Egyszerre színész, drámapedagógus, rendező, modell, slammer, de még a jeltolmácsolásban, a szociális munkában és a takarításban is kipróbálta magát, és jelenleg fitoterapeutának (gyógynövényekkel való gyógyászatot) tanul. A negyvenedik születésnapja kapcsán kérdezte a WMN.

„Rég vágyom arra, hogy ne nagybetűs romaként, hanem átlagos emberként legyenek kíváncsiak rám. Mostanra már nagyon nehéz, hogy szinte kivétel nélkül

Sokan mégis tőlem várnak vagy vártak válaszokat, és ez egy idő után ez nagyon kényelmetlen lett.

Főként azért is, mert ha becsukom a szemem, származástól, bőrszíntől és mindenféle hovatartozástól függetlenül, embernek látom magam. Méghozzá olyannak, aki a jóra törekszik. Az is jellemző rám, hogy naiv vagyok. Egy jót akaró naiv, aki szeret segíteni, kíváncsi a másikra, akar megérteni és kapcsolódni. Ezek hiányában elgyengülök, zavarba jövök és elbizonytalanodom. Ha azt érzem, hogy nem tudok kapcsolódni, ha nem értem, mi folyik körülöttem, vagy miért úgy gondolkodnak az emberek, ahogyan, akkor elmagányosodom, motiválatlan leszek. Én egyébként is folyton mozgásban vagyok, még ha ez nem is látható kívülről, belül akkor is folyamatosan vibrálok, tervezek, és ehhez szükségem van az egyensúlyi állapotomra” – mesélte a lapnak Farkas Franciska.

Azt is hozzátette:

„Ezt a dinamizmust azzal próbálom „földelni”, hogy közben abszolút realista is vagyok. Javíthatatlanul realista. És nem bánom, mert most már tudok mihez viszonyítani: tudom, hogy mi a realitás, és azt is, hogy miként működik a világ. Hogy néha mennyire mocskos tud lenni, és hogy a csalódáshoz felnőttként hozzá kell szokni. 

Az elmúlt években olyan régről felépített képeim törtek össze, amikről azt gondoltam, örök érvényűek, és egy idő után természetessé vált a csalódás az életemben. Ez most talán furcsán hangzik majd, de én ennek nagyon örülök, mert végre kitisztult a tér, ami eddig körülvett. Például sokáig azt gondoltam, hogy a hitnek, a vallásnak része a bizalom, a nyitottság, az elfogadás.”

A kérdésre, az elmúlt negyven év tükrében milyen következtetéseket vont le, kifejtette: 

„Hogy még jobban kell hinnem magamban, 

Hiszen már azzal bizonyítottam, hogy onnan, ahonnan jöttem, képes voltam elsajátítani a szakmát, és annak ellenére, hogy milyen életem volt, sikerült idáig jutnom. Büszkének kellett volna lennem arra, ahogyan a munkáimat megvalósítottam, vagy egyszerűen csak arra, hogy a munkára a rendezők érdemesnek találtak még úgy is, hogy nem vagyok diplomás színész. 

De féltem elhinni, hogy igenis jó vagyok. Hogy megérdemlem a helyem. Akkoriban, amikor elkezdtem a színészi hivatást, azt gondoltam, hogy mivel nincs végzettségem, és nem tanultam a szakmát, nem is érthetek hozzá. Jókora imposztorszindrómám volt.”

Drámapedagógusként ezt a bizonytalanságot talán kétszeresen is érzékeli: egyfelől, hatással van a saját életére, másfelől ott vannak a diákok, akikre szintén minden irányból zúdul az élet és ezernyi tanács arra vonatkozóan, hogy miként „kellene” élni. Arról szólva, vannak-e eszközei, kifejtette:

„A fiatalok nem tudják, hogy mit jelent közösségben lenni. És ez a legnagyobb hiba, mert a közösséggel lehet a világon mindent elérni. Együtt vagyunk a legerősebbek. Küldetésemnek tartom, hogy abból a sok önálló gyerekből valamiképpen közösséget formáljak, ez komoly és nehéz munka, de ha kialakul, olyan erőt kapnak, ami mindent elsöpör. „