre. Remélem, hogy hozzátettem a világhoz azzal, hogy felfedtem az életemnek ezen részét, de már nem gondolom azt, hogy tovább kellene forszírozni a származásomat. Elmondtam, megmutattam, kibeszéltem. Remélem, hogy segítettem másoknak, azzal, hogy bemutattam a saját harcaimat.”